Hogy mondjam el?

Nagyon nehéz szavakba öntenem, ami történt velem. Sokáig nem is emlékeztem rá az utóbbi időben kezdett visszajönni kis részletekben az az este. Állandó kétkedésben vagyok, magamnak sem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem. Mindig nagyon szerettem volna egy barátot akivel együtt játszhatok, de sosem volt ahol laktunk hozzám korban közeli. Amikor 7 éves voltam odaköltözött egy 14 éves lány aki barátkozott velem és én nagyon örültem annak, hogy végre van egy barátom, ezért mindent megtettem amit csak kért tőlem...aztán amikor nem akartam megtenni dolgokat parancsolgató lett. Egyik este a szüleim átmentek a szomszédba és addig ő vigyázott rám. Csak emlék foszlányaim vannak. Arra emlékszem, hogy azzal fenyegetett magamra hagy a sötétben (én pedig rettegtem a sötétben) hogy ha nem csinálom azt amit mond és ha bárkinek szólok nagyon megbánom. Először megparancsolta, hogy csináljak neki egy koktélt. Pontosan emlékszem a pohár formájára, hogy rákellett tennem egy citromot és fel kellett szolgálnom. A következő emlékem a bor ízű lehelete, amikor megcsókol. Elakartam menni, üvöltöztem vele és nem akartam azt tenni amit mond, de újra megfenyegetett. Levetkőztetett, ő is meztelen volt és szexre kényszerített. Pár hónapra rá elszökött otthonról és később mi is elköltöztünk. Sose mondtam el senkinek, mert szégyelltem magamat és nem akartam, hogy megváltozzon otthon a szoros kapcsolatom a többiekkel. Jelenleg pszichológushoz járok nem emiatt, hanem azért mert kénytelen vagyok kapcsolatokat kialakítani, mert rettegek mindenféle kapcsolattól és úgy érzem ez nagyban hozzájárul ahhoz amilyen lettem, de akármennyire is jó szakembernek tartom a pszichológusomat képtelen vagyok vele megosztani a történteket még, mert nagyon kellemetlen ez az egész nekem és nem érzem készen rá magamat. Mindig elhatározom, hogy majd most elmondom, de bepánikolok, egy gátat érzek magam előtt, nem jönnek ki a szavak és inkább másról beszélek. Nem tudom, hogy mit csináljak, hogyan kezdjek bele. Teljesen tanácstalan vagyok. Még sosem volt párkapcsolatom, félek is belekezdeni egybe. Napról napra egyre jobban foglalkoztatnak a történtek, szeretnék szorongás és félelem nélkül élni és szerettem volna végre bátor lenni és megtörni a csendet

Emma, nagyon jónak találom Május ötletét, hogy ami nem megy szóban, írásban add oda neki. Ha jó a terapeuta, akkor veszi a lapot, az biztos. Ha nem jó, akkor van másik..

Köszönöm Május a tippet. Gondoltam rá, hogy leírom. Ezen a héten akartam, de végül nem ìrtam le, mert azt hittem menni fog szóban is. Megfogadom a tanácsodat és következő alkalomra leìrom és odaadom neki

És utána ugyanúgy tudtál menni hozzá mint előtte? Én félek, hogy miután elmondom nem akarok visszamenni, mert kellemetlenül érzem majd magam és nem tudom kezelni a helyzetet.

Május írta: Alicia09, köszönöm a pozitív megerősítést, ez volt életem első fórumozása

pipacs! Garancia szerintem itt semmire nincs. Sajnos. A terápia során azt gondolom - tapasztalat- elő fognak jönni emlékek, vagy csak töredékek, de valamire fogsz emlékezni. Én folyamatosan mindig is tudtam mi történt, sorban emlékszem az összes dologra ami történt. Legalábbis azt hittem "csak " annyira emlékszem, ez is több alkalom... De egyre több "beszélgetés" hogy " el ne mondd anyádnak," meg ne tudja senki" stb jut eszembe, ami még még még undorítóbbá teszi ezt az egészet. És egy csomó csomó dolog, ami miatt olyan lettem amilyen. Sajnos a magány az egész életemben végig kísér. Pl. ma is néztem az embereket egy bevásárló központban, azt láttam mindenki siet valahova, mindenki tartozik valakihez, talán még párban is vannak, boldogok, családok, én meg csak vagyok a nagy világba egy kislány. ( a kisfiammal ) Bármikor bárhol el tudnék ilyenkor kezdeni sírni, de ugye van az álarc, ami megvéd az ilyen kitörésektől. Közben meg belül sokszor azt érzem ez az egész felőről. Hogy hazugság az egész világ. Közben meg azt is gondolom, hogy egyszer "felébredek " és rájövök arra eddig csak egy rossz álomban voltam.

Szia Pipacs, biztos nem vagy őrült. Nehéz megbarátkozni a bizonytalansággal, de az is nehéz, ha feszegetjük, mert nálam pl. pánikot idéz elő, ha akarom. Vannak befejezetlen emlékeim viszont rájöttem, h attól félek, hogy olyat fogok látni, amitől félni fogok. Tudom magamról, hogy nem csak az elmém szórakozik. Sokat olvastam, fórumoztam ez ebben megerősített, viszont ambivalensen viszonyulok már azokhoz, amik csak félelemmel, félemlékekkel törnek be időnként, elébe akarok vágni a hatásnak, túl akarok lenni rajta, ehhez némi kíváncsiság is társul, ezzel ellentétben inkább mégsem akarom, mert nem, annyira félelmetes. Ott tartok, hogy nem erőltetem, mostanában be akar fejeződni a sátras emlékem, ahogy jó idő van, előjön. Egyre tisztábban, de vannak szakadékok. Aztán volt egy esti, álmomból felébredt emlékem, hogy valami birizgálja a számat, és próbálom ellegyezni a kezemmel,a következő, h csukódik az ajtóm, és látok valakit, aki az apám lehetett. Onnantól toltam rá szerintem az ágyam az ajtómra, mert az a gyanúm volt, hogy bemászkál hozzám míg alszom. A félelemre emlékszem, minden este így aludtam el, h be ne jöjjön.
Szóval egy év alatt nem sokat haladtam az emlékek terén, mert azt hiszem nem bírnám elviselni. A tudat is felőröl, így hagyom magam mellett lenni, de megpróbálni nem rákoncentrálni. Ha kész leszek rá,fogok emlékezni. A legújabb emlékbetörésem egy fura érzés és egy kar látványa. Próbáltuk terápián felhozni az érzéseket, ami jött jött, ami nem nem. Jársz terápiára?

pipacs egy időbe én is így voltam. Ami a saját elmédben létezik, van, az biztosan, hogy okkal jön fel, Véleményem szerint ilyen "mocskok" csak a semmiből nem születnének meg az elménkben. És már nálam mindig ugyanazok már 24 éve...Most ott tartok, hogy mindenképpen fel akarom dolgozni ezt, semmiképp nem hagyom abba a terápiát, egyszer csak vége lesz....Hogy érzed most magad pipacs???

Engem abszolút meggyőzött minden félemlékemmel és kétségemmel együtt az, hogy mennyire ijesztően hasonlóak a történesek utáni utóéleteink. Ez a történetekből, fórumbejegyzésekből számomra egyértelmű. Hogy ugyanazokat a tüneteket produkáljuk egész későbbi életünkben... tünetek nem jönnek maguktól. Ha valakin bárányhimlő jellegű pöttyök vannak hosszabb ideig, az valószínűleg bárányhimlős - akkor is, ha nem emlékszik rá, hogyan és mikor fertőződött meg. Csak sajnos, mivel ez a psziché szintjén működik, előbb-utóbb muszáj kideríteni, máskülönben nehéz kezelni

Nagyon tetszik a bárányhímlős hasonlatod!
Az, hogy állandóan kétségbe vonjuk, hogy valóban történt abúzus, az szintén a tünetegyüttes része.

Nagyon viaskodom magammal, nem akarom elhinni magamnak, amit tapasztalok, annyira valótlan, erőtlen, furcsa, meghatározhatatlan. Nincsenek szavaim, és ha most ezt a választ elküldöm, akkor valahogy mégis kicsit szembesülnöm kell vele.
Segítsetek, kérlek. Emlékbetörések hogyan jönnek? Kinek milyen tapasztalata van? Hogy érzitek magatokat utána? Mitől tudjátok, hogy azok a ti emlékeitek, és nem csak képzelgések, vagy esetleg csak valaki más által mesélt dologra emlékeztek?

Május írta:

pipacs írta: Nagyon viaskodom magammal, nem akarom elhinni magamnak, amit tapasztalok, annyira valótlan, erőtlen, furcsa, meghatározhatatlan. Nincsenek szavaim, és ha most ezt a választ elküldöm, akkor valahogy mégis kicsit szembesülnöm kell vele.
Segítsetek, kérlek. Emlékbetörések hogyan jönnek? Kinek milyen tapasztalata van? Hogy érzitek magatokat utána? Mitől tudjátok, hogy azok a ti emlékeitek, és nem csak képzelgések, vagy esetleg csak valaki más által mesélt dologra emlékeztek?

Nekem legtöbbször teljesen váratlanul jönnek, amikor épp nem gondolok rá, hanem csinálok valamit, de olyan is van, hogy az abúzusra gondolok, és elkezdenek zuhogni a képek. Nekem ezek képek, aminek nincs eleje meg vége, csak egy kép, és egy pillanatig nem kapok levegőt. És nagyon rossz érzésem van közben, de olyan is van, hogy nincs kép, csak elfog valami nagyon rossz, agyonnyomó érzés. Onnan tudom, hogy az én emlékeim, hogy látom benne a szereplőket, akiknek ugyan nincs mindig arcuk, de a testükről meg a ruhájukról megismerem őket. Sokszor én is szerepelek a képekben, de kívülről látom magam, sokszor egy kislányt kívülről, de tudom, hogy én vagyok. Közben is meg utána is félek, nagyon, és olyan, mintha az a dolog most lenne, nem emlék. Volt, hogy meg kellett fognom a falat, hogy tudjam, hogy most van.

Köszönöm, Május.
Olyan már nekem is volt, hogy elárasztott borzasztóan erős szorongás, és eléggé úgy éreztem, hogy megszűnök létezni, feloldódnak a fizikai határaim. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy vannak testrészeim, próbáltam mozgatni őket, hogy érezzem, és ne ússzak bele a teljes tehetetlenségbe.
De ez a kép bevillanása, ez új. Meg utána egy borzalmas pánikroham. Egy darab kép miatt. Amiben nem tudom, hogy kik szerepeltek. És hogy pontosan mi történt.
Persze lehet, hogy ez valami tök más, és csak én túlzom el.

Pipacs, nekem nem tudom pontosan, mi volt előbb, mert nekem amikor minden feljött, teljesen más állapotban voltam, mint mostanság. Nagyon sok rémálommal indult, ha épp tudtam aludni éjszaka, akkor arra keltem hajnalban valahánykor, hogy megfulladok, csurom víz voltam stb. Valahogy ezzel egy időben engedtem felszínre a lenyomott emlékeket. Tudom, hogy melyik az az emlékem, amire mindig emlékeztem, de nagyon lenyomtam, hogy ne emlékezzek, és tudom, melyik az, amelyiket elfelejtettem, mert annyira régen történt. Az érzés, ami egykor bennem volt, azzal együtt jött.
Viszont azok az emlékeim, amik felszakadtak teljesen mások, nagyon kicsi voltam, amikor történt. Én megkérdeztem az egyikről anyukámat, és úgy volt. Az egyik emlékbetörésem karácsonykor jött, mikor Mara könyvét olvastam, egyszerűen a beszakadt a tudatomba, fusztráló érzéssel jött. Ezért lett a nevem karácsony, amit itt használok.
Tudom, hogy igaz, mert aztán később a többi is hozzájött, kisebb szakadékokkal kerek emlékeim vannak. A bűntudat érzés például így került nálam megfejtésre, hogy az az emlékem bejött. Az érzéseknek megvan a párjuk az emlékek között. Nekem ez segített. A fusztráció, bűntudat, nem is tudom még mi volt/van, a különböző pánikok, hogy mitől lesznek pánikrohamaim. Milyen gondolatokkal indulnak.

Köszönöm, Karácsony. Ezek a leírások sokat segítenek elképzelni, miről is van szó. Én még mindig nem tudom, hogy elhiggyem-e magamnak, vagy, hogy fontos-e ez az egész, nagyon szeretném azt gondolni, hogy nem. Nem fontos, csak valamit én túloztam el. Valahogy ezt érzem a szorongás mellett. Hogy becsapom magam, hogy mindezt csak az unatkozó agyam találja ki.
A más állapot mit jelent? Rosszabbat? És az javult, amikor elkezdtek feljönni az emlékek? Vagy fordítva?

Mindenestre Pipacs, Judith Herman: Trauma és gyógyulás konyve beszámol erről. Én ráismertem dolgokra. Megerősìtett, h nem vagyok hulye . Ha gondolod olvasd, amikor erot erzel. Tudom, miyen rossz vergodni a bizonytalansagban. Ami még segített, h ismerem az én elkovetom szemelyiseget. Ra kell koncentralni es feltenni a kerdest, biztos, en vagyok a hulye? Hát én tudom h nem. Kemeny menet volt ez a másfél év, de túléltem, és már a félemlékeim sem okoznak olyan szintu rohamot, persze távol is tartom magam. Nem merulok bele. De ehhez kellett az ido.
Kitartást. Békét onmagadnak!