Ki hogy halad a gyógyulásban?

Hogy érzitek magatokat? Évek telnek el és nem múlik az érzés ami bennem van. Már 42. Évemben vagyok 12 éves voltam akkor...Sose múlik el? Ez a magányos szorító üres szomorú érzés?Mit lehet még tenni? Férjhez mentem gyerekem van minden a legnagyobb rendben lenne , ha Én jól lennék. 

Kedves Jelen!

Új tag vagyok, most regisztráltam. Béna nevet választottam, de épp tejszínhabot eszem és más ötletem nem volt nagy hirtelen. Már évek óta olvasom a történeteket, 24 éves voltam, amikor úgy éreztem azonnal csinálnom kell valamit az életemmel, mert valami nagy gáz van velem. Elmentem a könyvtárba és szinte azonnal megtaláltam amit "kerestem", Anoni Mara könyvét. Ott kezdődött el a gyógyuláls folyamata. A legelső érzés ami végtelenül boldoggá tett abban a pillanatban, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Milyen szar hogy valaki ettől boldog....Aztán volt egy próbálkozásom, hogy megírtam a történetemet, majd el is küldtem e-mailben Anoni Marának, de aztán visszavontam. Írtam egy e-mailt hogy mégsem szeretném, hogy megjelenjen. Most 29 vagyok, úgy érzem, jobban vagyok. De néha vannak még depressziós állapotaim. Sokszor eszembe jut még nekem is. Főleg ha valami konfliktus történik munkahelyen vagy bántanak vagy amikor bénának érzem magam, vagy amikor elakarnak nyomni stb.

Bízom benne, hogy elmúlik Neked is és nekem is ez a nyomasztó érzés.

 

És természetesen mindenkinek a legjobbakat kívánom! (ez lemaradt)

Én 2019 karácsonyán kezdtem el kutakodni, tudom más inkább üneppel, de nekem valahogyan nem ment, mivel apám áldozata vagyok, ha lehet így fogalmazni. Bennem identitászavart okozott, de talán ebben a megnyomorító érzésben nem találtam volna rá arra a lányra, akivel most jól érzem magam. Évek óta járok terápiára, ami kemény összegekbe, és lelki válságokba kerül, de talán megéri javasolom ezt mindenkinek. Szóval akkor találtam rá Mara könyvére, minden vágyam, hogy egyszer személyesen is találkozhassam vele, hogy megköszönjem neki azt, hogy ilyen bátor volt, és leírta. Nekem nagyon sokat segít, hogy mások történeteit olvasom, de olyan kevesen vagyunk a sok száz áldozatból, akik meg merünk szólalni. Az én történetem Elinor néven jelent meg. Akkor úgy éreztem le kell írnom, hátha másoknak is segít, mint ahogyan nekem. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék ezekre arra amik történtek. Mintha még válaszokat keresnék arra, hogy vajon igaz-e,vajon megtörtént-e. Bár aktus nem történt, apám beférkőzött a lelki terembe, anyámmal sem volt sosem jó a kapcsolatom. Néha egyedül érzem magam. Rémálmaim vannak, amitől nem tudok megszabadulni, minden férdiben csak azt látom, hogy megakarnak rontani. Nem hiszek abban, hogy van valaki, aki ezen valaha is teljesen túljut. Én gyakorta nyúlok alkoholhoz, de talán az utóbbi időben legyőztem a kísértést, mert ez nagyon oldja meg azt ami bennem van. Maximum ellazítja az elmét. De másnap minden tiszta lesz. Remélem egyszer majd teljesen ,,tünetmentesnek" - ha szabad így fogalmazni- mondhatom magam. Mindenkinek csak azt kívánom találja meg az útját a boldogságához, önmagához.

Az érzés ami bennünk van szerintem nem fog elmúlni, csak megtanulunk ezzel együtt élni. Nehéz ez. De talán pont ettől vagyunk erősebbek, mint bárki más. Nekem pl az hiányzik az az érzés, hogy milyen lehet az amikor örömmel nyugalommal megy valaki haza a szülői házhoz ahol felnőtt. Az akkori ismerősöktől rokonoktól is teljesen elszakadtam. Úgy érzem magam mint aki elvesztette a múltat, de mégis "rémálomként" jelen van.

Voltak jobb pillanataim, de most megint eszembe jutott...Nem jó megfogalmazás, mert mindig ott lapul a háttérben, a nap minden percében és váratlan pillanatokban feltörnek a képek, hol erősebben, hol "csak" egy pillanatra. Megjelenik (bátyám) arca előttem. Utálom. Tönkretette az életemet. Mindig furcsa, csendes lány voltam mások szemében, sokszor megaláztak és nevettek rajtam. Ilyenek az emberek... Eljutottam arra a szintre hogy senkit nem tudok közel engedni magamhoz és most már nem is akarok. Elfogadom, hogy tönkrement az életem. Nem harcolok tovább. Elfogadom, hogy nem lesz soha senkim. Csendben éldegélek, csinálom a dolgom aztán valahogy majd eltelik az a pár év - évtized.

Ne fogadd el, ne add fel a harcot. Ki lehet ebből mászni, csak nagyon soká tart... A sebhely megmarad, de begyógyul idővel. 

Sziasztok! Még új vagyok itt. Apám és egy másik "ember" is molesztált gyerek koromban. Karácsonykor apám újra próbálkozott (36 éves vagyok). Teljesen lefagytam, mozdulni sem tudtam, csak a szerencse és a szomszédok mentettek meg. Ez az esemény mindent felszínre hozott, segítséget kértem, jól haladtam, de most minden rossz, dühös vagyok mindenre és mindenkire. Minden rossz, folyamatosan jelennek meg az emlékképek, alig alszok. Nem látom hogyan tovább.

Szia! Terápiát próbáltad már? Apád karácsonyi próbálkozása most volt, hogy 36 éves vagy???

Szia! Járok pszichológushoz és pszichiáterhez is. Segít, de vannak rossz időszakok, amikor minden nehéz, semmihez sincs se kedvem se energiám, amikor nem látom a jövőt.
Igen, most karácsonykor próbálkozott, ezután kértem segítséget. Teljesen megbénított, nem tudtam tenni semmit, ezt nevelte belém.

42 éves vagyok, kb. 3 éve, segítő szakembernél jött először egy kép, pár hónapja egy - egy apró momentum. Depressziós lettem közben, majd 2 hónapja intenzíven, 1-2 naponta emlébetörések jöttek (testérzet, kép, gondolat, rémálom - és segítő álom is). Nálam ami segített: terápia. Februárban kezdtem járni pszichológushoz, ott jöttem rá, hogy a szorongás a szüleim miatt is van. Ha találkoztunk, már előre rettegtem, mi lesz, min vesznek össze - és mivel bántanak meg. 

Gyerekkortól anyám és apám is bántalmazott, veréssel neveltek, pl rossz jegyért, szavakkal is vertek. Tengeteg sérült, traumát, fájdalmat okoztak, én voltam a stressz labdájuk, sose vállaltak felelősséget semmiért és sokszor hibáztattak engem. 
Apám erőszakolt meg, és mindenféle mocskos dolgot csinált velem. 

A terápia és a terapeutám nagyon sokat segít és ezt mindenkinek csak ajánlani tudom. Merek érezni, rengeteget, kb naponta sírok. A dühöm is kiengedem, szüleim, de főként apám iránt, mert rá haragszom leginkább. Utóbbi, a düh kiadása azt mondják, fontos, mert ami zajlik, ahogy jönnek a kb 30 ÉVEN ÁT ELNYOMOTT traumák, egy önhibáztatás zajlik az apám hibáztatásával együtt. Az önhibáztatás oka, hogy biztos én képzelem ezeket el, az elkövető nem lehet az apám, hazug vagyok és kiderül az egész csak hazugság, túl nagy a fantáziám. 
Apámmal azóta nem beszéltem, hogy rájöttem szorongást okoz ha találkozom velük, anyámmal nyár vége óta. 3/4 éve nem találkoztam velük és ez is rengeteget segít. Egy képmutató család, kifelé mást mutatnak, állandó játszmák és még sorolhatnám. A sérült gyermeki énem még vágyna anyám szeretétre és apámtól pedig retteg. DE erősödöm! Az is mutatja, határt húztam velük. 

Azt, hogy hova fut ez ki, képes leszek-e valaha beszélni a szüleimmel (mármint akarok-e), nem tudom. Most nem is ez a fontos, hanem hogy szembenézzek ezzel, idővel képes legyek elfogadni, hogy megtörtént, sírjak, gyászoljam meg azt a kislányt, akit bántott, adjam ki a dümöt, folytassam a terápiát és idővel egyre jobban leszek. 
Segít, hogy rátaláltam az oldalra és felfedezek sok hasonolóságot. Azt az érzést adja, nem vagyok egyedül, nagyon hasonló kérdésekkel - érzésekkel küzdünk sokan.