- Hozzászólások: 43
- Köszönetek: 0
Amikor az elkövető meghal
- Eper
- Témaindító
- Nem elérhető
- Felhasználó
Kevesebb
Több
5 éve 1 hónapja #11782
Írta: Eper
Amikor az elkövető meghal téma létrehozva Eper által
Sziasztok!
Csak reménykedem, hogy él még ez a fórum, mert segítségre lenne most szükségem.
Most 34 éves vagyok, a nevelőapám (aki egészen kicsi, kb kétéves koromtól nevelt és akire apámként tekintettem) 16 éves koromban hónapokon keresztül szexre kényszerített zsarolással, fenyegetéssel.
Lett belőle ügy, elmondtam anyámnak, feljelentettük. Előzetesben ült is fél évet, aztán én képtelen voltam a bíróságon részletekbe menő vallomást tenni, így bizonyíték hiányában felmentették. Anyám visszafogadta, mintha mi sem történt volna. Onnantól már nem zaklatott tettlegesen, csak szóban. De természetesen rettegtem tőle és amint 18 lettem, elköltöztem.
Utána csak ritkán jártam haza, normalizálódott a kapcsolat, soha nem beszélt a történtekről senki, se anyám, se ő, se én.
Amikor férjhez mentem, utána már a fura nézések is megszűntek, nyugodtan mertem vele kettesben maradni náluk, soha nem bámult úgy, nem tett megjegyzéseket, nem bántott. Valahogy újra apámként tudtam rá tekinteni 14 évvel a történtek után.
Ez így ment 4 éven keresztül, azután váratlanul súlyos beteg lett és a rák 3 hét alatt elvitte.
Ez alatt a rövid idő alatt széndékosan nem látogattam meg, mert büntetni akartam a távolmaradásommal, még telefonon sem beszéltem vele. Viszont anyámmal minden nap,és végigkövettem a nevelőapám folyamatos leépülését, az a nagy és erős ember akitől annyira rettegtem sokáig, csonttá fogyott, a végén már enni sem bírt, lábra sem tudott állni, pelenkázni kellett és teljesen magatehetetlenül, egy kórházi ágyhoz kötve halt meg. A betegsége alatt végig nagyon sajnáltam őt, kb mint egy távoli ismerőst, aki szenved. Nem kívántam se fájdalmat, se halált neki.
Amikor aztán anyám hívott a halálhírrel,nem éreztem semmit. Se örömöt, se szomorúságot, semmit.
A temetésén viszont amikor mindenki méltatta hogy milyen nagyszerű ember volt, akkor le kellett sütnöm a szemem és erővel visszafogni magam hogy ne ordítsam a gyászoló tömeg arcába, mit tett velem, akit ők annyira jó embernek hisznek. De nem tettem. Csak álltam ott, összepréseltem a számat, nem néztem senkire,csak vártam hogy vége legyen a szertartásnak. Nem tudtam elsiratni se akkor, se azóta.
Ennek több mint 8 hónapja. Azóta viszont egyre többször jut eszembe, hogy mennyire üres nélküle a szülői ház, hogy mennyire sajnálom hogy 3 hét alatt életerős férfiból magatehetetlen roncs lett és ráadásul milyen fájdalmakat kellett átélnie, és hogy milyen jó lenne, ha még egyszer megkérdezhetném őt bármiről, amihez annyira értett, ha még egyszer hallhatnám tőle valamelyik ezerszer elmesélt vicces történetét. Egyszóval hiányzik, kezdem felfogni hogy nincs többé és kezd rám telepedni a gyász.
És nem értem a saját érzéseimet, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit kellene éreznem, óriási káosz van a fejemben.
Van vagy volt valaki hasonló helyzetben? Ti hogy éltétek ezt meg?
Csak reménykedem, hogy él még ez a fórum, mert segítségre lenne most szükségem.
Most 34 éves vagyok, a nevelőapám (aki egészen kicsi, kb kétéves koromtól nevelt és akire apámként tekintettem) 16 éves koromban hónapokon keresztül szexre kényszerített zsarolással, fenyegetéssel.
Lett belőle ügy, elmondtam anyámnak, feljelentettük. Előzetesben ült is fél évet, aztán én képtelen voltam a bíróságon részletekbe menő vallomást tenni, így bizonyíték hiányában felmentették. Anyám visszafogadta, mintha mi sem történt volna. Onnantól már nem zaklatott tettlegesen, csak szóban. De természetesen rettegtem tőle és amint 18 lettem, elköltöztem.
Utána csak ritkán jártam haza, normalizálódott a kapcsolat, soha nem beszélt a történtekről senki, se anyám, se ő, se én.
Amikor férjhez mentem, utána már a fura nézések is megszűntek, nyugodtan mertem vele kettesben maradni náluk, soha nem bámult úgy, nem tett megjegyzéseket, nem bántott. Valahogy újra apámként tudtam rá tekinteni 14 évvel a történtek után.
Ez így ment 4 éven keresztül, azután váratlanul súlyos beteg lett és a rák 3 hét alatt elvitte.
Ez alatt a rövid idő alatt széndékosan nem látogattam meg, mert büntetni akartam a távolmaradásommal, még telefonon sem beszéltem vele. Viszont anyámmal minden nap,és végigkövettem a nevelőapám folyamatos leépülését, az a nagy és erős ember akitől annyira rettegtem sokáig, csonttá fogyott, a végén már enni sem bírt, lábra sem tudott állni, pelenkázni kellett és teljesen magatehetetlenül, egy kórházi ágyhoz kötve halt meg. A betegsége alatt végig nagyon sajnáltam őt, kb mint egy távoli ismerőst, aki szenved. Nem kívántam se fájdalmat, se halált neki.
Amikor aztán anyám hívott a halálhírrel,nem éreztem semmit. Se örömöt, se szomorúságot, semmit.
A temetésén viszont amikor mindenki méltatta hogy milyen nagyszerű ember volt, akkor le kellett sütnöm a szemem és erővel visszafogni magam hogy ne ordítsam a gyászoló tömeg arcába, mit tett velem, akit ők annyira jó embernek hisznek. De nem tettem. Csak álltam ott, összepréseltem a számat, nem néztem senkire,csak vártam hogy vége legyen a szertartásnak. Nem tudtam elsiratni se akkor, se azóta.
Ennek több mint 8 hónapja. Azóta viszont egyre többször jut eszembe, hogy mennyire üres nélküle a szülői ház, hogy mennyire sajnálom hogy 3 hét alatt életerős férfiból magatehetetlen roncs lett és ráadásul milyen fájdalmakat kellett átélnie, és hogy milyen jó lenne, ha még egyszer megkérdezhetném őt bármiről, amihez annyira értett, ha még egyszer hallhatnám tőle valamelyik ezerszer elmesélt vicces történetét. Egyszóval hiányzik, kezdem felfogni hogy nincs többé és kezd rám telepedni a gyász.
És nem értem a saját érzéseimet, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit kellene éreznem, óriási káosz van a fejemben.
Van vagy volt valaki hasonló helyzetben? Ti hogy éltétek ezt meg?
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- jelen
- Nem elérhető
- Felhasználó
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 325
- Köszönetek: 0
5 éve 1 hónapja #11783
Írta: jelen
jelen válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Sok dolog ugyanaz a történetedben. Én is sokszor gondolok arra, h mi lesz ha meghal? Mit fogok érezni? És közben meg borzasztó ez a tudat, h mindenki tudja de senki nem beszél erröl.
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- Anoni Mara
- Nem elérhető
- Admin
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 1313
- Köszönetek: 1
5 éve 1 hónapja #11787
Írta: Anoni Mara
Anoni Mara válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Eper, szerintem nincs olyan, hogy "mit kellene éreznem". Az érzés ott van, nem kell, mert nem lehet befolyásolni. Az abúzusos esetekben pont az a nehéz, hogy az elkövető sokszor szerethető ember, akire a gyerek felnéz. Pont ezzel él vissza, így tudja elérni a célját. És az elkövetés időpontjában is pont ez a zavar van a gyerek fejében, ő az, aki megvéd, ő az, akire fenézek, aki felelős értem, ugyanakkor ő az, aki bánt... Szóval nagyon nagy zűrzavar keletkezik ettől a kettős érzéstől. És a halál meg egy olyan dolog, amitől az ember könnyebben megbocsájt talán. Remélem, idővel meg tudsz nyugodni.... Hogy vagy az üzeneted óta?
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- Keke
- Nem elérhető
- Felhasználó
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 7
- Köszönetek: 0
4 éve 1 hónapja #11808
Írta: Keke
Keke válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Kedves Eper!
Nagyon régen voltam fenn a fórumon, de a kérdésedre válaszolnék. Apám 5 éves koromtól 14 évesig gyakran zaklatott. 50 éves voltam, amikor erről a páromnak elkezdtem mesélni. Nagyon nehéz volt, de az is, hogy úgy élni, örökös önértékelési zavarokkal, kisebbségi érzéssel, önmagamat vádolva. Ezek a mai napig megmaradtak.
Apám és anyám féltek, hogy erről valaha is beszélek, így a legokosabbnak azt tartották, ha engem egy olyan embernek állítanak be, aki szavahihetetlen , semmire való, ügyefogyott. Építő mérnök vagyok, mint tervező dolgoztam. A munkámban is tele voltam félelemmel, hogy amit kiadok a kezemből, hibás.
De nem is erről akartam írni. A szüleim meghaltak, először anyám, majd nekem kellett ápolnom apámat. Utolsó éveikben szinte kegyetlenek voltak. Belém nevelték a feltétlen engedelmességet és kötelességemnek látta őket ápolni. Apámmal nagyon nehéz volt én fürdettem öltöztettem. Még a testi közelségétől is kirázott a hideg. És azt láttam , ez tetszik neki. Végstádiumos rákos volt, de ahhoz volt ereje, hogy ügyvédet hivatott és megiratta a végrendeletét, amiben úgy rendelkezett, hogy nem vagyok a lánya. Mindezt azért, mert megkérdeztem, miért bántott gyerekként. Azt kiabálta, joga volt ehhez, mert a tulajdona vagyok. Amikor meghalt sírtam. De kövessél meg, nem a hiányától. Mintha egy hatalmas teher alól szabadultam volna. A temetése is teljesen szűk körben zajlott, én szerveztem így, mert nem bírtam volna elviseni, ha valaki méltatja érdemeit. Nagyon ritkán járok ki a temetóbe, nincsenek érzéseim.
már 4 éve, hogy elment, de a mai napig nem békéltem meg vele. Álmaimban előjön, szerencsére egyre ritkábban, de ezek nem jó álmok. Azt mondják, idővel eljön a megbocsájtás, de nem érzem. Nem gyűlölöm, csak magamat sajnálom, elvette a gyerekkoromat. Azt hiszem, ez az én keresztem, ezt már cipelnem kell. De sokszor felmerül bennem a kérdés, miért kellett ezt átélnem, kinek vétettem,
Nagyon régen voltam fenn a fórumon, de a kérdésedre válaszolnék. Apám 5 éves koromtól 14 évesig gyakran zaklatott. 50 éves voltam, amikor erről a páromnak elkezdtem mesélni. Nagyon nehéz volt, de az is, hogy úgy élni, örökös önértékelési zavarokkal, kisebbségi érzéssel, önmagamat vádolva. Ezek a mai napig megmaradtak.
Apám és anyám féltek, hogy erről valaha is beszélek, így a legokosabbnak azt tartották, ha engem egy olyan embernek állítanak be, aki szavahihetetlen , semmire való, ügyefogyott. Építő mérnök vagyok, mint tervező dolgoztam. A munkámban is tele voltam félelemmel, hogy amit kiadok a kezemből, hibás.
De nem is erről akartam írni. A szüleim meghaltak, először anyám, majd nekem kellett ápolnom apámat. Utolsó éveikben szinte kegyetlenek voltak. Belém nevelték a feltétlen engedelmességet és kötelességemnek látta őket ápolni. Apámmal nagyon nehéz volt én fürdettem öltöztettem. Még a testi közelségétől is kirázott a hideg. És azt láttam , ez tetszik neki. Végstádiumos rákos volt, de ahhoz volt ereje, hogy ügyvédet hivatott és megiratta a végrendeletét, amiben úgy rendelkezett, hogy nem vagyok a lánya. Mindezt azért, mert megkérdeztem, miért bántott gyerekként. Azt kiabálta, joga volt ehhez, mert a tulajdona vagyok. Amikor meghalt sírtam. De kövessél meg, nem a hiányától. Mintha egy hatalmas teher alól szabadultam volna. A temetése is teljesen szűk körben zajlott, én szerveztem így, mert nem bírtam volna elviseni, ha valaki méltatja érdemeit. Nagyon ritkán járok ki a temetóbe, nincsenek érzéseim.
már 4 éve, hogy elment, de a mai napig nem békéltem meg vele. Álmaimban előjön, szerencsére egyre ritkábban, de ezek nem jó álmok. Azt mondják, idővel eljön a megbocsájtás, de nem érzem. Nem gyűlölöm, csak magamat sajnálom, elvette a gyerekkoromat. Azt hiszem, ez az én keresztem, ezt már cipelnem kell. De sokszor felmerül bennem a kérdés, miért kellett ezt átélnem, kinek vétettem,
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- Anoni Mara
- Nem elérhető
- Admin
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 1313
- Köszönetek: 1
4 éve 1 hónapja #11809
Írta: Anoni Mara
Anoni Mara válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Sziasztok! Teljesen hihetetlen számomra, hogy pont ez a topic éled újra, nincs egy hete, hogy meghalt az unokabátyám, aki 6 éves koromtól abuzuált. Iszonyatosan felkavar a halála, mert annyira bonyolult érzelmek kerítenek hatalmukba... Hányszor kívántam a halálát? Hányszor gondoltam, ha nem élne, akár a könyvemet is névvel jelentethettem volna meg? És most, hogy meghalt, nem érzek örömöt, se megkönnyebbülést. Igazából nehéz érezni bármit is, sajnálom az anyját, akinek el kell temetnie a fiát, de így kb ennyi. Talán majd idővel.Szóval értem Eper, mikor ezt írod: Amikor aztán anyám hívott a halálhírrel,nem éreztem semmit. Se örömöt, se szomorúságot, semmit." És ott a temetés, menjek, ne menjek, hogy fogom viselni? Megtehetem-e, hogy nem megyek el?
Az is zavar, hogy aki ismeri a történetem, azt gondolhatja, én most örülök. És etikus-e bárki halálálának örülni? Aztán vannak teljesen szürreális gondolataim is, mi van, ha én átkoztam el? Pedig nem vagyok babonás és nem is hiszek az effajta dolgokban.
Az is zavar, hogy aki ismeri a történetem, azt gondolhatja, én most örülök. És etikus-e bárki halálálának örülni? Aztán vannak teljesen szürreális gondolataim is, mi van, ha én átkoztam el? Pedig nem vagyok babonás és nem is hiszek az effajta dolgokban.
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- jelen
- Nem elérhető
- Felhasználó
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 325
- Köszönetek: 0
3 éve 9 hónapja #11820
Írta: jelen
jelen válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Mara elmentél a temetésre? Gyerekkoromban amikor az abúzus történt abban az időben az egyik tanárom sejthetett vmit. Emlékszem mondta anyunak vigyen pszichologushoz mert valami gond van velem. Kitűnő tanuló voltam a viselkedesemmel volt gond. A tanár nagyon meghatarozo volt nekem akkoriban úgy éreztem ő figyel rám segit engem. Ez 28-30 éve volt. Kb 2 hónapja egy volt sulistársammal beszéltük kellene 2021 nyarán talalkozo ahova a Tanart is hivjuk. En terveztem , hogy ott fogok beszélni a tanarral almondom neki ami történt hogy jól érezte akkoriban "valami" történt. Tegnap meghalt. Nincs lehetőségem elmondani megköszönni amit értem tett. Vallásos ember volt hivatása is e köré fonódott. Anyuval beszéltem tegnap telefonon őt szidta, hogy bezzeg akkoriban azt mondta hogy velem nincs rendbe valami és hogy nevelőapám ezért veszekedett vele. Mondtam anyunak mert nem is volt velem rendbe valami. Mert én pontosan emlékszem. Azt mondta nem jól emlékszem semmire ami akkoriban történt. Mindig ez van. Eltelik 5 év 10 év 20 év 30 év és semmi. Én nem vagyok jó én rosszul emlékszem. DE EZ NEM IGAZ! Hihetetlen ez az egész és feldolgozhatatlan.
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- bazsiska
- Nem elérhető
- Felhasználó
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 4
- Köszönetek: 0
3 éve 6 hónapja #11831
Írta: bazsiska
bazsiska válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Bárcsak.
A harag tagadhatatlan. A megoldás egyetlen módja ennek tűnik. De közbejön, hogy mi jobbak vagyunk. Ördögi kör. Erre nincs jó válasz.
Terápiás jelleggel desruktivitás sokszor hatásosabb. nem ilyen drasztikusan értve, de az ambivalens érzések helytállóak.
Karma jellegű ha van bennünk ehhez kapcsolód jó érzés. Ez szerintem nem rossz érzés. Bár a jó sem jó. Helyénvaló. Kettősérzésekkel nincs baj. Emiatt külön rosszul érezni magunkat nem kellene.
A harag tagadhatatlan. A megoldás egyetlen módja ennek tűnik. De közbejön, hogy mi jobbak vagyunk. Ördögi kör. Erre nincs jó válasz.
Terápiás jelleggel desruktivitás sokszor hatásosabb. nem ilyen drasztikusan értve, de az ambivalens érzések helytállóak.
Karma jellegű ha van bennünk ehhez kapcsolód jó érzés. Ez szerintem nem rossz érzés. Bár a jó sem jó. Helyénvaló. Kettősérzésekkel nincs baj. Emiatt külön rosszul érezni magunkat nem kellene.
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
- Anoni Mara
- Nem elérhető
- Admin
Kevesebb
Több
- Hozzászólások: 1313
- Köszönetek: 1
3 éve 6 hónapja #11840
Írta: Anoni Mara
Az is fontos, hogy a harag ne avanzsnáljon éltető erővé. Hagyni kell tompulni ,mert az idő tompítja. Nem kell életben tartani, de emlékezni lehet rá.
Anoni Mara válaszolt a következő témában: Amikor az elkövető meghal
Szerintem az nagyon fontos, hogy a haragot ne fordítsuk magunk ellen. Én hosszú évtizedekig űztem ezt az ipart, és még most is előfordul.Bárcsak.
A harag tagadhatatlan.
Az is fontos, hogy a harag ne avanzsnáljon éltető erővé. Hagyni kell tompulni ,mert az idő tompítja. Nem kell életben tartani, de emlékezni lehet rá.
Kérjük, hogy Bejelentkezés vagy vagy Fiók létrehozása, hogy csatlakozhass a beszélgetéshez!
Oldalmegjelenítési idő: 0.546 másodperc