Sziasztok!
Csak reménykedem, hogy él még ez a fórum, mert segítségre lenne most szükségem.
Most 34 éves vagyok, a nevelőapám (aki egészen kicsi, kb kétéves koromtól nevelt és akire apámként tekintettem) 16 éves koromban hónapokon keresztül szexre kényszerített zsarolással, fenyegetéssel.
Lett belőle ügy, elmondtam anyámnak, feljelentettük. Előzetesben ült is fél évet, aztán én képtelen voltam a bíróságon részletekbe menő vallomást tenni, így bizonyíték hiányában felmentették. Anyám visszafogadta, mintha mi sem történt volna. Onnantól már nem zaklatott tettlegesen, csak szóban. De természetesen rettegtem tőle és amint 18 lettem, elköltöztem.
Utána csak ritkán jártam haza, normalizálódott a kapcsolat, soha nem beszélt a történtekről senki, se anyám, se ő, se én.
Amikor férjhez mentem, utána már a fura nézések is megszűntek, nyugodtan mertem vele kettesben maradni náluk, soha nem bámult úgy, nem tett megjegyzéseket, nem bántott. Valahogy újra apámként tudtam rá tekinteni 14 évvel a történtek után.
Ez így ment 4 éven keresztül, azután váratlanul súlyos beteg lett és a rák 3 hét alatt elvitte.
Ez alatt a rövid idő alatt széndékosan nem látogattam meg, mert büntetni akartam a távolmaradásommal, még telefonon sem beszéltem vele. Viszont anyámmal minden nap,és végigkövettem a nevelőapám folyamatos leépülését, az a nagy és erős ember akitől annyira rettegtem sokáig, csonttá fogyott, a végén már enni sem bírt, lábra sem tudott állni, pelenkázni kellett és teljesen magatehetetlenül, egy kórházi ágyhoz kötve halt meg. A betegsége alatt végig nagyon sajnáltam őt, kb mint egy távoli ismerőst, aki szenved. Nem kívántam se fájdalmat, se halált neki.
Amikor aztán anyám hívott a halálhírrel,nem éreztem semmit. Se örömöt, se szomorúságot, semmit.
A temetésén viszont amikor mindenki méltatta hogy milyen nagyszerű ember volt, akkor le kellett sütnöm a szemem és erővel visszafogni magam hogy ne ordítsam a gyászoló tömeg arcába, mit tett velem, akit ők annyira jó embernek hisznek. De nem tettem. Csak álltam ott, összepréseltem a számat, nem néztem senkire,csak vártam hogy vége legyen a szertartásnak. Nem tudtam elsiratni se akkor, se azóta.
Ennek több mint 8 hónapja. Azóta viszont egyre többször jut eszembe, hogy mennyire üres nélküle a szülői ház, hogy mennyire sajnálom hogy 3 hét alatt életerős férfiból magatehetetlen roncs lett és ráadásul milyen fájdalmakat kellett átélnie, és hogy milyen jó lenne, ha még egyszer megkérdezhetném őt bármiről, amihez annyira értett, ha még egyszer hallhatnám tőle valamelyik ezerszer elmesélt vicces történetét. Egyszóval hiányzik, kezdem felfogni hogy nincs többé és kezd rám telepedni a gyász.
És nem értem a saját érzéseimet, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit kellene éreznem, óriási káosz van a fejemben.
Van vagy volt valaki hasonló helyzetben? Ti hogy éltétek ezt meg?
