Akik már jól vannak

Akác, nagyon megfogott, amit írtál, ezért gondoltam, a téma megér egy új topikot, bemásolom ide, amit írtál, mielőtt reagálok rá.

Azt, hogy ez probléma, csak viccből írtam. De tény és való, hogy az embert hátráltatja a javulásban az is, hogy a közvélemény azt várja el, hogy aki ilyen dolgokat átélt, annak nem illik jól lenni. Nekem is okozott némi problémát, amikor odáig jutottam, hogy ha már ez az egész megtörtént, mi "hasznom" származhat ebből. Ez elsőre egy eretnek gondolat, mert milyen dolog az, hogy ilyen szörnyűségből jó is születhet. Ez egy borzalom, ennek nem lehet semmilyen pozitív következménye. Én azért a saját életemben találtam ilyeneket. Pl.: hogy könnyebben túljutottam az akadályokon, nem vágott földhöz, ha valami megpróbáltatás ért. Mert mindig az volt bennem, hogy ugyan most úgy tűnik, hogy pillanatnyilag nagy bajban vagyok, de lehetne rosszabb is. Pontosabban: volt már ennél sokkal rosszabb is. Úgyhogy a jelenlegi problémám nem is olyan vészes. Én a történtek miatt nem mentem férjhez, mert ki van zárva, hogy egy férfi még egyszer hozzám érjen, de még az is, hogy én egy férfival valamiről komolyan tudjak egyáltalán beszélni. De nem lettem apáca sem, amiről kamaszkoromban álmodoztam, mert a kialakult bűntudat miatt nem éreztem magam erre méltónak. Ezek elsőre inkább tragikusnak tűnnek, de a történtek miatt az életem úgy alakult, ahogy. És ennek örülök. Látszólag elvették tőlem a választás lehetőségét, hogy mit kezdjek az életemmel. Mert ez is ki van zárva, meg az is. De ami maradt, abból sikerült kihoznom a legjobbat. Nevelőszülő lettem. Nem alapítottam a szokásos módon családot, de lett egy jó nagy. Szeretem a gyerekeimet, azzal együtt, hogy nagyon kiakasztóak tudnak lenni, mint bármelyik más gyerek. És szívből remélem, hogy boldog gyerekkort tudok biztosítani számukra, meg tudom védeni őket a nagyobb bajoktól, biztos támaszuk lehetek egész életükben, és olyan alapokat tudok adni nekik, amiktől boldog felnőttek lehetnek.
Nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Akármi is történt, szabad boldognak lenni. Ez elsőre nem tűnik könnyűnek, de nem is lehetetlen.

Tényleg nagyon izgalmas az, amiről beszélsz, nagyon elgondolkodtató. Miért gondolod azt, hogy a társadalom elvárja, hogy boldogtalan légy? Én mindig az ellenkezőjét éreztem, azt várják el, hogy felejts, hogy lépj rajta túl, hogy ne hánytorgass fel régmúlt eseményeket. Érhetetlenül állnak azelőtt, hogy 20-30-40-50 évvel ezelőtti eseményeknek még mindig hatásuk van a jelenre.
Jó volt olvasni, hogy nem bánod, ahogy később alakult az életed, bármilyen kényszerhelyzetből is lett így. Emlékszem, a terápiám elején a pszichológusom kérdezte, bánom-e, hogy így alakult az életem, bánom-e a választásaimat, van-e olyan dolog, amit visszacsinálnék. (Gondolom ez a szokásos "beugratós" kérdés, ha úgy tetszik, a segítő kéz, amit ha az ember megfog, el tudja mesélni a történteket. De én már akkor is olyan hülyeségnek tartottam ezt, mert az ember életében minden mindennel összefügg, ha nem történt volna x rossz dolog, nem lett volna y jó dolog sem. Biztos vagyok benne, ha nem ér abúzus, teljesen máshogy alakul az életem, de ha máshogy alakul az életem, nem lennének a gyerekeim sem, nem? Ha egy láncszemet is kiszakítunk a láncból, már nincs is lánc, vagy az már nem ugyanaz a lánc. Szóval nagyon értelek.
Nem is tudtam, hogy nevelőszülő lettél, de jó ezt hallani. Hány gyereket nevelsz?

Mara igazad van. Ez a "lépj túl rajta" verzió is elég gyakori. Mondjuk az én számomra ez olyan, mintha valakinek levágnák a lábát és azt mondanák neki: ne is foglalkozz vele, fuss tovább! De hát nem megy! Műláb segítségével meg hosszas gyakorlás után lehet, hogy az illető újra tud futni, de az a futás már nem olyan, mint a régi. De azért futás! Csak másmilyen. Én így tekintek az életemre is. Nem olyan, mint előtte volt, de attól még élet! Ami lehet jó is.
Alig mertem leírni magamról, hogy nevelőszülő vagyok, mert féltem, hogy valaki felismer. De ki? És ennyiből? Ki elől bujkálok? Szóval, hogy szűkítsem a kört nemlétező lebuktatóim számára: a gyerekeim közül jelenleg még 10 él velem. Szóval sok minden van nálunk, de csend és nyugalom az nincs. Itt még haldokolni sem lehet nyugodtan! Talán épp' emiatt sokat köszönhetek a gyerekeimnek, mármint abban, hogy már jól vagyok. Mert az emlékbetörésemkor miattuk kellett tartanom magam, miattuk kellett talpon maradnom, és miattuk kellett, amennyire lehetett, visszazökkennem a régi kerékvágásba.
Annyira várom a többi jól levő jelentkezését! Kell, hogy legyenek mások is! A jól levésen én nem azt értem, hogy az egész már nem zavar, nem foglalkozom vele, nincs jelentősége számomra. Mert félek, hogy ilyen nincs. De lehet bizonyítani az ellenkezőjét! Én jól vagyok, mert amit tudtam azt feldolgoztam. Ami zavart, és tudtam rajta változtatni, azon változtattam. Amin nem tudtam, nem bírtam, azt elfogadtam, hogy már így marad. Ahogy múlik az idő, biztosan lesz olyan, amit később máshogy élek meg. Persze most is van amin szeretnék még változtatni. De már nem ez az életem központi kérdése. Olyan kíváncsi vagyok, más hogy' van jól, mit ért a jól vagyok alatt?

Sziasztok!
Tetszett a megfogalmazás, hasonló "problémával küzdök, hogy jól vagyok".
Mert mindkét pszichológusom elköltözött, és be kellett fejezni a terápiát, nem igazán én jelöltem ki a végét. Lehet ez ha rajtam múlik, soha nem történik meg. De azért szerettem volna azt megélni, hogy azt érzem, nincs mit mondanom. Mikor már elég sokat mondja a volt pszichológusod, hogy jól vagy, egyedül is fogsz boldogulni, lassan elkezdet te is ezt mondani. Jól vagyok. Aztán jön a kétség, hogy tényleg így van, lehetek jól, és ez igaz, vagy csak belém beszélték, hogy nekik könnyebb legyen, magát győzködte a pszichológus. Mert elég viharosra sikerült a zárás, gyorsan haladtunk, és megnyílt sok minden, aztán egyedül maradtam ezekkel.
Vannak technikák, amikkel felül tudok kerekedni a nehezebb időszakon, van ,hogy hagyom, hogy magával ragadjon, és van, hogy ámításnak érzem az egész életem, van amikor meg tényleg érzem belül, hogy jól vagyok, a dologgal együtt ami velem történt, ez van.
Most komolyan, azt sem tudom milyen az amikor jól vagyok. Az, hogy már nem szedek gyógyszert, és nem járok terápiára, akkor jól. De nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a velem történtekre, a terápiámra, a pszichológusaimra. Néha csak este jut eszembe, hogy jé, aznap még nem is jutott eszembe.
Érdekes ez. Ahogy a másik toikban írtam:
A gyermeki énemnek találtam egy pót apát, és egy pót anyát, akikről most próbálok lélekben leválni.
Hogy sikerül e nem tudom, meglátjuk.

Sziasztok! Kivel mi újság? Adjatok hírt magatokról! Én jól vagyok, rengeteg munkám van, ritkábban járok már erre. Jó lenne újra lendületben látni a fórumot...

Sziasztok! En jol vagyok bar azert küzdök sokszor hogy ez igy legyen. jol akarok lenni. Pszichologusom szabin van hianyzik nagyon azért. Nem hiszem h vmikor nélkule tudnek letezni.

Sziasztok!
Mondhatjuk, hogy én is jól vagyok. Jól vagyok? A fene tudja. Szükség volt rá, hogy egy kicsit eltávolodjak a gyerekkoromtól, azért, hogy tovább tudjak lépni, és kicsit kevésbé bevonódva tudjam intézni idős szüleim gondozását. Ezért a fórumot sem látogattam egy darabig, de most valami visszahúzott.
Élem az életemet tovább, nagy változások egyelőre nincsenek... ahogy figyelem, a fejlődésünk, gyógyulásunk mintha spirálvonalban történne, időről-időre újra előjönnek a gondjaink, csak egy másik szinten.
Most például nagyon erősen itt van velem a kisgyermek haragja, amit eddig nem éreztem - idáig inkább fásultságot, "hűvös racionalitást" éreztem, ha életem első szakaszára gondoltam. Úgy látszik, kellett ehhez négy év! hogy megérintsem a bennem lévő haragot. Még nem tudom, mit tudok kezdeni vele, néha nagyon erős késztetés, figyelem kívülről. Nem könnyű a helyzet - egyszerre megértőnek lenni az idős, demens szülőkkel, az ápolóval, aki őket segíti, önmagammal, és a bennem lévő dühös, sőt, néha bosszúszomjas gyerekkel.
Az egészet talán az váltotta ki, hogy a szüleink súlyosbodó demenciája végre elérte a bátyám ingerküszöbét is, és ő határozottan dühvel reagál a szembesülésre. Látom benne az elnyomott gyerek haragját - és a saját haragomat is.Még ezt, úgy látszik, át kell élnünkl, hogy a "mindenáron jónak lenni" viselkedésminta mögött milyen indulatok lapulnak. Talán ezért kényszerülünk erre, hogy ezzel minden nap szembesüljünk a szüleink gondozásán keresztül.
De ha azt nézem, hogy ezt képes vagyok kívülről látni, és küzdök, akkor azt mondom, jól vagyok

Sziasztok! Hogy vagytok? Hogy alakul az életetek? Terápiára jártok? Én továbbra is járok terápiára szerintem enélkül nem tudok létezni. Ez biztonságot ad. Időközben férjhez mentem boldog vagyok. Férjemmel mindent meg tudunk beszélni mindent kimondok neki viszont a terápia kell a kiegyensúlyozott életemhez a bennem zajló harcok vívódások bennem tovább élnek. Mintha két életem volna...

Szia Jelen! Gratulálok az esküvődhöz!

Örülök, hogy jól vagy. Hány éve is vagy terápiában? Meddig akarod folytatni? Mert tudod, mindig nem lehet...

Szia Mara! Köszönöm a jókívansagokat. Kb 4-5 éve járok. Miert nem lehet mindig terápiára járni?