Akác, nagyon megfogott, amit írtál, ezért gondoltam, a téma megér egy új topikot, bemásolom ide, amit írtál, mielőtt reagálok rá.
Azt, hogy ez probléma, csak viccből írtam. De tény és való, hogy az embert hátráltatja a javulásban az is, hogy a közvélemény azt várja el, hogy aki ilyen dolgokat átélt, annak nem illik jól lenni. Nekem is okozott némi problémát, amikor odáig jutottam, hogy ha már ez az egész megtörtént, mi "hasznom" származhat ebből. Ez elsőre egy eretnek gondolat, mert milyen dolog az, hogy ilyen szörnyűségből jó is születhet. Ez egy borzalom, ennek nem lehet semmilyen pozitív következménye. Én azért a saját életemben találtam ilyeneket. Pl.: hogy könnyebben túljutottam az akadályokon, nem vágott földhöz, ha valami megpróbáltatás ért. Mert mindig az volt bennem, hogy ugyan most úgy tűnik, hogy pillanatnyilag nagy bajban vagyok, de lehetne rosszabb is. Pontosabban: volt már ennél sokkal rosszabb is. Úgyhogy a jelenlegi problémám nem is olyan vészes. Én a történtek miatt nem mentem férjhez, mert ki van zárva, hogy egy férfi még egyszer hozzám érjen, de még az is, hogy én egy férfival valamiről komolyan tudjak egyáltalán beszélni. De nem lettem apáca sem, amiről kamaszkoromban álmodoztam, mert a kialakult bűntudat miatt nem éreztem magam erre méltónak. Ezek elsőre inkább tragikusnak tűnnek, de a történtek miatt az életem úgy alakult, ahogy. És ennek örülök. Látszólag elvették tőlem a választás lehetőségét, hogy mit kezdjek az életemmel. Mert ez is ki van zárva, meg az is. De ami maradt, abból sikerült kihoznom a legjobbat. Nevelőszülő lettem. Nem alapítottam a szokásos módon családot, de lett egy jó nagy. Szeretem a gyerekeimet, azzal együtt, hogy nagyon kiakasztóak tudnak lenni, mint bármelyik más gyerek. És szívből remélem, hogy boldog gyerekkort tudok biztosítani számukra, meg tudom védeni őket a nagyobb bajoktól, biztos támaszuk lehetek egész életükben, és olyan alapokat tudok adni nekik, amiktől boldog felnőttek lehetnek.
Nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Akármi is történt, szabad boldognak lenni. Ez elsőre nem tűnik könnyűnek, de nem is lehetetlen.
Tényleg nagyon izgalmas az, amiről beszélsz, nagyon elgondolkodtató. Miért gondolod azt, hogy a társadalom elvárja, hogy boldogtalan légy? Én mindig az ellenkezőjét éreztem, azt várják el, hogy felejts, hogy lépj rajta túl, hogy ne hánytorgass fel régmúlt eseményeket. Érhetetlenül állnak azelőtt, hogy 20-30-40-50 évvel ezelőtti eseményeknek még mindig hatásuk van a jelenre.
Jó volt olvasni, hogy nem bánod, ahogy később alakult az életed, bármilyen kényszerhelyzetből is lett így. Emlékszem, a terápiám elején a pszichológusom kérdezte, bánom-e, hogy így alakult az életem, bánom-e a választásaimat, van-e olyan dolog, amit visszacsinálnék. (Gondolom ez a szokásos "beugratós" kérdés, ha úgy tetszik, a segítő kéz, amit ha az ember megfog, el tudja mesélni a történteket. De én már akkor is olyan hülyeségnek tartottam ezt, mert az ember életében minden mindennel összefügg, ha nem történt volna x rossz dolog, nem lett volna y jó dolog sem. Biztos vagyok benne, ha nem ér abúzus, teljesen máshogy alakul az életem, de ha máshogy alakul az életem, nem lennének a gyerekeim sem, nem? Ha egy láncszemet is kiszakítunk a láncból, már nincs is lánc, vagy az már nem ugyanaz a lánc. Szóval nagyon értelek.
Nem is tudtam, hogy nevelőszülő lettél, de jó ezt hallani. Hány gyereket nevelsz?
Témaindító
