Hogy lehet baratkent segiteni az aldozaton?

Sziasztok!

Elolvastam a torteneteket es szeretnem minden tiszteletemet kifejezni nektek, tuleloknek. Sokon elsirtam magam, annyira szornyu volt. Velem semmi ilyesmi hala istennek nem tortent, de nemreg tudtam meg, hogy a legjobb baratnommel igen, ezzel kapcsolatban szeretnem a velemenyeteket kerdezni. Kb. 2 honappal ezelott mondta el a tortenetet nekem a legjobb baratnom, a neveloapja bantalmazta 8-9 eves koratol majdnem 15 eves koraig. Mar 10 eve ismerem, olyanok vagyunk egymasnak, mint a testverek. Kicsit mindig zarkozott volt, nehezebben baratkozo, de nagyon ertelmes, jo humoru, kedves lany, almomban nem gondoltam volna rola, hogy ilyesmi tortent vele(ezert szegyellem is magam:((). Miutan elmondta, nem jutottam szohoz, szerintem eleg ostoban reagaltam, szerettem volna valami okosat, batoritot mondani, de gyakorlatilag teljesen lefagytam. Utana ezert bocsanatot kertem, biztositottam arrol, hogy ram barmiben szamithat, itt leszek minden teren mellette. De nehany nappal ezelott mikor talalkoztunk kifakadt, hogy amiota tudom a tortenetet, azota ugy nezek ra,mint egy utolso stadiumos haldoklo betegre es fejezzem ezt be,mert pont azert szeretett velem talalkozni es azert tudott megnyilni nekem ennyire, mert rettento vidam, optimista szemelyisegem, eletszemleletem van es nagyon pozitiv hatassal voltam ra, velem elfelejtette a gondjait, de mostmar ez nincs igy. Ertem, hogy miert mondja ezt es igaza van, de egyfolytaban ezen jar az eszem, volt, hogy elsirtam magam, ha belekepzeltem magam a helyebe, probalom olyan lenni,mint elotte, mert tudom, hogy azzal tudok segiteni neki igazan,de nagyon nehez. Nektek, akik ezt ateltetek mi segitett a hozzatartozoktol, baratoktol? Apro kis dolgok, barmi, ami eszetekbe jut, irhattok. Nagyon szeretnek segiteni neki, de nem igazan tudom, hogy hogy. Elolvastam egy csomo cikket ezzel kapcsolatban,de mind kozhelygyujtemeny volt korulbelul. Bocsanat,ha kisse zavarosan irtam es koszonom szepem a valaszokat.

Ez tényleg nehéz, mikor én elmondtam a pszichológusomnak zárt ajtók mögött, még akkor is úgy éreztem napokon át, hogy mindenki tudja a titkom. A férjemet is alig avattam be, mert nem akartam, hogy eztán ez közénk álljon, vagy úgy nézzen rám. A pszichológus próbálja velem megértetni, hogy ebbe én képzelek többet annál ami van. A barátnőm is tudja, de mivel vele ritkábban találkozunk ott ez nem zavar. Fura.
Szóval a tanácsom. Légy vele türelmes, én időnként megbánom, hogy elmondtam, őszintén néha azt is, hogy az oldalon vagyok. De aztán jólesik beszélni róla olyannal, aki tudja miről van szó. Ahogy látom te is érzékeny vagy a témára. Szerintem ha elmondod neki , hogy amit rajtad lát az együttérzés és elszomorít hogy ilyen történt a legjobb barátnőjével, és azon töprengsz, hogyan tudnál segíteni mert mélyen felkavart a dolog, az kezdetnek elég. De légy vele türelmes és hagyd, hogy kicsit ülepedjen a dolog benne. Szerintem bánj vele úgy mint eddig és lehet nem is kéne felhozni a témát, ha nem ő kezdeményezi. Öleld magadhoz és ha jól esik sírjatok együtt.
Most ennyi jutott eszembe, de ez nem szent írás, majd írd meg, a fejleményeket.

Szerintem ehhez idő kell. Én nem érzem a barátaimon, h sajnálkozva néznek rám, pedig tudom, h szörnyen ki vannak rajta akadva. Talán csak az, h már évek óta tudják, és az, h én ugyanaz vagyok, csak már többet tudnak rólam, de más nem változott. Igen, gondolom, h fel kell dolgoznod, de ha ő ezt el bírja viselni, akkor idővel minden visszaáll a régi hangulatba, csak adjatok egymásnak időt.

A saját esetemből kiindulva, én úgy érzem, nincs igazán jó reakció Talán kettő van, ami kiemelten rossz hatású, és kerülendő: az egyik a megkérdőjelezés-hiteltelenítés ("biztos vagy benne?" "Lehet, hogy csak rosszul emlékeszel") , a másik pedig a "lépj túl rajta, már régen volt" "ne vájkálj a múltban"- típusú. Mindkettő azonnali dühöt, elnemfogadás-érzést, keserűséget és várhatóan támadó érzéseket vált ki belőlem, és ezt másoknál is olvastam itt
Ha ezt a kettőt sikerül megúszni, onnantól kezdve már minden jó (és minden rossz).
Mert hogy sérültek vagyunk, ezt be kell látni.... ezért mindenfélét mindenbe belelátunk - ha nagyon támogató valaki, együtt sír, folyton segíteni akar, akkor pontosan azt érezzük, mint amit a fogyatékkal élők szoktak, hogy "szegény, hát nem borzalmas vaknak lenni" "de mondd meg, miben segíthetek, kérsz legalább tortát?" - a szánalom inkább dühöt szokott kiváltani.
Ha viszont a másik nem mer vagy nem tud mit reagálni a "coming out"-ra, akkor meg azt érezzük, hogy "hát meg sem érintette, amit mondtam, nem értheti meg ezt senki". És sajnáljuk magunkat tovább
Úgyhogy, de hangsúlyozom, ez csak a saját tapasztalatom, nincs jó reakció.
Én azt figyeltem meg, hogy a barátaim egy része, akivel ezt megosztottam, teljesen kerüli azóta a "gyerekkor" témát, mintha egyből negyvenkét évesen kezdtük volna az életünket
Egy másik része engem kerül, mert nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel.
De ez nem baj, mert igazából nem is nekik kell, hanem nekem.
Nekem kellene annyira megerősödnöm, hogy nyugodtan szóba merjem hozni a kérdést, amikor épp felmerül valami miatt, és lehetővé tegyem a hozzám való kapcsolódást - valami olyasminek érzem ezt, mint ami betegségek okozta traumánál is szokott lenni - például, ha valakiről tudjuk, hogy rosszindulatú betegsége van, nem merjük szóbahozni, mert vajon jó az, ha megkérdezzük, hogy van, vagy épp tapintatlanság? Vagy az a tapintatlanság, ha rákérdezünk, hogy merrefele halad a tumorod? Vajon tudja erre lazán azt válaszolni, hogy hát bizony sokkal rosszabb, mint volt? (mert hogy nem ez az elvárás)
Szóval ez igen hasonló - amíg a társadalom tabuként kezeli a fájdalmat, a lelki kínokat és a halál témáját, addig mindig elveszve érezzük magunkat.
Ahhoz nagyon nagy lelkierő és bátorság kell, hogy az ember "lazán" beszéljen erről - az már a gyógyulás maga.
Talán ezért könnyebb először ezt sorstársak között. Meg kell erősödni.

nyugodt írta: A saját esetemből kiindulva, én úgy érzem, nincs igazán jó reakció Talán kettő van, ami kiemelten rossz hatású, és kerülendő: az egyik a megkérdőjelezés-hiteltelenítés ("biztos vagy benne?" "Lehet, hogy csak rosszul emlékeszel") , a másik pedig a "lépj túl rajta, már régen volt" "ne vájkálj a múltban"- típusú. Mindkettő azonnali dühöt, elnemfogadás-érzést, keserűséget és várhatóan támadó érzéseket vált ki belőlem, és ezt másoknál is olvastam itt
Ha ezt a kettőt sikerül megúszni, onnantól kezdve már minden jó (és minden rossz).
Mert hogy sérültek vagyunk, ezt be kell látni.... ezért mindenfélét mindenbe belelátunk - ha nagyon támogató valaki, együtt sír, folyton segíteni akar, akkor pontosan azt érezzük, mint amit a fogyatékkal élők szoktak, hogy "szegény, hát nem borzalmas vaknak lenni" "de mondd meg, miben segíthetek, kérsz legalább tortát?" - a szánalom inkább dühöt szokott kiváltani.
Ha viszont a másik nem mer vagy nem tud mit reagálni a "coming out"-ra, akkor meg azt érezzük, hogy "hát meg sem érintette, amit mondtam, nem értheti meg ezt senki". És sajnáljuk magunkat tovább
Úgyhogy, de hangsúlyozom, ez csak a saját tapasztalatom, nincs jó reakció.
Én azt figyeltem meg, hogy a barátaim egy része, akivel ezt megosztottam, teljesen kerüli azóta a "gyerekkor" témát, mintha egyből negyvenkét évesen kezdtük volna az életünket
Egy másik része engem kerül, mert nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel.
De ez nem baj, mert igazából nem is nekik kell, hanem nekem.
Nekem kellene annyira megerősödnöm, hogy nyugodtan szóba merjem hozni a kérdést, amikor épp felmerül valami miatt, és lehetővé tegyem a hozzám való kapcsolódást - valami olyasminek érzem ezt, mint ami betegségek okozta traumánál is szokott lenni - például, ha valakiről tudjuk, hogy rosszindulatú betegsége van, nem merjük szóbahozni, mert vajon jó az, ha megkérdezzük, hogy van, vagy épp tapintatlanság? Vagy az a tapintatlanság, ha rákérdezünk, hogy merrefele halad a tumorod? Vajon tudja erre lazán azt válaszolni, hogy hát bizony sokkal rosszabb, mint volt? (mert hogy nem ez az elvárás)
Szóval ez igen hasonló - amíg a társadalom tabuként kezeli a fájdalmat, a lelki kínokat és a halál témáját, addig mindig elveszve érezzük magunkat.
Ahhoz nagyon nagy lelkierő és bátorság kell, hogy az ember "lazán" beszéljen erről - az már a gyógyulás maga.
Talán ezért könnyebb először ezt sorstársak között. Meg kell erősödni.

Nyugodt, nagyon szépen összefoglaltad... Bennem mostanában kezdett kikristályosodni, hogy a legrosszabb reakciót megúszva sincs igazán jó reakció...a történet elmondása utáni reagálást is folyamatnak érzékelem inkább, s mint folyamat, van amikor jobb van amikor rosszabb.
Olyan szépen írtál, köszönöm neked!