Érintés

Indítok egy ilyen topikot, mert úgy nézem, ez sokunknak izgalmas téma.
Május, nagyon értem, hogy szükséged van az érintésre. Én nagyon vágytam rá a terápia alatt, de biztos nem élem túl, ha hozzám ér a pszichológus, megnyílt volna a föld alattam, azt hiszem. Mikor fizettem, akkor is nagyon izgultam, hogy összeér-e a kezünk, nem is tudom, minek drukkoltam jobban, hogy igen, vagy hogy ne...
De aztán mikor már véget ért a terápia, megölelt, kimondhatatlan érzés volt, azt hiszem, azóta táplálkozom belőle. Biztos valami szimbolikus jelentése is van ennek, túl a fizikain. És nagyon sok ember ölelésére vágyom, nagyon irigylem azokat, akik gond nélkül érintenek meg másokat.
Egy kedves kollégám, akit beavattam a nagy titkomba, mikor elolvasta a Bűn vagy bűnhődést, az iskola közepén megölelt. Kimondhatatlan érzés volt.

Mi nem szoktunk ölelkezni a pszichológusommal, néha van, hogy megérint, de benne bízom és nincs más üzenete számomra, szóval egyértelműen tudom kódolni, hogy bátorított vagy mellettem volt maximálisan adott mélypontokon, és nem lépett át számomra ezáltal semmilyen határt, inkább segített.
De nincs ilyen ölelésvágyam felé valahogy anélkül is közel tudom magamhoz érezni, meg az ölelés már annyira átlépne valami másba. Nem tudom..
Megvan a helye és ideje. Egyszer éreztem, hogy megöleltem volna. Majdnem épp egy éve, amikor nagyon sajnáltam valamit.
Nekem most voltak szituim....irtam h járok egy helyre. Na az illető férfi és tök ismeretlenül megölelt.
Hát...

Ott kezdődik, hogy én félek az érintéstől, ha váratlanul megérintenek, nekem az fáj, pont úgy, mintha megütnének. Volt olyan mélypont, hogy nem tudtam dolgozni menni, mert ha hozzám értek a villamoson, eltorzult az arcom a fájdalomtól. 2 évig még azt se bírtam, ha a pszichológus közelebb hajolt a fotelben. A közelségtől is féltem. És igen, rettegtem, ha megyünk a folyosón, nehogy hozzám érjen.
A pszichológusom soha nem ölelt meg, soha nem érintett meg, ez a mostani simogatása csak egy másodpercig tartott, a karomat simogatta meg, bocsánatot kért, én meg elmosolyodtam, hogy nem baj. Azóta akárhányszor eszembe jut (úgy ma kb ötezerszer )boldogságot érzek. Hogy elbírtam viselni egy ilyen intim helyzetet, sőt, örültem neki. Szerintem nálam ez a haladás meg a fejlődés jele.

Nagyon tetszik a téma! Amikor a pszichiáterrel befejeztük a terápiát legszívesebben megöleltem volna, de mégsem kérdeztem meg, hogy megölelhetem-e, mert úgy láttam, hogy kellemetlenül érezné magát emiatt. Aztán voltunk egyszer egy szállodában wellness hétvégén a férjemmel, ahol rendelt egy kínai orvos. Elmentem hozzá egy kezelésre, csak úgy kíváncsiságból (akupresszúra, akupunktúra, csontkovács kezeléseket alkalmazott nálam), ami kb. 1 órán keresztül tartott és nagyon intenzív volt. Hol sírtam, hol kontrollálatlan nevetésben törtem ki, de összességében nagyon pozitív volt, amit csinált. Na, őt megöleltem. Kifizettem a kezelést és utána megkérdeztem, hogy megölelhetem-e. Láthatóan meglepődött, de azonnal kinyitotta a szívét és mire a testünk összeért már akadálytalanul tudott áramolni a hálaadás és fogadás. Azt hiszem nemcsak nekem, hanem neki is felemelő érzés volt. Persze számomra azért megy „ilyen jól” az ölelés, hogy akár azonnal különbséget is tudok tenni a „Józsi bácsi” szexualitással töltött simogatós ölelése és egy együtt érző, hála vagy egy egyszerű szeretet ölelés között, mert a rezgésterapeutám megtanított rá. Ő az első találkozáskor számomra olyan volt, mintha ezer éve ismernénk már egymást, ezért egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy megölelt. Aztán már ez volt a természetes. Idővel elgondolkodtam azon, hogy miért is nem működik ez ilyen természetesen azokkal, akik a szeretteim? Aztán elkezdem ezt velük is „gyakorolni”. A férjemmel előtte is működött, de a gyerekeimmel nem (egyetemista és gimnazista fiúk). A nagyobbik fiammal könnyebb volt, mert vele jobban értjük egymás lelkét, de már a kicsivel is elértem azt, hogy néha szívből vissza is ölel. Az anyámmal megy a legnehezebben, de azért haladok vele is. A barátnőim pedig érezhetően hálásak, mint ahogyan én is hálás vagyok a rezgésterapeutámnak, akivel a kapcsolatunk végül barátsággá fejlődött. Azzal, hogy megtanított engem a természetes ölelésre (mert az ölelés természetünk része), azáltal én is megtaníthattam a gyerekeimet erre, mert a fiú gyerek szerintem az anyjától tanulja az ölelést. Szóval néha egy helyén levő kedves érintés, egy együtt érző kézfogás vagy egy szívbéli ölelés többet jelenthet ezer szónál.

Nekem nagyon jól esik a pszichológus érintése. A mindennapokban ezt nem csinálom, nem is engedem, még az anyámnak sem. A gyerekeim, meg a férjem a kivételek. De ezt is meg kellett tanuljam. Ebben sem vagyunk egyformák szerintem. Nekem ez létszükséglet.
Most vissza fogok menni a 2. pszichológusomhoz, mert a 3. bár nagyon jó szakember, túl távolság tartó, és én is úgy beszélek vele, mintha a leckét adnám elő. Érzelmileg a 2.-hoz kötődöm, és ez jó.

Az érintés - különösen az ölelés - azoktól az emberektől, akikre felnézek, mert erősnek, bölcsnek, gyengédnek látom őket, mágikus, gyógyító hatással bír, balzsam a fájó sebekre. Jó biztonságban beleengedni magam a másik féltő szeretetébe, elringatózni benne. Gyerekkorban kimaradt. Nem tudom, hogy pótolható-e.

pipacs írta: Az érintés - különösen az ölelés - azoktól az emberektől, akikre felnézek, mert erősnek, bölcsnek, gyengédnek látom őket, mágikus, gyógyító hatással bír, balzsam a fájó sebekre. Jó biztonságban beleengedni magam a másik féltő szeretetébe, elringatózni benne. Gyerekkorban kimaradt. Nem tudom, hogy pótolható-e.

Nem, nem hiszem, hogy pótolható. Pont most láttam egy filmet, amiben egy anya magához öleli a felnőtt lányát. Azt régóta tudom, hogy iszonyatosan vágyom én is erre. De ma arra a szomorú dologra döbbentem rá, hogy ha valami csoda folytán megtörténne, annyira szokatlan lenne, hogy valószínűleg nem tudnám élvezni azt az ölelést. De aztán arra is rájöttem, hogy ettől még anyám szeret engem. Csak valamiért ez nem megy neki...
Annak ellenére, hogy kezdek ebbe beletörődni, azért a hiány ott van. És igen, igazad van, gyógyító hatása tud lenni az érintésnek.

Ezek mind így vannak. Nagyon hiányzik a szülői ölelés, amiben sosem volt részem. Nem pótolható a hiány, örökre megmarad. Már nem is esne jól az anyámtól, apám meg már nem él, és a kör bezárult.

Ági40 írta: Ezek mind így vannak. Nagyon hiányzik a szülői ölelés, amiben sosem volt részem. Nem pótolható a hiány, örökre megmarad. Már nem is esne jól az anyámtól, apám meg már nem él, és a kör bezárult.

Nem, szerencsére nem zárult be. Visszafelé nem tudunk menni, de előre igen. Én annyit ölelgetem a gyerekeimet, hogy csak na. Remélem, ha felnőttek lesznek, akkor is fogják akarni még.

Boldog Húsvéti Ünnepeket mindenkinek! És sok/kevés locsolót, kinek mit.

Igaz ez is. Ez biztos melengető emlék lesz.
Áldott Húsvétot Mindenkinek!

Sziasztok!
Én rengetegszer érzem azt, hogy megölelnék valakit. Vagy csak, hogy megsimogassanak. Szerintetek mások is vágynak ennyire az ölelésre, vagy csak mi? Remélem jól telt mindenkinek a Húsvétja!!!!!

sólyom írta: Sziasztok!
Én rengetegszer érzem azt, hogy megölelnék valakit. Vagy csak, hogy megsimogassanak. Szerintetek mások is vágynak ennyire az ölelésre, vagy csak mi? Remélem jól telt mindenkinek a Húsvétja!!!!!

Sólyom, Téged még nem "láttalak" itt a fórumon, neked is fent van a történeted?
A kérdésedre reagálva, szerintem ez mindenkinél másként van. Amikor erre a területre kihatása van az abúzusnak, akkor valamilyen egyensúlytalanság állhat fenn, vagy nagyon vágyik rá, vagy irtózik tőle.

Hát régebben írtam egy két dolgot fórumon. De a történetemet nem írtam még le. Igazából nem olyan nagy dolog és úgy érzem nincs helye itt. Másokkal sokkal nagyobb dolog történt mint velem. Csak ez az érintés dolgot úgy éreztem, hogy ez pont nekem szól. Mert én nagyon sokszor vágyok az ölelésre meg érintésre.

Hú, az érintés. Az én gyerekkoromból teljesen kimaradt. A szüleim soha nem értek hozzám normális módon, nem volt ölelés, simogatás - kivéve persze az apám titkos simogatásait, de azt nem nevezném szeretetteli érintésnek. Egész életemben arra vágytam, hogy valaki vegyen az ölébe és simogassa a fejemet - de persze ilyen nem volt, hiszen valójában ahhoz voltam szokva, hogy nem érintünk másokat. Jelenlegi koromban meg már fura is lenne A férjemmel sem volt valódi érintés, például sose fogta a kezemet, ha mentünk az utcán, vagy nem ölelt át - nyilván, olyat választottam, aki jól beleillik az érintésnélküli világomba.
A barátaim, kollégáim mind mondták, hogy ilyen meg olyan jó masszázson jártak, engem még a gondolatától is kirázott a hideg. Egyszer próbálkoztam, hogy hát "oldódni kell valahogy", és vállalkoztam egy ruhában végzett shiatsu masszázsra, de tíz perc után a masszőr(nő) feladta, mert egyszerűen nem tudtam ellazulni egyáltalán, úgy feküdtem ott, mint egy kimerevített fadarab, és közben izzadt a kezem, és azt vártam, hogy legyen vége. Ez tíz éve volt, azóta nem próbálkoztam újra masszázzsal Érintés csak a legutóbbi kapcsolatomban volt, ami felhozta bennem az abúzusemlékeket.... mindjárt függőség is lett belőle, alig tudtam elszakadni attól az embertől, akitől végre el tudtam fogadni, sőt adni is, a szeretetteli érintést....pedig ebben a kapcsolatban is az értéktelenséget éltem meg, de elszakadni csak a terápia segítségével tudtam (és még mindig úgy érzem magam, mint az Anonim Alkoholisták, bármikor visszaeshetek .)

Hálás köszönet ezért a témáért! Erről érdemes beszélni, mert minden embernek alapvető szükséglete - még annak is, aki nem tud róla!
Sajnos nem mindenki tanulja meg a szüleitől, mennyire fontos a szeretet kifejezése, de bármikor megtanulható, ha motiváltak vagyunk benne. Ennek az elsajátítása azért is fontos, hogy egészségesen élhessük meg az intimitást a párkapcsolatban. Hiszem, hogy mindenkiben megvan a képesség, maximum nagyon mélyre el van temetve. Ezt bármilyen élethelyzetben megélt legszeretetteljesebb, legodaadóbb, legemberibb megnyilvánulás képes kiváltani az emberből. Magunk is meglepődünk azon, mennyire erős vágyat érzünk majd arra, hogy ilyenkor mondjuk megöleljünk valakit. Nekem állandóan ilyen érzésem van, és úgy érzem, soha nem kaphatok elég szeretetet. Vágyom a szeretetteljes megnyilvánulásokra másoktól és nem félek tenni érte vagy hangot adni neki. Büszke vagyok rá, hogy annak ellenére, hogy nem otthon tanultam meg, nagyon tudok szeretni.
Természetesen nem mindenki képes kiváltani belőlem ezeket az érzéseket. Úgy hiszem, ehhez mindenekelőtt azonos hullámhossz, nyitottság, befogadóképesség, hasonló szeretetigény szükséges. Létezik ebben a témában egy rendkívül hasznos könyv, a címe: Bruce D. Perry, Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú, mely felnyitotta a szememet. Amellett, hogy mélyen megrendített és fájdalmas volt végigolvasni(sokat sírtam közben), elérte nálam, hogy azóta más szemszögből lássam a saját megnyilvánulásaimat és mások viselkedését is. Jól bemutatja, hogy soha nem késő megtanulni szeretni!
Tovább megyek: Felnőttként se kell soha szégyellni vagy elfojtani, hogy mondjuk szeretetteljes ölelésre vágyunk egy felnőttől, mert gyerekkorunkban évekig vagy soha nem volt benne részünk. Néha a testünk, lelkünk annyira sóvárog utána, hogy majd megbolondulunk. Miért ne tennénk ennek eleget, ha egyszer alapvető szükségletünk és úgy érezzük, ettől lennénk boldogok?
Személy szerint olyan, nálam jóval idősebb felnőttek ölelésére vágyom, akik pontosan ugyanúgy érzik, mint én, hogy szeretetük kiapadhatatlan és bármikor szívesen megölelnek vagy szeretetteljesen megsimogatnak. Ezek gyermeki igények, melyek nem lettek kielégítve akkor, amikor hatalmas szükségem lett volna rájuk. Az lenne bűn és szenvedés, ha életem során lemondanék róluk.
Jó ötletnek tartom a masszázs kipróbálását az intimitás megélése és annak érdekében, hogy jobban megismerjük saját testünket & jóban legyünk vele(=szeretetteljes viszony alakulhasson ki). Habár én még nem mertem bevállalni - mert egyelőre túl intim tapasztalásnak érzem -, terveim közt szerepel.