Hogyan lehet ép ésszel túlélni a terápiás ülésig?

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy új témát nyitottam, de nem tudom, hova illene be, és ne haragudjatok azért se, hogy megint Benneteket terhellek a problémáimmal, de úgy érzem, hogy az őrület határán vagyok!! Most tényleg, igazán! Mégsem hívhatom fel péntek este 11-kor se a pszichiáteremet, se a pszichológusomat! De úgy érzem, hogy nem bírom már ki, nem bírom tovább, nem bírom ki a következő ülésig, megfojtanak az emlékek. Olyan "somebody kill me, please" érzésem van, nem bírom tovább.
Ti éreztetek már így? Ha igen, hogy bírtátok ki, hogy bírtátok elviselni, átvészelni?
Elöntenek az emlékek, az undor, a szégyen, a mocskosság, a cinkosság-érzés...nem bírom már el. Megint előjöttek az érzések, az undor, hogy ha ilyen undorító a felnőttek világa, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle. Megint gyerek testet akarok, nem a mocskot táplálni, visszamenni 8 éves korom előttre, mikor még minden rendben volt, kicsi lenni, ártatlan, és tiszta. De soha, soha nem lehetek már az... Emiatt megint kínoztam, hánytattam, éheztettem a testemet (pedig már hónapok óta stagnáltam), fogytam is, és szó szerint grammok és a Doktornő jóindulata választ el a kórháztól. Nappali kórházas vagyok, látta a nővér, hogy nagyon szorongok, kérdezte is, hogy mi a baj...? Hogy mi a baj???? Hát az a baj, hogy 5 éven át cinkosa voltam egy felnőtt férfinak, azóta nem vagyok szűz, mocskosabbnál mocskosabb, undorító dolgokat tettem, a testem elárult, én pedig el akarom pusztítatni, hogy pusztuljon el vele együtt a sok mocsok is! Hát ennyi a baj!
Persze nagyon aranyosak a nővérek
De ezt hogyan lehet elmondani? (Nem a nővéreknek.) De addig is, hogyan lehet ép ésszel kibírni?
Gondolom, éreztetek már hasonlóan... Legszívesebben felhívnám a pszichiáteremet, de persze nem teszem, nem is tenném, nem merném, és nem is vagyok olyan. Meg úgysem tudnának segíteni.

Sunny írta: Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy új témát nyitottam, de nem tudom, hova illene be, és ne haragudjatok azért se, hogy megint Benneteket terhellek a problémáimmal, de úgy érzem, hogy az őrület határán vagyok!! Most tényleg, igazán! Mégsem hívhatom fel péntek este 11-kor se a pszichiáteremet, se a pszichológusomat! De úgy érzem, hogy nem bírom már ki, nem bírom tovább, nem bírom ki a következő ülésig, megfojtanak az emlékek. Olyan "somebody kill me, please" érzésem van, nem bírom tovább.
Ti éreztetek már így? Ha igen, hogy bírtátok ki, hogy bírtátok elviselni, átvészelni?
Elöntenek az emlékek, az undor, a szégyen, a mocskosság, a cinkosság-érzés...nem bírom már el. Megint előjöttek az érzések, az undor, hogy ha ilyen undorító a felnőttek világa, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle. Megint gyerek testet akarok, nem a mocskot táplálni, visszamenni 8 éves korom előttre, mikor még minden rendben volt, kicsi lenni, ártatlan, és tiszta. De soha, soha nem lehetek már az... Emiatt megint kínoztam, hánytattam, éheztettem a testemet (pedig már hónapok óta stagnáltam), fogytam is, és szó szerint grammok és a Doktornő jóindulata választ el a kórháztól. Nappali kórházas vagyok, látta a nővér, hogy nagyon szorongok, kérdezte is, hogy mi a baj...? Hogy mi a baj???? Hát az a baj, hogy 5 éven át cinkosa voltam egy felnőtt férfinak, azóta nem vagyok szűz, mocskosabbnál mocskosabb, undorító dolgokat tettem, a testem elárult, én pedig el akarom pusztítatni, hogy pusztuljon el vele együtt a sok mocsok is! Hát ennyi a baj!
Persze nagyon aranyosak a nővérek
De ezt hogyan lehet elmondani? (Nem a nővéreknek.) De addig is, hogyan lehet ép ésszel kibírni?
Gondolom, éreztetek már hasonlóan... Legszívesebben felhívnám a pszichiáteremet, de persze nem teszem, nem is tenném, nem merném, és nem is vagyok olyan. Meg úgysem tudnának segíteni.

Sunny, tegnap péntek késő este volt, akkor nem telefonálhattál. Azt gondolom, hogy szombat délelőtt - kivételes vészhelyzetben - nyugodtan felhívhatod a pszichológusod, vagy a pszichiátered. Nyilván tudják, hogy nem élsz vissza a helyzeteddel, és ha zavarod őket, annak oka van. Ne maradj így egyedül!

Tényleg ne maradj egyedül Sunny. Ha van rá lehetőséged ìrj egy smst a pszichológusodnak. én ezt sem mertem,mert nem akartam zavarni,de eljött az a pont,amikor elküldtem. És aztán mindig segített eddig,bár tényleg csak akkor keresem,ha dől a ház,és ez többször volt este,mint nappal. Szóval,ha így érzel,ahogy most,akkor keresd.

Köszönöm a válaszaitokat, tudom, hogy Ti itt igazán megértetek! És ne haragudjatok a kiborulásért! Csak sajnos annyira egyedül érzem magam az érzéseimmel, mivel nem mondhatom senkinek, mivel senki sem tud róla, és pokoli nehéz megjátszani, hogy minden rendben van, mikor semmi sincs rendben. Az egészből csak annyit vesznek észre, hogy megint fogytam, és kapom a piszkálódást (tudom, hogy aggodalomból fakad, mivel egyszer már tönkretettem a családomat, és rettenetesen utálom magam emiatt ), de ami mögötte van, senki sem tudja. Itthon. De most már valahogy kibírom hétfőig, keddig, szerdáig, csütörtökig...Nem merem felhívni a pszichiáteremet, mert azt mondaná, hogy menjek be a kórházba, az osztályra. De nem mehetek, mert itthon megint csak csalódást okoznék vele, hogy megint oda kerülök! 5 év alatt kétszer hívtam fel soron kívül, és mindig kórház lett a vége. Nem tudom, mi lenne a jó megoldás...fáj a lelkem, fáj a testem, fájnak a csontjaim, elegem is van...de szerintem a kórházban ugyanúgy fájna. Azt hiszem, összeszorítom a fogamat, és valahogy kibírom az ülésig, ahogy eddig is...15 éve ezt csinálom!

Köszönöm, Karácsony, neked is a biztatást...valamiért nekem is este a rosszabb. Talán mert akkor végleg egyedül marad az ember az emlékeivel és a gondolataival. Hát nem tudom, mi legyen...ha ma is rámjön, akkor lehet, hogy összeszedem a bátorságomat...

Kedves Süni!
Köszönöm szépen neked is a segítséget, tanácsot, ne haragudjatok, hogy így telesírtam a fórumot, de talán másnak segíthet kibírni, túlélni, ha olvassa, és hasonló helyzetben van. Régebben én is csináltam terapeuta tanácsára, hogy önsértés helyett kiírtam magamból minden emléket, gondolatot, érzést, mocskosabbnál mocskosabb dolgokat. De soha nem mertem visszaolvasni én sem, annyira szégyelltem még magam előtt is. Teljesen kifordultam magamból, olyan dolgokat írtam le, amiket szóban soha nem tudnék/mernék kimondani. Másnap rá sem mertem nézni, hogy miket írtam. Nemhogy megmutatni a terapeutának. De ez az elégetés jó ötlet!
Egyébként pontosan azt csináltam, sétáltam a természetben a kutyáimmal, és nagyon jót tett. Most nem látom olyan borúsan az életet, mint tegnap. Remélem kitart legalább hétfőig! Köszönöm, hogy vagytok!

3 hét van a következő terápiás ülésemig. És az az igazság, hogy én nagyon jó voltam abban, hogy mindig kibírjam. Kislányként is megtanultam, hogy csak kibírni lehet. Rajtam olyan szintű maszk van, amit hiába szeretnék leszedni, nem tudok. Nem engedi a pszichém. Ezzel élek, mióta az eszemet tudom, és nem tudom, milyen lenne nélküle. Valószínű nagyon ijesztő.
De nekem meg is mondta egy terapeutám, aki sok mindent tudott rólam, de messze nem mindent, hogy szerencse, amiért felvettem egy ilyen páncélt, mert különben ebbe bele lehet halni lelkileg... és ő megértette, hogy miért nem engedem oda őt sem. Én nem mondtam ki, de ő kimondta, hogy túlságosan fájdalmas lenne. Igen. Szerintem nagyon fájna. Soha nem engedtem, hogy bármi is fájjon, ezért minden a maszk mögé gyűlt be. Hát ki akarná ezt kiengedni? Én nem szívesen...
Sunny, kitartást kívánok! Csütörtökön gondoltam rád, mert épp a szédülés határán voltam, amiért megint nem eszem rendszeresen, és baromira nehéz volt letolni egy pizzás csigát az egész nap folyamán... De legyűrtem. Mert nem eshetek bele ebbe újra. De nem ám. Neked sem szabad!

rotebeete írta: 3 hét van a következő terápiás ülésemig. És az az igazság, hogy én nagyon jó voltam abban, hogy mindig kibírjam. Kislányként is megtanultam, hogy csak kibírni lehet. Rajtam olyan szintű maszk van, amit hiába szeretnék leszedni, nem tudok. Nem engedi a pszichém. Ezzel élek, mióta az eszemet tudom, és nem tudom, milyen lenne nélküle. Valószínű nagyon ijesztő.
De nekem meg is mondta egy terapeutám, aki sok mindent tudott rólam, de messze nem mindent, hogy szerencse, amiért felvettem egy ilyen páncélt, mert különben ebbe bele lehet halni lelkileg... és ő megértette, hogy miért nem engedem oda őt sem. Én nem mondtam ki, de ő kimondta, hogy túlságosan fájdalmas lenne. Igen. Szerintem nagyon fájna. Soha nem engedtem, hogy bármi is fájjon, ezért minden a maszk mögé gyűlt be. Hát ki akarná ezt kiengedni? Én nem szívesen...

Rotebeete, ki akarná ezt kiengedni? De ki akarná beengedni? Inkább ez a kérdés. És ha már bent van, akkor van. Van, és roncsol. Nem értek egyet a terapeutáddal, szerintem nem is így mondhatta, mert ez nagyon ellent mond a pszichológusi hozzáálláshoz, ez inkább a te olvasatod lehet.
Abban, amit a maszkról mondasz, persze van valami. Nem csak a környezetünket védjük vele, hanem magunkat is. ha éjjel-nappal átengednénk magunkat a fájdalomnak, ha sosem kéne rajta uralkodnunk, abba így vagy úgy belehalnánk. Ezért jó, ha van munkahelyünk, ahol ugyan rengeteg energiát visz el az, hogy előadjuk a minden-rendben-van alakítást, de egy kicsit talán mi is bedőlünk magunknak.
Viszont ha sosem lehetünk önmagunk, ha soha, senkinek nem mondhatjuk el, ami belül van, akkor kénytelenek vagyunk egyéb módszerekhez folyamodni, pl. nem tudunk megenni egy pizzás csigát...

Jaj, Rotebeete, vigyázz Magadra!
Én ma újabb fogamat hagytam a fürdőben, pedig nem is hánytam... Mosok rendesen fogat naponta többször, nem arról van szó, csak hát az évek óta tartó tápanyaghiány biztos...mert a csontjaim is fájnak...vagy nem tudom...

Ha engedem, hogy rosszul legyek, akkor nem tudok 100%-osan toppon lenni, mindent határidőre megcsinálni, és odatenni a maxot. Márpedig nekem szükségem van arra, hogy magabiztos, határozott és önálló legyek, különben kiszolgáltatottnak érzem magam, és azt utálom. Rühellem teljes szívemből. Most pl. rengeteg kiadásom volt a hónapban, alig van pénzem, és ez is idegessé tesz. Mert hozzá vagyok szokva, hogy én mindig önálló voltam, mindent magamnak teremtettem elő, és mástól kérni... Soha! Akkor inkább átvészelem, de a büszkeségem nem engedi, hogy alázkodjak. Annyit alázkodtam, hogy már arra sem vagyok képes, hogy mástól szívességet kérjek. Pedig nem szégyen ezt csinálni, de én mégis annak élném meg.

Mara, szerintem nem értettem félre. Úgy értette a terapom, és ezt nem írtam le pontosan, bocsánat, hogy abban az időben, abban a helyzetben nekem ez volt életmentő, és még nem jött el az az idő, hogy én ezen változtassak. Mindennek megvan a maga ideje, és nem szabad sürgetni. Szerinted én nem akartam már levenni ezt a páncélt? Ó, dehogynem, milliószor. Nagy küzdés ez önmagammal, mert a tudatos részem szeretné, de a tudatalattim nem. Olyan szintű emlékezetkieséseim vannak, hogy néha fogalmam sincs, mi a fenét csináltunk egy órán keresztül a terapeutával. Erre már ő is rájött, úgyhogy gyakran ülés előtt átvesszük újra, mi volt a múltkor, mert semmire nem emlékszem magamtól, csak ha felelevenítjük közösen. És gyakran van az is, hogy hiába szeretnék valamit megosztani, ahogy kinyitnám a számat, eltűnik a gondolat. Tiszta zárlat, és semmi nincs a fejemben. Csak a nagy kongás. Nem sikerült még sose ezen túllépni. És szerintem vele se fogok ezen átlendülni, mert pár hónap múlva új városba költözöm, és akkor megszakad a terápia. Újat meg nem kezdenék megint...

Sunny, jaaaj, hát akkor bizony neked nagy vitaminhiányod lehet! Menj el orvoshoz gyorsan! Nem az első esett ki? Hanyadik? Metsző vagy őrlőfog? Jaj istenem, én biztos nagyon megijednék! Kérlek, menj el a fogorvoshoz!! Vidd a fogadat is! Nehogy kiessen még egy!