kérdés a szülői felelősségről

Sok-sok éve gondolkodom arról, hogy hol húzódik a határ. Mikor kezd gyanús lenni egy családtag viselkedése a gyermekkel. Komolyan kell-e venni, ha egy szülőben beindul a gyanú, a féltés, ha nem lát kifejezetten erőszakot, de a viselkedés fülledt, a gyermek ijedt, a szülő "csak" annyit lát, hogy a gyermekét harapdálják az ő kifejezett tiltakozása ellenére, és hasonló megnyilvánulások tanúja.

Rokonok azt mondják, hogy a félelem alaptalan, hogy minden apa elmondja a lányának, hogy szerelmes belé és ebben semmi nincs, akkor sem, ha az apa eközben agresszív és parancsoló, és a "szerelem" a gondoskodásban nem nyilvánul meg.

Kell-e a belső hangra hallgatni, amikor az ember nem meri kettesben hagyni őket? Holott csak "jelek" vannak.

Nagyon szeretném tudni a véleményeket!

Szerintem minden gyanúra nagyon oda kell figyelni. Ha egy anya (vagy bármely családtag) ilyen gyanút táplál, annak oka van. Lehet, hogy ő maga volt egykoron áldozat, és ezért reagál túl valamit. Ha nem, akkor érez valamit, lát valamit, megszólal a vészjelző, és erre oda kell figyelni. Sokan pont ott rontják el - pl. az én anyám is - hogy nem hallgatnak erre a vészjelzőre.

Én konkrétan emlékszem több olyan mondatra is, amire oda kellett volna figyelni, és érdekes módon én megjegyeztem, ahogy a jelenet (ahol az adott mondat elhangzott) egy képét is, örökre. Furcsa az is, hogy ez a kép éles, a mondat pontosan visszaidézhető, közben meg a konkrét esetekről inkább érzések, szagok, tehát ilyen nehezen megfogható emlékeim maradtak.

Szerintem ez a mondat elég ijesztő, és legalább egy tapintatos érdeklődést megér, hogy mégis hogyan érti ezt a szerelmet.

Kedves Anoni Mara!

Mindenkinek olyan gyermekkort és fiatal kort kívánok, amilyen nekem volt! Hogy bármiben áldozat legyek, annak a lehetősége teljesen kizárt volt.

Ezek szerint jól tettem, hogy hallgattam a vészjelzőre. Szétváltak útjaink.

A gyermekem megúszta, de máig fél az apjától, pedig már felnőtt.

Még az ilyen légkör/kísérlet is mély nyomot hagy. Ezért el tudom képzelni, mit érez az, akinél megtörtént.

Már nincs kapcsolatunk vele.

Ami viszont elgondolkodtató, hogy még a rokonságból is olyat mondanak, hogy "minden apa szerelmes a lányába és ha ezt mondja", abban semmi nincs. Miért gondolkodik így sok ember?

Egyáltalán nem normális az, hogy ha az apa azt mondja, szerelmes a lányába. Egy dolog a szeretet, jó esetben az megvan apa-lánya között, de ha már szerelmet emlegetnek az már valami nagyon más…

A jelekről: könnyebb nem meglátni őket. Mert az abúzus valami olyan szörnyűség, ami csak ritkán történik és csakis másoknál. Csakis tanulatlan, buta, részeges stb. családoknál. Legalábbis a köztudatban szerintem nagyjából ilyesmi él.
Ha elismeri a szülő, hogy valami márpedig igenis történt, akkor az egy csomó kérdést felvet. Ki a hibás, hogyan tovább, stb. Sokkal-sokkal kényelmesebb homokba dugni a fejünket.

Ahol jelek vannak, ott szerintem baj is van. Ha elkezd motoszkálni az emberben a gondolat, hogy az adott családban/gyerekkel valami nem stimmel, annak mindig oka van. Ahogy mondani szokták: nem zörög a haraszt….

Miért mondják? Sajnos a rossz szemlélet sokszor generációkon keresztül adódik tovább. Ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol teljesen normális dolognak számít az a felfogás, hogy az apa szerelmes a lányába, akkor hajlamos felnőttként is ezt hangoztatni. Azt pedig ma már, elég nehéz visszakövetni, hogy vajon honnan is indult a dolog, mert könnyen lehet, hogy nem új keletű ez a felfogás – bár az is megeshet… -, hanem sok generációval régebbről származik.