Hogyan tanítsam a lányomat?

A kislányom hamarosan négy éves lesz.
Hogyan tanítsam meg neki, hogy mi is számít abuzusnak, mi az amit nem hagyhat hogy tegyenek vele?
Nagyon féltem őt!

Kislányanyukája írta: A kislányom hamarosan négy éves lesz.
Hogyan tanítsam meg neki, hogy mi is számít abuzusnak, mi az amit nem hagyhat hogy tegyenek vele?
Nagyon féltem őt!

Hű, nagyon nehéz kérdés. Nyilván megtaníthatod neki, hogy a teste fölött ő rendelkezik, és az ő engedélye nélkül senki nem nyúlhat hozzá. De hát tudjuk, hogy egy gyerek ellenállását nem nehéz megtörni, és könnyű őt rábeszélni dolgokra. De talán a törődés, szeretet, odafigyelés a valós igényeire elég ahhoz, hogy ne legyen szüksége mások "szeretetére". Na és a bizalom feléd, az is fontos, hogy meglegyen. De gondolom, ezt tudod te is.
És sok szép élmény, hogy ne érezze szükségét másféle törődésnek. Talán...

Szerintem is ha kiegyensúlyozott a családi élet, és a gyerek érzi, hogy otthon megkapja a neki szükséges szeretetet és törődést az már egy jó alap. Aztán ha adódik egy helyzet vagy egy olyan mese, fel lehet hívni a figyelmet néhány erkölcsi szabályra. Nem is tudom. Azért még kicsi a kislány. de nyilván ha jó a szülői minta, magától kialakul a megfelelő erkölcsi normája és önbizalma, ami által olyan lesz a kisugárzása, hogy nem fogja a külvilág felé az áldozat szerepét mutatni és nem történik vele ilyen. Szerinte. De lehet rosszul gondolom.

Kislányanyukája írta: A kislányom hamarosan négy éves lesz.
Hogyan tanítsam meg neki, hogy mi is számít abuzusnak, mi az amit nem hagyhat hogy tegyenek vele?
Nagyon féltem őt!

Ez valóban egy nagyon nehéz kérdés. Ami először eszembe jutott a kérdés láttán az egy régebbi könyv-élményem, ez nem más, mint Torey Hayden- Egy gyerek című könyve.
Úgy érzem, írnom kell róla, meg kell említenem, mert én pont ebben a könyvben találtam egy olyan pozitív kommunikációs mintát, ami ezzel kapcsolatos… Bár a könyvben szereplő lány pár évvel idősebb, mint 4 éves, de javaslom, olvasd el, ha teheted. Érdemes… Ajánlom mindenkinek!

Kedves Kislánynyukája! Ha a szülők jól szeretik a gyereket, talán kisebb a veszély. Saját történet: Legkisebb fiam már minden anyait, és sok apait is kapott. (Szeretetet). Addigra gyakorlott szülő voltam. Egyszer tisztába tettem, a pocakját puszilgattam, és rám szólt nagyon komolyan: Anyu, csak az arcomat! Kicsit selypizve.. (Szerintem két éves sem volt, hamar beszélt.) Nem vettem észre, hogy a pocak már másfele is asszociál neki, ő érezte.
Olvastam egy könyvet akkorra, melyben elmagyarázzák a szülőnek, hogy mennyire fontos a testi érintés, (minden korban a megfelelő!), a szemkontaktus, és a ráfordított idő. Akkor már ennek tudatában neveltem, és ő lett a legkiegyensúlyozottabb gyerekem, mint írtam, egész kicsi volt, és meg tudta védeni magát velem szemben. Persze én nagyon komolyan vettem őt, kicsi emberpalántának tekintettem, akit segítenem kell, amíg fel nem nő. Tiszteltem benne az embert..

Én nem nagyon hiszek a prevencióban... Nagyon nehéz erről egy kisgyerekkel beszélni, főleg úgy, hogy ne ijesszünk rá. Mert ha nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a kérdésre, akkor esetleg abból is jöhet trauma... Inkább arra kell nagyon vigyázni, kivel hagyja ott az ember egyedül, figyelni kell minden apró jelre, rengeteget beszélgetni a gyerekkel, hogy ő is elmondja, ha vannak figyelmeztető jelek.

Ocsisajt írta: Én nem nagyon hiszek a prevencióban... Nagyon nehéz erről egy kisgyerekkel beszélni, főleg úgy, hogy ne ijesszünk rá. Mert ha nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a kérdésre, akkor esetleg abból is jöhet trauma...

Igen, én is hasonlóan gondolom. A nevelt lányomnak is csak annyit mondtam, bár ezt több alkalommal, meg "gyakoroltuk" is sokszor, hogy ha bárki bármi olyat csinál vele, ami neki rossz, fájdalmas, kellemetlen vagy furcsa érzés, akkor azonnal szóljon nekem vagy az apjának. És végül szólt is, csak sajnos túl későn. De legalább szólt. Szerintem ez a legtöbb, amit tenni lehet anélkül, hogy megijesztenénk a gyereket.

Eper, az, hogy szólt, rengeteget számít. Már sok helyen elmondtam, leírtam: az abúzusban sokkal rémesebb a titok súlya, az a magány, amire ez ítéli a kisgyereket, később a felnőttet, mint maga a fizikai történés. Tehát az, hogy elmesélte neked, azt mutatja, hogy valamit nagyon jól csináltál.

Amúgy a prevencióról még azt gondolom, hogy ha elég hangosak vagyunk, leszünk, az visszahat az elkövetőkre is. Azt remélem, idővel sikerül elbátortalanítani őket, pl. minden erőnkkel azon vagyunk, a Beszélj róla! projekt egyik fő célkitűzése ez, hogy az "úgysem fognak neked hinni" mondatot elvegyük tőlük. Ha a társadalom elkezd hinni az áldozatoknak, ha odafigyelnek az emberek erre a problémára, ha észreveszik, hogy milyen gyakori jelenséggel van dolgunk, talán nem lesz ennyi merszük az elkövetőknek...
Mikor megjelent a könyvem - már több, mint egy éve - egy nagyon jó nevű újságban azt mondták, azért nem foglalkoznak a témával, mert "bulvártéma". Esküszöm, ezt mondták. Szerintem azóta sokat léptünk előre.

Mara, nem tudom, te tanúsítottál-e kellő önmérsékletet, én biztos nem bírtam volna, és elküldöm melegebb éghajlatra. Mi az, hogy bulvártéma?

Viszont sajnos ahol én megfordulok (pl. netes fórumok), valahogy elég felemás még mindig a téma megítélése. Ha van változás, sajnos lassan változnak a dolgok. Persze legyünk optimisták, csak a mostani gyerekeknek, akik áldozattá válnak, gyors megoldás kéne. Gyorsabb, mint amit pl. egyik - amúgy értelmes, diplomás - ismerősöm mondott, hogy ugyan ő félti a gyerekét, de mégse hajlandó elolvasni a történeteket, mert nem tud ezzel szembenézni. Értem én, hogy védi magát, nem könnyű ezeket a történeteket elolvasni sem, de a lehető legrosszabb megoldás a struccpolitika és a tagadás.

Szóval jó lenne, ha lehetne valami prevenció...

Hajnalkám írta: ugyan ő félti a gyerekét, de mégse hajlandó elolvasni a történeteket, mert nem tud ezzel szembenézni. Értem én, hogy védi magát, nem könnyű ezeket a történeteket elolvasni sem, de a lehető legrosszabb megoldás a struccpolitika és a tagadás.

Jaj de nagyon tipikus reakció... Pedig szerintem mindenki rengeteget tanulhat a fent lévő történetekből. De mesélek valamit: a minap a 168 óra négy oldalon foglalkozott a beszeljrola.hu oldallal. (A legutóbbi szám, érdemes megnézni, nagyon jól van megírva!) Megyek anyámhoz, hát mit nem látok, pont a kezében az újság (amúgy rendszeres olvasója). És ugyan a könyvemről nem tud, az oldalról igen. És mit csinál? Lazán átlapozza azt a négy oldalt. "Ő nem bír ilyeneket olvasni". És láttam magam kisiskolásként, amint fekszem az ágyban, kiszívott nyakkal, és ő nem nézi meg, hogy mi is az, mert "ő nem bír ilyeneket látni". És hidd el, nem gonosz, imád engem. Ez valami ősi beidegződés, a menekülésnek egy formája. De ha megértenék a mindenkori anyukák, hogy mit tesz a gyereknek az ő struccpolitikájuk, hogy nagyobb kárt okoznak, mint maga az elkövető, akkor hidd el, nagyon sok gyereken segítenénk már most is.

Amúgy a nézettségi adatok azt mutatják, hogy jó úton vagyunk.

Mara, én is azt gondolom, hogy ez egyfajta védekező mechanizmus. Reméljük, egyre kevésbé lesz tabu ez a téma, és egyre nyitottabbak lesznek az emberek.

Anoni Mara írta: Eper, az, hogy szólt, rengeteget számít. Már sok helyen elmondtam, leírtam: az abúzusban sokkal rémesebb a titok súlya, az a magány, amire ez ítéli a kisgyereket, később a felnőttet, mint maga a fizikai történés. Tehát az, hogy elmesélte neked, azt mutatja, hogy valamit nagyon jól csináltál.

Amúgy a prevencióról még azt gondolom, hogy ha elég hangosak vagyunk, leszünk, az visszahat az elkövetőkre is. Azt remélem, idővel sikerül elbátortalanítani őket, pl. minden erőnkkel azon vagyunk, a Beszélj róla! projekt egyik fő célkitűzése ez, hogy az "úgysem fognak neked hinni" mondatot elvegyük tőlük. Ha a társadalom elkezd hinni az áldozatoknak, ha odafigyelnek az emberek erre a problémára, ha észreveszik, hogy milyen gyakori jelenséggel van dolgunk, talán nem lesz ennyi merszük az elkövetőknek...
Mikor megjelent a könyvem - már több, mint egy éve - egy nagyon jó nevű újságban azt mondták, azért nem foglalkoznak a témával, mert "bulvártéma". Esküszöm, ezt mondták. Szerintem azóta sokat léptünk előre.

Mara! Számíthattok rám is minden szinten a prevenciós folyamatokban. Ezért írtam Nektek emailt, de még nem jött jelzés tőletek...

Küldtem neked privát üzenetet. Legalább kipróbáltam!

Tökéletesen egyetértek abban, hogy megfelelő testtudat és bizalom kiépítése a legfontosabb. Én a gyerekeimnek a kezdetektől, baba koruktól fogva azt tanítom, hogy csak akkor kell pl puszit adni, ha akarnak. Nagyszülőnek se kellett soha puszit adniuk és nekem sem, apának sem, csak, ha akartak. És ha valami nem jó, akkor jelezze, szóljon vagy annak, akitől jön a "nem jó", vagy nekem és segítek. Számomra nagyon fontos üzenet a gyerek felé, hogy segítek. És ez megjelenik a leghétköznapi dolgokban: tesó-vitákban segítek egyezkedni, megbeszélni a dolgokat, színezni, számolni, öltözni, cipőt húzni, ha épp olyanja van 4 évesen is, akkor szóljon és itt vagyok segítek. És bízom benne, hogy látszódni fog a gyerekeimen a biztos, stabil, szerető háttér és ezért senki nem fogja venni a bátorságot, hogy bármilyen módon beférkőzzön. Vagy a legrosszabb esetben, ha mégis, akkor én akkor is ott leszek és ... segítek.