Féltem a gyermekem,de a párkapcsolatomat is!

Sziasztok ,nekem még teljesen új ez az oldal, nem rég került fel a történetem. Valójában már a neten keresgéltem valamilyen segítség után ,amikor rá találtam erre az oldalra. Nagyjából végig futottam a főoldalon, elolvastam 1 cikket és gyorsan leírtam amit éppen akkor tudtam kiírni magamból. Olyan megkönnyebbülés volt,hogy azt elmondani nem lehet. Ez tényleg mindössze 1-2 hete történt,de azóta amikor csak tehetem, látogatom az oldalt. Azóta olvasom sorra a történeteket, és még mindig nem találok szavakat. Sok mindent kezdek meglátni, megtudni a többi történet által önmagamról és az abúzusról (ami számomra egy új fogalom,nem tudtam ,hogy van neve annak ami történt). Többek között azt,hogy mennyire általános jellemzője ,hogy nem emlékezünk teljesen csak foszlányokban. A bűntudat, szorongás és most már órákig sorolhatnám,mi mindenre jövök rá,ami ennek tudható be. Egyenlőre nem járok pszichológushoz,semmilyen terápiára,mert nem tehetem. Sajnos még Mara könyvét, sem mertem megvenni( nehogy itthon megtalálják). És a téma felvetésem éppen ehhez kapcsolódik. Ezen az oldalon kívül,még mindig magam vagyok. Szeretném tudni,hogy el mondjam-e a páromnak. Az utóbbi időben ugyanis súlyos ,ocsmány képzetek( vagyis szó szerint erről álmodtam egyik este) gyötörnek,arról,hogy bántja a közös gyermekünket. Iszonyatos érzés,és beleőrülök a gondolatba,pedig SEMMI okom feltételezni bármi rosszat. Eljött az az idő,hogy a kicsit másra is rá kell bíznom,és azóta érzem,hogy nem vagyok önmagam. Szeretem a páromat, mióta mellettem van azóta megváltozott az életem. De az utóbbi 2 hónapban rám törő emlékek, már a a kapcsolatunkat veszélyeztetik. Úgy hogy Ő mit sem tud az egész valódi hátteréről, okáról. Nem tudom,hogyan mondanám el Neki, és azt sem hogyan reagálna, de talán megértené miért féltem annyira a gyermekünket. Ti mit gondoltok? Volt esetleg bárkinek hasonló alaptalan képzelgése a gyermeke miatt? Kinek,hogy reagálta le a párja azt ami vele történt?

Kedves Hóvirág,

Nekem még nincs gyerekem, de én már most attól félek, hogy bántaná a párom. Nekem eleve van ez a paranoiám, de talán a mi esetünkben ez nevezhető normálisnak, hiszen van egy múltunk. Persze ezt azért nem árt valahogy kordában tartani, amennyiben teljesen alaptalan a félelmed és ezt te is úgy látod, érzed belülről. Én mindig azt szoktam javasolni, hogy egy szakember tud leginkább egyénre szabottan segíteni.
A párod te ismered, hogy tudd mire hogyan reagálna. De rázúdítani így a semmiből mindent, az szerintem nem ajánlatos. Talán lépésről lépésre, kezd valami kicsi dologgal, várd meg a reakcióját. Az meg szerintem végtelenül rosszul eshetne neki, ha kimondanád, hogy te attól félsz, hogy ő bántaná a közös gyereketeket, de én vagyok annyira őrült, hogy ezt kimondanám, mert ha már egyszer elmondasz dolgokat, akkor az ő fejében is megfordulhat, hogy esetleg azt feltételezed róla, hogy ő is bántalmazóvá válhat. De még ha nem is fordul ez meg a fejében és te nem mondod ki, ezzel egy falat emelsz vagyis elkezdted építeni.
Ha teljesen alaptalannak érzed, akkor én azt javasolnám, hogy beszélj vele, mert ez óriási teher, és most neked nagyon nehéz. Talán kezdd azzal, hogy nem az ő irányába változtak meg az érzelmeid, szereted stb., hanem olvastál egy cikket és neheztelő érzéseid törtek elő. Ha ő is érzi, hogy veled valami van, mindenképp jelezz irányába. Hogy mit és mennyit, azt csak igazán te tudhatod, mert te ismered. Illetve ezt itt már sokan leírták, ez nekik is egy sokk, ezt se felejtsd el. Kívánok erőt a napjaidhoz és türelmet magadhoz.

Kedves Hóvirág!
Ha az utóbbi időben jelentősen megváltozott a viselkedésed – negatív irányba – a pároddal szemben, akkor az okokról muszáj lenne beszélni vele.
Hogy hogy reagálna a coming outra, azt nem lehet megmondani. Van, aki jól, van, aki rosszul…. Ez nem csak neked nagy sokk, neki is. De szerintem elkerülhetetlen, hogy beszélj róla, mert a hallgatás hatalmas súllyal nehezedne a kapcsolatotokra, és ha nem is tenné teljesen tönkre, eléggé rányomná a bélyegét a mindennapokra. Persze nem kell mindent egyszerre, meg részletesen, inkább csak apránként.

Arról, hogy attól félsz, bántja a gyerkőcöt, én nem beszélnék. Az én párom biztosan személyes sértésnek venné a dolgot és nem értené meg, hogy hogy gondolhatok ilyesmire …(amúgy még nincs gyerekünk, így ilyen fóbiám még nincs). Talán úgy mondanám el neki, hogy ilyesmiről álmodtam. Az azért mégiscsak jobb, mintha ébren járna ilyesmi a fejemben, így vannak enyhítő körülmények is. Ez ugyan nem egészen őszinte, de így talán lehet beszélni a témáról anélkül, hogy a másik padlót fogna.

Hogy Karácsonyt idézzem: kitartás, és türelem!

Én meg Eperke ötletét ajánlom, mert az tényleg jobb, ha csak az álmot említed meg, de tényleg csak fokozatosan haladj, ne ezzel kezdd.
Valaki írta itt a fórumon, hogy ő kijelentette, hogy ha hozzáérne a férje a gyerekéhez egy ujjal is, belevágná a kést. Na én sajnos ugyanilyen vehemens tudok lenni. De azért ez más helyzet, amiben te jelenleg vagy. Ügyesen!

Kedves Karácsony és Eperke!

Mindkettőtöknek köszönöm, a hozzászólást. Talán el sem hiszitek,de már csak az a tudat,hogy valaki olvassa a gondjaimat az is sokat segít. Amiket írtatok,pedig még inkább. Nekem ezelőtt soha nem voltak ilyen félelmeim a saját gyermekemet illetően. Sem a születése előtt( már 16 éves koromtól vártam hogy legyen )sem a születése után. Ahogy írtam, nemrég óta kell másra bíznom,azelőtt állandóan vele voltam. Csak arra tudok,gondolni,hogy ezért törtek rám ezek a félelmek.
Teljesen igazad van Karácsony! És próbálom tudatosan kontrollálni a gondolataimat. Nem egyszerű,leginkább akkor amikor el kell mennem,de már nem törnek rám új képek. és bár csak pár napja írtam le a gondom Nektek,már most érzem,hogy múlik ez a "roham". Lehet annak is köszönhető,hogy sajnos tegnap este egy már elkerülhetetlen előbb összezörrenés,majd megbeszélés történt a párom és köztem. Mindketten írtátok,hogy ez Nekik is milyen teher. Hát nem mondtam,el erről semmit,de annyit igen,hogy nem egészen tud mindent rólam, és hogy mostanában régi dolgok miatt változtam sajnos rossz irányba. A kicsi is szóba került és (nem tudtam olvasni még amit írtatok) csaknem hasonlót mondtam felindultságomban,mint a történet írója. Amit egyébként én is olvastam még vagy egy hete mikor próbáltam eldönteni,mit mondjak Neki. Akkor megfogadtam,hogy ezt biztos nem,hát tessék .Most már mindegy,hála a páromnak bár rosszul esett Neki nagyon jól kezelte. És a lényeg: azt mondta,hogy " tudod,hogy még hangosan sem szólok rá,soha nem bántanám"..
Azt hiszem ezt hallanom kellett Tőle,még akkor is ha a tiszta tudatommal tudtam is hogy így van. De hallanom kellett,és most könnyebb. Persze ettől még,továbbra is itt lóg a levegőben valami,érezhető. De már nem menekülök előle. Minden esetre megfogadom a tanácsaitokat és megpróbálok lassan ,apránként színt vallani. Természetesen a legkevésbé sem szeretném épp azokat bántani akiket szeretek. Még gondolkodom, hogy legyen.Mostanáig egyébként is azt hittem ezt én a sírba viszem magammal. Erre tessék itt ez az oldal...Köszönöm a biztató szavakat!

Örülök, hogy egy kicsit jobb Hóvirág. Szerintem, ha őszintén jött nincs vele gond, de azért szánj időt a beszélgetésre. Akkor sikerült ezzel kezdened. De, ha ez megnyugtat, ha én ilyet álmodnék, álmából kelteném fel és kérném rajta számon, hogy miért álmodtam ezt vele kapcsolatban, mert nekem is látnom kellene az arcát, hogy mennyire őszintén mondja, azt, hogy nem nyúlna egy ujjal sem hozzá. Teljesen megértelek. Akkor ebből kiindulva én már mindenképpen beszélnék, ha már neki szegezted ezt a kérdést, csak vigyázz az ő lelkére is.

Hóvirág, úgy érzem, h nagyon rendes párod van.
Nagyon jól reagált, pedig mint írtad rosszul esett neki. Bárcsak mind ilyen szerencsések lennénk.

Hóvirág, én egyszer egy összeveszés alkalmával nagyon csúnyát mondtam a férjemnek. Ő elejétől fogva tudta, hogy mi történt velem, igaz, annyira nem meséltem el neki részletesen, de tudta. Ezzel együtt amit mondtam neki akkor, azzal nagyon mélyen megbánthattam, de ezt valahogy soha nem említette nekem. Az is igaz, hogy nem bánok vele már eleve valami jól, amikor rámjön az 5 perc (ami sajnos nem csak 5 percig tart). Szóval valójában egy átlagos pasi szerintem már rég otthagyott volna azért, ahogy viselkedem időnként, és egészen az utóbbi időkig még csak össze se kötöttem én magam se az abúzussal a viselkedésemet, gondolom, a férjem még kevésbé. Ennek ellenére mellettem van, szeret, törődik velem, igaz, vannak gondjaink is, de ennek sok egyéb oka is van.
Nem vagyok büszke ezekre a dolgokra, és azt a bizonyos mondatot annyira szégyellem mindmáig, hogy még így, névtelenül se merem leírni nektek sem, mert önmagamat is elítélem érte, a férjemnél pedig nem is merek rákérdezni, hogy emlékszik-e rá (évekkel ezelőtt történt).

És hogy miért írtam ezt most le neked? Biztatásul. Mert meg vagyok arról győződve, hogy ha a te párod is rendes ember, olyan, mint az enyém, akkor nem fog sem elhagyni, sem pedig elítélni, vagy bármi rosszat gondolni vagy mondani, ha beszélsz neki az abúzusról. Hallgatni róla rosszabb, az tényleg tönkreteheti a kapcsolatotokat. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kényszerből mondd el neki, hanem csak biztatni szeretnélek, hogy ne félj erről beszélni, ha úgy érzed, itt az ideje. Nincs vesztenivalód valójában, mert ha igazán szeret, akkor nemhogy nem lesz rosszabb a kapcsolatotok, hanem még jobbá is válhat az őszinteség miatt.

Sok erőt és bátorságot kívánok neked.