Akár gyerek vagy, akár felnőtt, akár most bántanak, akár régen bántottak, a nyomait valószínűleg magadon viseled. Akármilyen módon lépték át a határaidat, akárhogy tiportak bele a méltóságodba és az önérzetedbe, akárki élt vissza a szereteteddel, a kiszolgáltatottságoddal vagy a védtelenségeddel, a hiba nem benned van. A bántást nem érdemelted.

Írta: Sebestyén Eszter pszichológus

Talán elhitették veled, és talán sokáig el is hitted, hogy te tehetsz a bántásról, a te felelősséged, a te hibád, te váltottad ki a másik indulatát vagy agresszióját – nem így van. Minden embernek van döntési lehetősége, hogy bántja-e a másikat vagy sem. Minden embernek van lehetősége, hogy megtanulja kezelni az indulatait, hogy úgy kezeljen egy helyzetet, hogy ne ártson, és ne tegyen tönkre maga körül senkit.

Ha valaki bántott téged, valószínűleg elhitette veled, hogy a te hibád, és hozzád ragasztotta a szégyen érzést. Ha ő nem szégyellte magát azért, amit tett, akkor könnyen lehet, hogy ezt te érezted helyette. Minél kisebb korodtól bántottak, és minél tovább tartott, annál valószínűbb, hogy a szégyen szinte hozzád nőtt, és elképzelni sem tudod, milyen szégyen nélkül élni. Hozzád nőtt, mint egy ötödik végtag. A saját szégyenedként cipelted, és talán cipeled még most is. A bántásod nyomait, a tüneteidet, a félelmeidet is lehet, hogy szégyelled. Nem beszélsz róla, takargatod.

Lehet, hogy ezt verte beléd a bántalmazód. Sőt, az is lehet, hogy nemcsak ő. Lehet, hogy sokan mondták, vagy éreztették, hogy kötelességed tűrni, és esetleg te kapsz negatív megjegyzéseket, ha mégsem tűröd már tovább. Lehet, hogy megbántottak, vagy nevetségessé tettek, amikor a sértettségedről beszéltél. Lehet, hogy többen elfordultak tőled, amikor a fájdalmadról elkezdtél beszélni. Ezek pedig még jobban ráerősíthetnek arra az érzésre, hogy takargasd a problémáidat, és soha senkinek ne beszélj róluk.

Azt hiszem, nagyon sok ember szeretne egy olyan világban élni, ahol nincs nemi erőszak, ahol nincs családon belüli erőszak, ahol nem létezik olyan társ, aki szerelem címszóval tönkreteszi a másikat, gyilkolja a lelkét vagy épp a testét. Ahol nem létezik olyan apa, aki szexuálisan használja a gyerekét. Ahol nem léteznek olyan szülők, akik nevelés címszó alatt tönkre teszik a gyerekeiket. Ahol papok nem molesztálnak gyerekeket. Ahol az anyai szeretet soha nem jogosít fel a gyerek feletti hatalommal való visszaélésre, vagy a gyerek magához láncolására. Ahol nincsenek mérgező szülők, sem mérgező kapcsolatok. Ahol nincs olyan tanár vagy edző a gyerekek közelében, akiktől félteni kell őket, mert bármire képesek.

Sokáig sok ember azt hitte, ilyen világban él. Hogy miért? A csend miatt. Mert a meggyötörtek nem beszéltek, az ő igazuk nem létezett, csak magukban. Az ő hangjuk halhatatlan volt, az ő sebeik láthatatlanok. Rengeteg családi otthon volt, ami bár belül jobban hasonlított egy földi pokolra, mint egy otthonra, kifele mégis úgy tűnt, rendes emberek. Ha épp a bántalmazottan vagy a gyereken ütésnyomok voltak, véraláfutások, látható sebek, a „radiátorba ütötték be magukat”, „elcsúsztak a lépcsőn”, és ezt mindenki elhitte, mert el akarta hinni. A szülői kezek, amik otthon lehet, hogy bántottak, vertek, fenyegettek, fakanalat, és övet szorongattak, vagy épp oda nyúltak, ahova soha nem lett volna szabad, a külvilág előtt mindig simogató kéznek mutatkoztak.

A bántalmazottak pedig vagy belebetegedtek a saját fájdalmukba, vagy szenvedélybetegek lettek, mert a minden rendben van látszatát nem tudták másképp fenntartani. Pánikbetegségtől vagy poszttraumás stressz szindrómától, depressziótól és számtalan lelki betegségtől szenvedtek, amit szintén szégyelltek. Éppúgy, mint a szenvedélybetegek a szenvedélybetegségüket. A szégyen miatt hallgattak, ami valljuk be, az áldozatokon kívül mindenkinek jól jött. Az elkövetőnek és a kívülállóknak egyaránt. Mert a látszatot mindenki őrizte. Mert látszólag minden rendben volt. Hiszen a csend miatt az emberek meg tudták őrizni azt a világképet, amihez ragaszkodtak, ahol a szörnyűségeket nem kellett látni, hallani.

Most ez a világkép drasztikus tempóban felborulni látszik. A láthatatlan sebek láthatóak, a bántalmazottaknak az igazsága hallható, és egyre többen tudják már artikulálni a fájdalmukat. De ez még hirtelen, még nagyon sok ember nem áll készen erre. Emiatt fordulnak el az áldozatoktól és nem a bántalmazóktól, mert ez így egyszerűbb. Mert a bántalmazók nem törik meg ezt a jó és békés világkép illúzióját, nem törik meg a csendet, hiszen nekik is az az érdekük, hogy minden úgy menjen tovább, mintha semmi nem történt volna. Ők is épp ahhoz a látszathoz ragaszkodnak, amihez a kívülállók is, nálunk minden rendben, nincs itt semmi látnivaló, lehet szépen mással foglalkozni.

Ha tőled is elfordulnak, amikor a fájdalmadról beszélsz, ha nem hisznek neked, ha nem akarják hallani, amit mondasz, lekicsinylik a problémád súlyát, nem azért van, mert veled van a gond. Nem benned van a hiba. Azért van, mert nem tudnak vele mit kezdeni, mert sokkolja őket, mert zavarba hozza őket. Mert a te igazságod az egész világképüket kérdőjelezi meg, erre még sokan nem állnak készen. Ettől még te ne kérdőjelezd meg a saját igazságodat, a saját érzéseid létjogosultságát. Ettől még nem kell, hogy némaságba burkolózz, és a csend olykor elviselhetetlenül vastag falai mögé zárkózz. Ettől még jogod van a saját igazadhoz és érzéseidhez. Ha valaki nem tud a fájdalmaddal mit kezdeni, az nem rólad szól, hanem róla. Nem a te szégyened.

Még nem igazán van kultúrája a traumák helyén kezelésének, még automatikusan jönnek a semmitmondó bíztatások, az értelmetlen, kéretlen tanácsok. Még nem tudják sokan, az együttérzésüket hogyan kellene leginkább kifejezni, sőt valójában a legtöbben félnek együttérezni. Mert számukra is elviselhetetlen, mert az ő világba vetett hitüket is szétrombolja.

De ez ne tántorítson el téged attól, hogy saját magaddal tanulj meg együttérezni. Hogy saját magadhoz próbálj meg jó lenni. Egy bántalmazottnak kegyetlen nehéz ez, mert nincs hozzászokva. Nagyon sok munkát, kemény kitartást igényel. Tarts ki saját magad mellett, a saját igazságod mellett, akármennyire is nehéz. Adj létjogosultságot a fájdalmadnak. Keresd meg, találd meg a saját hangod, a saját csatornád, ahol a fájdalmadat artikulálni tudod. Gyógyít bármi, amin keresztül ki tudnak jönni az érzéseid, rajz, írás, mozgás, zenélés, bármi.

Mások együttérzésének hiánya miatt ne zárd magad a némaság ketrecébe. Nem kell, hogy nyilvánosan beszélj róla, ha egy embert találsz, ahol értő füleket kapsz, akkor beszélj egy embernek. Akkor bújj elő a saját ketrecedből csak egy embernek, mert a titok felemészt testet-lelket. Egy értő ember, ha melletted áll, az is hatalmas gyógyír tud lenni, és csodákra képes. Újra és újra, ha kell életed végéig minden nap tudatosítsd, hogy a bántásod nem a te szégyened, és nem rólad szól.

És a legfontosabb, nem vagy egyedül. Tudom, hogy azt hiszed, tudom, hogy nagyon sokszor úgy tűnik, de ez csak azért van, mert az áldozatok többsége titkolja, és takargatja a történetét. Nagyon sokan vagyunk. Rengetegen. Minél többen mernek kibújni a némaság ketrecéből, minél többen adunk hangot a bántalmazottak igazságának, minél többen állunk ki az igazságtalanságok ellen és az áldozatok, túlélők mellett, annál több kapaszkodót adunk és kapunk. Minél nagyobb lesz a hangunk, a szégyen annál hatásosabban fog visszakerülni oda, ahova való, az elkövetőkre. Mert a bűnt nem elszenvedni szégyen, hanem elkövetni. Nekik kellene bújkálniuk a saját szégyenükben. A csend őket szolgálja, nekik kedvez, a hangunktól, hangotoktól félnek.

A csend megtörésével jön majd el az a világ, ahol egyre többen merünk előbújni a történetünkkel a hallgatás falai mögül. Megtépázott múlttal, sebzett lélekkel, de egyenes gerinccel, felemelt fejjel, túlélőként tudunk egyre többen lélekben egymás mellett állni és összekapaszkodni. Hatalmas erő van ebben.