Sziasztok! Az én történetem nem olyan tragikus kimenetelű, mint a tiétek... Sokat végig sem tudtam olvasni, annyira borzasztó. Az én kis sztorijaim mégis elkísértek engem az utóbbi 31 évben. És ha nem is gondolok ezekre nap, mint nap, van, hogy valahogy mégis feljön.

Ilyenkor bosszant, hogy miért kell nekem ezzel töltenem az időt...miért foglalja le a gondolataimat/érzéseimet és miért nem építhetek helyette valami mást, valami klassz dolgot???

Az első szexuális élményem 4-5 éves koromból származik, amikor az apám haverja végigmért többször egy egész nyaralás alatt és mindig tett valami megjegyzést a testemre. Mintha hülye lettem volna és azt hitte, hogy nem hallom, nem jegyzem meg, nem marad nyoma, és mégis olyan undorral tölt el a mai napig egyetlen mondat: Jó lába lesz... Mi köze egy felnőtt férfinak ahhoz, hogy a barátja kisgyerekének milyen lába lesz???????? És miért kellett nekem már akkor szégyellnem magam emiatt??

Aztán, vagy ez előtt?? Már nem tudom.. az oviban egyszer nagyon kellett pisilni játszótér után. A lányokkal csoportosan vonultunk a wc-re és alig vártuk, hogy a másik felálljon, már ültünk is rá...Én térdig tolt bugyival vártam, hogy a másik kislány felálljon. Az óvónéni az uzsi készítés közben nem figyelt oda, hogy még van bent három lány és beengedte a fiúkat, akik körbeálltak és mutogatva röhögtek perceken keresztül és ezt üvöltötték: HAHAHA!!! OTT A PINÁJA!!! Én nagyon sírtam a szégyentől...Mozdulni nem tudtam, csak álltam ott letolt bugyival és sírtam...Az óvónéni vett fel, de olyan voltam, mint egy fadarab...Nem tudtam felhúzni a bugyimat...képtelen voltam mozdulni a szégyentől..
Azóta sem szeretem, ha néznek...

Sokszor szeretném ha észrevennének, mint nőt, de aztán inkább mégse! :) Úgyhogy ezen a téren sokminden nem működik...

8 éves voltam. Lakótelepen laktunk. Apukámék mindig leengedtek játszani és ha szóltam, felmehettem egy-két barátnőmhöz is. A szabály az volt, hogy sötétedés előtt haza kellett érni. Egy nap én annyira belemelegedtem a játékba Kati barátnőmmel, hogy nem vettem észre: ránk esteledett. Így sötétben indultam haza.

A házunktól 50 méterre állított meg a bácsi. Nagyon kedves volt! Bicajjal volt, kb 25-30-as, sportos, laza, göndör világos hajú, kék szemű barátságos lénynek tűnt. Megszólított, és azt kérdezte, hogy szeretnék-e kiskutyát kiscicát. Én nagyon szerettem volna egy kiscicát, de anyuék nem engedték meg. (egy évvel később megengedték). Erre azt mondta, hogy van krémes is...:) Imádtam a krémest! De mondtam, hogy anyukámék várnak haza és nem maradhatok.

Erre ő: Ismerem anyukádat, az előbb találkoztam vele a közértben! Azt mondta, hogy eljöhetsz velem! Én megkértem, hogy mondja el: 1 hogy hívják az anyukámat, 2 milyen a haja! Ő azt mondta, hogy sajnos nagyon rossz a memóriája! Hogy lehettem annyira hülye, hogy itt nem kételkedtem tovább????? Azt mondta, hogy nyugodjak meg, csak felszaladunk, megsimogatom a cicákat, játszhatok velük egy kicsit, és már mehetek is. Nem lesz baj otthon.

Így sétáltam mellette. Sok ember volt az utcán. És ez őt egyáltalán nem is zavarta. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga... Majd pár perc múlva megszólalt, hogy üljek fel a bringára, úgy hamarabb odaérünk. Felültetett. Úgy ültetett fel, hogy a bicikliváz belevágott a .... Megkérdezte, hogy nem nyom-e OTT??? És én úgy elszégyelltem életemben harmadszor magamat, hogy nekem van ott valamim, hogy nem is mertem megmondani, hogy de! Irtóra fáj. Nem akartam, hogy foglalkoztassa az, hogy nekem van ott valamim.

Kérdeztem, hogy sokára érünk-e oda....Mondta, hogy nem! És el is gurultunk egy másik osztálytársam házáig. Ott felkaputelefonált valahova. Próbálok visszaemlékezni, hogy melyik gombot nyomta meg, mert láttam! És mégsem megy.... Érdekes volt a párbeszéd. Azt mondta valakinek, hogy itt vagyunk, meghoztam! De azok azt mondták, hogy vigyen máshová...

Ma már tudom, hogy ez furcsa, akkor is annak tartottam, de valamiért mégsem mentem el...viszont kezdett zavarni a dolog...Nekem haza kellett mennem, de nem mertem neki megmondani. Felületetett újra a bringára és nagyon gyorsan hajtott velem. Anyuék ablaka felé közeledtünk, és én kiabálni kezdtem. És akkor Ő nagyon erősen és erőszakosan befogta hátulról a számat. Az égész arcom elfért a kezében.

És azt mondta: SENKI NEM TUDHATJA MEG? HOGY MI EGYÜTT VAGYUNK!!! És onnantól szorított, és nem nem tudtam mozdulni.

Mire elértünk egy harmadik osztálytársam házához, ott már akkor is szorított, amikor leszálltunk a bringáról...Nem akart elengedni.....Próbálta nyomni a kaputelefont ezen a házon is...Én ezt használtam ki, mert már nagyon féltem és kitéptem magam a kezéből és rohantam, ahogy bírtam hazáig...Ő jött utánam...Úgy menetem, hogy biciklivel ne tudjon utánam jönni...Hazaértem.

Apám egy pofonnal várt. Valahol jogos. Megszegtem a a szabályt. Anyu kérdezte, hogy mégis hol a fenében voltam...Én pedig megmondtam, hogy engem elcsaltak valahova és kiskutyát kiscicát és krémest ígértek. Anyám aggódott, apám kételkedett.

Vissza kellett mennem apámmal, hogy megmutassam, mi hol történt. És az volt a mázlim, hogy amikor ez történt egy iskolatársam épp ott ült a járdasziget szélén, és elmondta apámnak, hogy valóban egy bicajossal voltam, aki miután elfutottam, próbált utánam jönni. Ezért hitt nekem az apám. Csak ezért. Feljelentést nem tett.

A lényeget megúsztam. Azt a gondolatot viszont nem, ami évtizedekkel később világosodott meg bennem: Ez az ember nem hagyott volna életben utána.......BIZTOS, HOGY MEGÖLT VOLNA. Valamiért biztos vagyok ebben.

Ilyenkor mindig hiszek Istenben, hogy engedte, hogy én ezt megússzam és élhetek. Aztán ahogy olvasom a tieiteket, újra kételkedem...Hogy hagyhatta mindezt...

A lányomnál is bepróbálkozott egy...hegedűóra után, zöld autó Zuglóban, szivárványos felirattal (rendszám volt, rendőrség szerint nem követett el semmit.....) Én azt gondoltam, hogy ami velem megtörtént, csak nem esik meg a gyerekemmel is...az sok lenne... És mégis... Megúszta ő is...de...