Otthon állt a „bál”, szokás szerint. Anyám már sokadszorra adta be a válóperes papírokat – és később ismét visszalépett… Mindenki jó ötletnek tartotta, hogy a nyarat az unokatestvéreméknél töltsem, és talán én örültem neki a legjobban. Nagy ház, ahol még saját, külön fürdőszobám is lehet, az udvaron pedig medence van. És csend van, ami talán még a medencénél is többet nyomott a latba. Az unokabátyám nagyjából az első náluk töltött hét vége felé jött be hozzám először.

Később aztán szinte minden éjjel. Öleléssel kezdődött, aztán simogatással és puszikkal folytatódott. Nem küldtem el, jó volt végre úgy érezni, hogy törődik velem valaki. Jó volt odabújni hozzá. Az még nem olyan nagy baj, gondoltam naivan. De minden alkalommal kicsit többet akart, és ha valami nem tetszett nekem, arra egyre durvábban reagált. Később már sírva kértem, hogy hagyjuk abba, ne jöjjön többet. Megfenyegettem, hogy elmondom a szüleinek. Erre csak nevetett, és azt mondta, hogy mondjam csak nyugodtan, de nehogy kihagyjam a történetből azt, hogy mennyire élveztem én is.

Túlságosan is szégyelltem magam ahhoz, hogy bárkinek is szóljak róla. Mire hazautaztam, már nem voltam szűz. Én 12 voltam, az unokabátyám 17.

Ez a nagyjából két hónap volt az első lépés a lejtőn lefelé. Az olyan kis mocskos ribancnak mint én, már úgyis minden mindegy elv alapján ahogy bekerültem a gimibe, egyből nekilódultam az éjszakának… Alkohol, férfiak, és még több alkohol. Nem is tudom, hova vezetett volna mindez, ha nem ismerkedem meg Vele. Innentől akár szép is lehetne minden, de sajnos nem az. Pedig reméltem, hogy az lesz, próbáltam mindent megtenni azért, hogy a történteket olyan mélyre ássam, hogy soha nem jussanak eszembe… Ma küzdök a rémálmokkal, a bűntudattal, félelmekkel, egészségügyi gondokkal. Ő pedig küzd velem/mellettem/értem és néha ellenem. Nagyon remélem, hogy bírja még egy darabig. :-)

Az unokabátyámmal még régebben találkoztam néhányszor. Soha nem hozta szóba a történteket, de ha nem látta senki, mindig azzal az undorító, kéjes vigyorral bámult, amitől máig felfordul a gyomrom, ha csak eszembe jut. Szerencsére már évek óta külföldön él, és nagyon remélem, hogy soha nem is jön vissza.