Mily kacagtató az élet, a hetekben, a napokban annyit járt a fejemben, de mindig elhessegettem,... és tessék, az INDEX cikkére azonnal feltörnek a gondolatok... Öt éve történt, hogy megszületett a lányom. Nagyon boldog voltam, mindig is szerettem volna gyermeket. Pár hetes volt mikor egy közösségi oldalon ismerősnek jelölt valaki, akit túl jól ismertem egyszer, a fényképen semmit sem változott.

Egy levelet is küldött melynek egy mondata volt kiborulásom igazi tárgya: "Olyan régóta kereslek, annyira örülök, hogy végre Rád találtam!" Hirtelen kiszálltam a testemből és magamat láttam a földön zokogni, olyan keservesen mint talán még soha, és bekattant egy film, egy szörnyű viszolygás, és szorongás, és a felismerés, igen ez mégis megtörtént!

Alapvetően erős embernek tartottam magam, aki mindig feláll, minden barátom szerint mindig mosolygós vagyok, de most bevillant mit rejtek a mosoly mögött oly sok éve már.

10-12 év közötti lehettem, Édesanyám és Én is az első chat programon kovácsolódtunk össze egy csodálatos csapattal, ahonnan barátságok születtek. Én is nyertem egy barátot, aki meghallgatta a gondolataimat, bajaimat, és „felnőttként kezelt”, Anyukám szerint is rendes. Egy apa pótlék volt nekem.

Telt az idő, és egyszer meghívtuk hozzánk. Aztán egyre sűrűbben járt. A család barátja lett. Aztán egy este nálunk aludt. Az én szobámat kapta meg, én pedig a nappaliban aludtam. Amikor már mindenki aludt –Én is- egyszer csak megjelent mellettem. Pontosan nem tudom aznap mi történt, azt hiszem csak simogatott de ezt még nekem akkor nem volt félreérthető.

Édesanyám kitalálta, hogy mivel matematika tanár volt, korrepetáljon. Aztán egyre sűrűbben aludt nálunk, és persze mindig kicsit tovább merészkedett.

Mivel Édesanyám nagyon kedvelte, nem akartam megbántani, és midig annyira dicsőített. Egyre koszosabbnak éreztem magam, úgy éreztem ezt mindenki látja rajtam… Ez sokszor visszaköszönt az életemben, így átgondolva.

Mindig ajándékokat hozott, amiknek mindig örülnöm kellett. Egyszer hozott egy plüss nyulat, többször kidobtam titokban, de valahogy mindig visszakerült az ágyamra.

Pillanatok vannak meg csupán. Mindig azt éreztette velem valahogy, hogy ennyivel tartozom neki.

Egy valami ami bevésődött a fejembe amikor fekszem az ágyon és ő próbál már nem csak a kezével belém hatolni, sokadszorra, megint nagyon-nagyon fáj, és még sem csinálok semmit sikítani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon. Csak csöndben néztem, és nem tettem semmit pedig olyan talpraesett voltam, korábban. Nem mert teljesen behatolni, -azt hiszem vmi zörejt hallott - megállt.

A történethez hozzá tartozik hogy ezen a napon megismertem a lányát, kicsit talán idősebb volt mint én, és megkért h segítsek, mert hasonló dolgokat tesz vele de fél azt mondta nem bírja tovább és öngyilkos lesz. Nem mertem megmondani neki sem h nem ő az egyetlen, csak dühöt éreztem.

Aztán, másnap reggel felvetette édesanyámnak, h vmi miatt jobb lenne ha nála tanítana, Édesanyám jó ötletnek tartotta, aztán elküldött minket a sarki boltba. Nem értettem miért akarja ezt autóval megtenni, de nem ellenkeztem, bár elfogott a félelem, és nem alaptalanul. A bolt helyett egy hegyvidéki erőbe vitt, leterített egy pokrócot, itt filmszakadás Arra emlékszem , hogy nagyon kiborultam, valamit mondhattam neki talán, mert többet nem jött.

Éveken át nyomasztott, hogy mi van ha miattam meghalt a lány, mert nem tettem semmit.

Amikor írt, egy boldogságom volt, a lány nem csak hogy él de boldognak is tűnt a képeken.

Édesanyám pár óra múlva örömmel felhívott, hogy tudod ki talált meg, jaj de jó… Így elmondtam neki a történetet nem térve ki részletekre, amit némán hallgatott, majd annyit mondott, biztosan félreértettél valamit. Nem hitt nekem, nem mert hinni, szerintem, mert túlságosan fájt neki, hogy, nem vette észre.

Soha többé nem beszéltünk róla.

Bár megtörtént velem, de csodálatos Édesanyám van akiért mindig hálás leszek.

Már csak egy igazi félelmem van és most is összeszorul a torkom. Mi van ha én sem veszem majd észre?