Az én történetem 4 éves koromban kezdődött. Nagyon apás voltam, mióta az eszemet tudom. És apám is odáig volt értem. Itta minden szavam, leste az össze kívánságom, én voltam a mindene, az egy szem kislánya. Ez eddig még rendben is volna. Mindig apuval fürödtem, imádtam játszani vele. Kinn ült a kád mellett, ő fürdetett, órákig bohóckodtunk. Akkor még fel se fogtam, hogy az nem éppen jó dolog, hogy sokkal tovább elidőzik a keze a lábam közt a szükségesnél.

Egyszer, mikor nagyon meleg volt, kimentünk pancsolni a medencébe, apu meg én, kettesben. Én, 4 évesen pucéran pancsikoltam, apu benn ült mellettem, egy kis fürdőnaciban. Odaültetett az ölébe. Simogatta a hátam, megpuszilta a pofim, a nyakam, a vizes lokniimmal játszadozott. Aztán szépen lassan lecsúsztatta a kezét a lábam közé, és elkezdett ott is simogatni. Felnéztem rá, nagy, kíváncsi szemekkel, mire rám mosolygott, megfogta a kis kezem, és dudorodó nadrágjára szorította. Még jobban meg voltam lepődve, és emlékszem azon méltatlankodtam, hogy most mért olyan kemény ott apu. Mire kacagni kezdett és mondott valamit, de arra sajnos már nem emlékszem. Itt vége is lett a dolognak.

Egy délutáni pihi alkalmával arra riadtam, hogy valami nagyon csikizi a combomat. Kinyitottam a szemem, és apa feje búbját láttam a lábam között, és puszilgatott. Próbáltam eltolni magamtól, nyafogtam, hogy ez nem jó nekem. Erre megszorította a csuklóm, szikrázó szemekkel vicsorgott felém, hogy nem érdekli, most már akkor is végig csinálja, amibe belekezdett, mert neki jó. Egyik kezével engem simogatott, másik kezével magát markolászta és közben puszilgatott, ahol csak ért. Sírni kezdtem, mire megszorította az arcom, hogy ne merészeljek sírni, mert elrontom az örömét. Innentől, ha csak megmozdultam, olyan erővel szorított, hogy a csillagokat véltem magam előtt látni, ha csak megnyikkantam, már csattant is az arcomon a pofon. Hamar megtanultam, hogy nem szabad semmit csinálnom.

Eleinte elég is volt ennyi. Ha anyu otthon volt, akkor az esti fürdés, ha elment otthonról, akkor jött a puszilgatás/nyalakodás. Folyamatosan abban reménykedtem, hogy apa megváltozik, hogy abbamarad ez a dolog, mert borzasztóan utáltam. Úgy éreztem, már nem is szeret. De anyának nem volt szabad erről beszélni természetesen, sohasem. Mindig azt mondta, hogy anya szomorú lenne, amiért vele ilyet nem játszik. Szót fogadtam, bár akkor már meg voltam győződve róla, hogy ez egyáltalán nem játék. Rettegtem minden alakalomtól, mikor anya elment otthonról.

Egy picivel múltam 5, mikor a kapcsolatunk "magasabb szintre lépett". Ugyanúgy az ölébe ültetett, puszilgatott, simogatott. Akkor viszont nem fektetett végig az ágyon, ahogy a dolog folytatódni szokott, hanem leültetett az ágy szélére, ő meg elém állt, és követelte, hogy vegyem a számba... Majdnem sírva fakadtam, de tartottam magam, már amennyire erre egy 5 éves képes. De mikor a számba tolta, kicsordult a könnyem. Ismerős fájdalom bukkant elő az arcomon, csattant a pofon. Rám kiabált, hogy csináljam rendesen, és ne sírjak! Visszanyomta a számba, de valamit rosszul csinálhattam, mert irgalmatlanul elvert és kizavart az udvarra játszani. Az egyetlen mentsváram az 5 évvel idősebb bátyám volt, mert ő egyszer véletlenül látott minket apával. Az ölében ülve zokogtam a vén diófánk alatt.

A következő nyáron anyám ment el otthonról kosárral a kezében, kisöcsémmel az oldalán. Apa ott állt a lépcső tetején, nézett utánuk. Görcsbe rándult a gyomrom. Rettegtem. Anyuék becsukták maguk mögött a kiskaput, és már dörrent is apám, hogy menjek be. A bátyám megfogta a kezem, és könnyes szemekkel suttogta, hogy ne menjek, mert érzi, hogy nagyon rossz dolog fog velem történni. De apa újra a nevem kiáltotta, muszáj volt mennem. A lépcső tetejéről még vissza néztem, ott zokogott a bátyám, és a fát ütötte az öklével.

Apa már ott várt a szobában, megkezdődött a szokásos forgatókönyv. Csüccs az ölébe, végig simogatja a testem minden négyzetcentiméterét, összepuszilgat, stb. De most nem letérdeltetett, vagy ilyesmi. Most szépen lassan levetkőztetett, elfektetett az ágyon. Megint puszilgatott, aztán rám feküdt. Fátyolos szemekkel nézett rám, aztán azt mondta, hogy amit most fog csinálni, az valószínűleg fájni fog, de ne sikítsak. És már éreztem is a fájdalmat és egyszerűen muszáj volt kiabálnom. Ő pedig pofon vágott, és a kezét a torkomra szorította. Akkor, ott, alig 6 évesen, nem voltam többé gyerek. Apám hörögve élvezett el, aztán kivitt elfürdetni. A saját véremmel volt minden tele.

Ezután már nem voltam ugyanaz a mosolygós, loknis kislány, aki imádott nevetni, játszani. Visszahúzódó lettem, csak akkor mosolyogtam, ha nagyon muszáj volt. Ahogy idősebb lettem, kezdtem elhagyni magam. Úgy voltam vele, hogy ha hagyom magam, előbb szabadulok. Ekkor 9 éves lehettem. Heti 3-4 alkalommal használt az "apám", ahogy éppen kedve volt hozzá. Verést már nem kaptam, mert mindig "nagyon ügyes kislány" voltam. Aztán ahogy még idősebb lettem, elkezdtem lázadozni. Nem akartam. És akkor mocskosul elvert, volt hogy több helyen is véreztem, és utána még jól meg is kefélt. (bocsánat ezt szebben nem lehet..:( ). 13 voltam.

Anyám nem tudott semmiről. Volt hogy anyámat jobban gyűlöltem, mint az apámat, aki mindezt elkövette ellenem. 5 éves koromtól folyamatos rémálmok gyötörtek. Eleinte bejött, babusgatott és faggatott, hogy mi a bajom. De én csak hüppögtem és nem válaszoltam. Aztán egy idő után már be se jött megnézni. Az életünk része lett, hogy én végigsikítozom az éjszakákat.

Egyszer, mindössze egyetlen egyszer éreztem úgy, hogy van elég erőm szembeszállni apámmal, és elmondani mindent az anyámnak. Apa nem volt a házban, csak mi ketten anyával. Valamit a konyhában szöszöltünk. Épp belekezdtem a mondókámba, mikor apa berontott a házba. S mikor meglátta a rémületet a szememben, a hirtelen támadt csöndet ami ránk nehezedett, rögtön tudta, hogy mi történik. Bevágódott a fürdőszobába. Aztán 10 másodperccel később már kiáltott is értem. Könnyes szemmel indultam el, tudtam, hogy megint csak használni akar. Jah, mert az sem zavarta, ha anya otthon volt. A fürdő neki megfelelt.

Na de visszatérve. Bementem a fürdőbe, de olyan dolog történt, amit míg élek nem leszek képes elfelejteni, beleégett minden kis sejtembe. Megmarkolta a hajam, hátrafeszítette a fejem, és kést szorított a nyakamhoz. Hideg, nyugodt hangon közölte velem, ha még egyszer ilyesmire vetemednék, neme s egyszerűséggel megölne. És tényleg ne próbálkozzak, mert ismerem, tudom, hogy mindenre képes. "búcsúzóul" végighúzta azt a nyomorult kést a bőrömön. Igaz, hogy csak felsértette, és csak egy "kicsit" vérzett, mégis olyan halálfélelem, reménytelenség uralkodott el rajtam, hogy azt leírni sem tudnám.

14 éves múltam, mikor folyamatosan rosszul voltam, hányingerem volt, stb. Anyám elvitt orvoshoz, de mivel még nem volt menzeszem, azt mondta, hogy valószínűleg csak elkaptam valamit. Apám viszont egyre idegesebb volt, folyamatosan kérdezősködött. Aztán úgy döntött, hogy elvisz az egyik haverjához, aki nőgyógyászként dolgozott. A férfi kimondta a szót, amitől évek óta rettegtem. Terhes. Apám minden teketória nélkül közölte, hogy "akkor most a kislány maradna is, hogy az abortuszt elvégezd rajta". Borzalmas volt. Az érzés, a beavatkozás, az azt követő időszakom.

Ezek után többször megpróbáltam megölni magam, mindig sikertelenül, mert apám figyelt. Mocskosul el is vert mellé, szóval esélyem se volt. Egy kis kurvának éreztem magam évek óta, s e mellé még gyilkosnak is. De apám mintha mi se történt volna, használt tovább. Én meg egyre többet akadékoskodtam, mert reméltem, hogy egyszer úgy elver miatta, hogy belehalok a sérüléseimbe. De egyik alakalommal a szemembe fröcsögte, hogy tudja mit akarok elérni, de ne is álmodjak erről.

Mielőtt gimibe mentem, volt egy hatalmas veszekedésem apával, és annyira kiborultam, hogy a fejéhez vágtam, hogy persze, most azért utál, meg azért ilyen velem, mert a héten nem volt meg az adagja a mensim miatt. Anyám meghallotta. Odajött hozzám, és mindössze ennyit mondott : "miért nem mondtad el?".

Ezek után nem történt semmi. Anyám továbbra is együtt élt ezzel a "csodálatos" emberrel, nem került szóba soha. Apám meg folytatta.

Anyám 2 évvel később kezdte el csalni apát. Akkor még durvábban használt. Volt hogy csak brutálisan elvert, hogy ezzel nyugtassa magát, amiért anyám megint lelépett a faszijához. Addigra született még két húgom, az egyik 4, a másik még nem töltötte a kettőt. Rettegtem, hogy rámászik majd valamelyikőjükre, ezért inkább hagytam magam neki. De pár hónappal később elköltözött otthonról. Azóta nem találkoztam vele.

Anyám egyszer hozta fel a témát, mikor a fasziját hozzánk költöztette. A fejemhez vágta, hogy szerinte én kaptam a legtöbb rosszat az apámtól, úgyhogy örülhetnék, hogy végre elment és helyette ilyen jó embert kaptam, mint az ő új párja. Ahha.. A kedves új pár is az első adandó alakalommal letapert. Lekentem neki egyet, mire anyám elzavart otthonról. Miután hazamentem meg lecseszett, hogy hogy tűnhettem el ilyen hosszú időre. (2 nap)

A rémálmaim szerencsére elmúltak mióta nem találkozom apámmal. Viszont a bátyám borzasztóan gyűlöl. Az, hogy tudott végig mindenről, és rátámaszkodtam, nagyon megviselte. Az ő életét is tönkretette. És emiatt olyan bűntudatom van. Hibásnak érzem magam. Folyamatosan azon agyalok, hogy vajon mivel provokáltam ki, hogy apám így bánt velem.

És elmondhatatlanul haragszom az anyámra. Soha nem vett észre semmit, holott volt, mikor csak egy fal választott minket el. Nem vette észre, hogy vagdosom magam. Nem törődött a rémálmaimmal. És ezért pont ugyanolyan szinten gyűlölöm, mint az apám. És akárhogy igyekeztem változtatni ezen, egyszerűen nem megy.

Lassan egy éve megismerkedtem a jelenlegi párommal. Ő húzott ki a gödörből. Nagyon szeret, de olyan szinten összetörte a lelkivilágát, hogy nekem ilyen dolgokon kellett keresztül mennem. Neki sem volt egyszerű gyerekkora, az apja verte őt, és a testvérét, de az én múltam sokkal jobban kísérti, mint a sajátja. Holott nem is tud részleteket. És most tanácstalan vagyok. Nem tudom, hogy tudnék rajta segíteni, hisz még én sem vagyok ép, és azt sem tudom, én hogy tudnék kimászni a múltam árnyékából. :(