Hogy is kezdjem... sok dologra nem emlékszem, olyan ez, mintha szakadások lennének a fejemben, néha ezek a szakadások a filmben már majdnem lejátszódnak, de aztán újabb szakadás következik. Régen akartam rekonstruálni a dolgokat, zavart, hogy nem emlékszem, mára eszem ágában sincs. Szóval nem emlékszem igazán legalábbis azokra a dolgokra, amik kiskoromban voltak, csak a következményeket ismerem.

A félelmet a felnövéstől, a pánikot, a hosszú évekig tartó evési zavarokat, a bűntudatot, a szégyent, az önmagamnak okozott sebeket, a bizalmatlanságot, az undort a férfiaktól, saját magam gyűlöletét. Kamaszkoromban úgy gondoltam, hogy k*rva vagyok, a testemet csak egy elrothadó húsdarabnak tituláltam, és úgy gondoltam, hogy nincs jogom nemet mondani egy férfinak ha akar engem, ha mégis megtettem azt önostorozás követte. Gyakran úgy is viselkedtem, mint egy kis k*rva, és a mai napig nem nagyon hibáztatok senkit magamon kívül, bár ez már ritkán jön elő, leginkább már senkit nem hibáztatok. A szexualitással meg a saját testemmel meg a férfiakkal úgy általában a mai napig komplikált és nem felhőtlen a viszonyom.

De én kaptam egy csodát az élettől évekkel ezelőtt, a kedvesemet. Neki az enyémnél még sokkal borzalmasabb gyerek- és kamaszkora volt, de hihetetlen erő van benne és kettőnkben közösen is. A a szeretet, ami kettőnk közt van csodákra képes, azt nem mondom, akkor ha tudjuk mindketten, hogy nem megtörténté nem lehet tenni dolgokat és még számos nehézség áll előttünk, mégis.. azt hiszem a nehezen már túl vagyunk. És ketten együtt igyekszünk, hogy normális és boldog életet élhessünk. A végtelen türelme, határtalan szeretete-mindenféle túlzás nélkül-megmentette az életem. Azért írtam ezt le ide nektek, hogy ne adjátok fel, erősek vagytok és mindenből van kiút!