Az én történetem kb. 9-10 éves koromban kezdődött. Viszonylag kis településen éltem, a család többi tagja is helybeli volt, így gyakorlatilag naponta találkoztam nénikéimmel, bácsikáimmal – így ezzel a bácsikámmal is. Eleinte csak azt hittem, hogy nagyon szeret, azért csinálja.

Amikor csak tehette, hozzám dörgölőzött, „véletlenül” megfogta a mellemet, fogdosott mindenfele. Szerencsére ennél tovább nem ment, de ezek a fogdosások, dörgölőzések minden alkalommal megtörténtek, amikor csak találkoztunk. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mindezt akár a család többi tagja, így a szüleim előtt is megtette, igaz, akkor megmaradt a „finomabb” dörgölőzésnél, csipkedésnél.

Olyan 13-14 lehettem, amikor rájöttem, hogy valami nagyon nem oké ezzel így. Próbáltam ellenkezni, néha csúnyán rámorogtam, hogy hagyjál már békén, de ha ott voltak a szüleim, akkor rám szóltak, hogy hogy beszélek az idősebbel, több tiszteletet, stb. Mint utólag kiderült, ők nem vették észre, hogy nekem ez nem jó, úgy voltak vele, hogy M. minden nővel így viselkedik, ez nála tök természetes. Nekem nem volt az. Így csendben tűrtem. Próbáltam őt elkerülni, de egy ilyen kis faluban ez nem olyan egyszerű. Elkezdtem magamba zárkózni, az egészet magamba fojtottam. A legjobb barátnőim sem tudtak arról, hogy mi zajlik bennem. A kamaszkorom nekem nem feleselésből állt, hanem hazajöttem a suliból, felmentem a szobámba és bezárkóztam.

15-16 éves koromra már akkora volt bennem a feszültség, hogy elkezdtem snicerrel vágni a karomat. Ez ment úgy fél évig, akkor anyám kiszúrta a sebhelyeket. Persze nagyon kiakadt, elküldött pszichológushoz, de neki sem tudtam megnyílni. 17 éves koromban az egyik barátnőmnek végre el tudtam mesélni, ő eljött velem a PeCsába, ott tudtam beszélgetni a NaNe egyik segítőjével. Azóta is nagyon hálás vagyok mindkettejüknek! A segítő (sajnos a nevét már nem tudom) elmondta, hogy mik a lehetőségek; feljelentés, stb. Ezt én nem akartam, mert azt hittem, hogy senki nem fog hinni nekem. De végül az ő tanácsára beszéltem M. fiával (vele nagyon jóban voltam), és őt kértem meg, hogy szóljon az apjának, hogy ne fogdosson, mert nekem ez nem jó. Utána már szerencsére tényleg nem nyúlt hozzám. Kisgyerekként nagyon nyitott, cserfes kislány voltam, így viszont egy nagyon zárkózott, visszahúzódó, bizalmatlan felnőtt lett belőlem. Akik 10 éves korom előtt ismertek, mind kérdezik, hogy mit történt velem, én nem ilyen voltam… Hát ez. Kamaszként szörnyű volt úgy élni, hogy akiben megbíztam, az ezzel visszaélt, a szűk családom pedig, amikor tényleg szükségem lett volna rájuk, cserbenhagytak. Legalábbis én így éreztem. Most már tudom, hogyha akkor tudtam volna erről velük beszélni, akkor segítettek volna, de sajnos olyan családból származom, ahol a kommunikáció, a problémák megbeszélése nagyon nem volt divat.

Azóta már sajnos többször is voltam hasonló szituban. És az első reakcióm sajnos még mindig az, hogy leblokkolok. Mikor elkezdtem vezetni tanulni, kifogtam egy M.-hez hasonló életkorú pasit, aki szintén elkezdett ölelgetni, taperolni, stb. Eleinte ugyanúgy lefagytam vele szemben is, mint M.-nél, de egy idő után ezt a szüleimnek legalább el tudtam mondani. Apám nagyon bepipult, ilyen idegesnek talán még nem is láttam soha. Egyből odamentünk a pasihoz, ő persze tagadta az egészet, meg jött a "de hát nem ellenkezett!" mondat... Apu elég komoly balhét csinált, kiállt mellettem, és segített elrendezni a dolgot.

Aztán pár éve apu meghalt. Ugyanannál a cégnél dolgozom, ahol ő is lehúzott 30 évet. Az egyik közös kollégánk (akit születésem óta ismerek) pár hónappal apu halála után szintén elkezdett próbálkozni. És én megint ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, mint anno. Nem tudtam, mit tegyek. Azt az egyet tudtam csak, hogy én ezt nem akarom, viszont annyira belém rögzült a sok kamaszkori helyreutasítás, amikor nem mondhattam nemet, hogy nem tudtam, hogyan tudom tudtára adni, hogy én ezt nem akarom. Vadidegen embert simán, akár bunkón is lepattintok, de őt nem tudtam. Próbáltam finoman célozni rá, de nem vette a lapot. Aztán összejöttem az akkori barátommal, és így megoldódott a probléma. Ugyan ez a kollega hónapokig nem állt szóba velem + néhány évig nagyon bunkó volt velem, de mostanra – talán – ez is helyreállt.

Aztán apu halála után egy évvel M. is meghalt, ekkor végre el tudtam mondani anyámnak az egészet. Szegénykém nagyon kiakadt! Elmondta, hogy ők úgy voltak vele, hogy M. minden nőneművel így viselkedett, fel sem merült bennük, hogy nekem ez komolyan nem jó. Nagyon komolyan lelkiismeret furdalása volt, de próbáltam megértetni vele, hogy ez már a múlt, nem azért mondtam el neki, hogy ezzel kikészítsem, hanem hogy le tudjam zárni magamban.

Sajnos a magánéletemre ez az egész erősen rányomta a bélyegét. Nagyon nehezem bízom meg az emberekben, ezért nagyon kevés barátom van. Közülük is csak kb. 2 tudja ezt az egészet rólam. Azt hiszem párkapcsolatok terén is ebből ered a problémám. Nehezen nyílok meg, nagyon zárkózott vagyok, és ezzel szerintem elriasztom a férfiakat. Ha egy férfi kollega, ismerős barátilag átölel, én általában lemerevedek, mert újra az jön elő bennem, hogy biztos már ő is...

Elég nehéz ezen változtatni, de próbálkozom vele. Talán ez is segíthet, hogy rátaláltam erre az oldalra, olvasom a többi áldozat történetét, és így már nem érzem magam annyira egyedül ezzel a múlttal.