15 éve történt. Azt hittem, már rég hidegen hagy, hogy feldolgoztam. Annak idején ugyanabban a faluban laktunk. Azóta többször is lakhelyet, sőt, országot váltottam, viszont néhány hónapja megtudtam, hogy itt lakik a szomszéd városban. Azóta folyamatosan előtörnek az emlékképek, álmomban látom őt, legutóbb az éjszaka és ez most eléggé felkavart.

Lehet, hogy mégsem dolgoztam fel? Nem meséltem el a szüleimnek, nem voltam pszichológusnál, évekig titkoltam. Néhány exemnek meséltem róla, de nem részletekbe menően. A poszttraumatikus tüneteimet kutatva megtaláltam ezt az oldalt és tényleg borzasztóan sajnálom ami veletek történt, az enyém ahhoz képest csak egyszeri eset és néhány azt követő fenyegetés.

Szóval. 15 éves voltam. A szüleim nagyon szigorúan neveltek, alig engedtek el valahová és mindig percre pontosan otthon kellett lennem. Ezért rendszerint hazudtam még pluszba egy-egy órát a különböző programokhoz, melyeken részt vettem. A szex téma teljes mértékben tabu volt a családban, a szüleim mai napig meg vannak győződve, hogy szűzen mentem férjhez, és hogy őszinte legyek, akkoriban még az is volt az álmom, hogy egy valakinek adom oda majd magam, akit nagyon szeretek, aki megérdemli. Volt egy srác a faluban, 10 évvel idősebb nálam, az én szememben nagyon menő volt, az akkori énem esete - és néhány jellemvonását elég sok kapcsolatomban megtaláltam utólag. Egyszer csak elkezdett érdeklődni irántam. Megszerezte a számom, felhívott, titokban elkezdtünk beszélgetni. Tudta, hogy szűz vagyok és hogy valaki nagyon különlegesnek tartogatom magam. Elkezdtünk találkozgatni, ami annyiból állt, hogy az autójában beszélgettünk, csókolóztunk. Teljesen belehabarodtam.

Egy nyári estén táncpróbán voltam és zuhogott az eső. Hazafele indultam és egyszer csak megállt mellettem az autójával és felajánlotta, hogy hazavisz. Beültem, a torkomban dobogott a szívem. Mindig kedves volt és megértő. Tudta, hogy én semmi többet nem szeretnék és nem is próbálkozott. Eddig. Ekkor nem állt meg az utcánk végén, továbbhajtott. Azt mondta, megyünk iszunk nála egy teát. Mondtam, hogy nekem időre haza kell érnem, és amúgy se szeretnék bemenni hozzá. Nyugtatott, hogy gyorsan megisszuk a teát és hazavisz.

Amikor beértünk, a tea már rég el volt felejtve, elkezdett vetkőztetni. Igyekeztem ellenkezni, de azt mondta, ha ellenkezek, lefényképez és megmutatja mindenkinek a faluban. Ha jól emlékszem, fél pucéran le is fényképezett. Engem otthon erkölcsös, szorgalmas kislánynak ismertek, mindenki tudta, ki vagyok, minden versenyen részt vettem, jó tanuló voltam, mindenféle közösségépítő tevékenységen részt vettem, nem akartam szégyent hozni a szüleimre, úgy hogy kb. engedelmeskedtem. Valami még rémlik egy olyan fenyegetéssel kapcsolatosan, hogy kiengedi a kutyát és haza se tudok menni, ha nem hagyom.

A naplómba úgy írtam le, hogy ellenálltam, meg is karmoltam, de már nem tudom, hogy ezt csak azért találtam-e ki, hogy ha valaki elolvassa, lássa, hogy nem adtam meg magam. De igazából megadtam magam, féltem és ki voltam szolgáltatva. Féltem a lebukástól, hogy a lakásán jártam, hogy egyáltalán beültem az autójába, féltem, hogy otthon csalódást okozok és szégyent hozok a szüleimre. Féltem, hogy neki fognak hinni. Reszkettem. Akkoriban többször is elveszítettem az eszméletem, mondtam neki, hogy az ájulás környékez. Azt mondta, ha elájulok, betesz a csap alá, biztos magamhoz térek. A szavai jobban fájtak per pillanat, mint ami ezután történt. Érzelem- és fájdalommentes behatolás volt, óvszer nélkül, néhány percig tartott, nem élvezett el. Azt hiszem, csak el akarta venni a szüzességem, ennyi volt a tét. Utána is fenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, megmutatja a rólam készült képeket másoknak... Ja és még be kellett ülnöm utána az autójába és hazavitt.

Kivételesen aludtak a szüleim. Üresnek éreztem magam, kiszolgáltatottnak, akartam sírni, de nem tudtam. Talán nem is az erőszak fájt jobban, hanem az, hogy valaki ennyire visszaélt az érzelmeimmel, a bizalmammal. Hogy nem tartogathatom magam az első halálos, kölcsönös szerelemnek. Meg persze féltem a terhességtől is, nem tudtam, lehet-e esély rá.

Utána megismertem valakit, aki megpróbált megóvni tőle, beleszerettem, lefeküdtem vele, viszont nem élveztem. Évekig együtt voltunk, azt élveztem, hogy különböző nyilvános helyeken szeretkeztünk, viszont magát az aktust nem. Zavart, hogy neki én a sokadik voltam. Kiderült egy félrelépése, aztán úgy éreztem nem kapok elég figyelmet, beleszerettem valaki másba. Utána eléggé viharosak lettek a kapcsolataim, ha lehet egyáltalán annak nevezni őket. Rövidtávú kalandok, ismerkedések, viszont szinte mindenikbe szerelmes voltam, különböző intenzitással. Az új szerelmeimet megcsaltam a régivel, a régit az újakkal. És engem is megcsaltak. Szerettem a drámát. Szinte mindegy volt, hogy mély szenvedés vagy önfeledt boldogság, csak történjen valami, mert a közönyt nem bírtam elviselni.

Azóta férjhez mentem. Szeretem az életünket. De mióta tudom, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, rendszeresen eszembe jut, hogy bárhol összefuthatunk. Nem tudom mit tennék, hogy reagálnék. A megbocsátás lenne a megoldás, a helyes út, ami úgy tűnik eddig csak részben sikerült. Neki, magamnak, hogy ilyen naiv voltam és gyámoltalan, a szüleimnek, mert rájuk is sokáig haragudtam, hogy egy ilyen titokkal kell együtt élnem. Furcsán hangzik, de bármennyire szorongok egy viszontlátástól, úgy érzem szükséges, hogy le tudjam zárni. Talán ki kell mondanom, hogy megbocsátok. De nem szeretnék minden nap rá gondolni, így 15 év elteltével. Azért köszönöm, hogy így kiírhattam magamból, könnyített egyet a lelkemen.

Befejezésül csak annyit, én hiszem, hogy a lelkünk előre kiválasztja a tapasztalatokat, melyeket át szeretne élni. Fura, de a fájdalmainkon keresztül sokkal gyorsabban fejlődünk, mint az örömeinken keresztül. Kérdezhetnéd, mégis ki választja azt, hogy megerőszakolják? A lelkünknek viszont nincs jó és rossz, csak tapasztalatok vannak, melyeket át szeretne élni. Lehet, hogy ezzel épp bezáródik egy karmikus kör. Fókuszáljunk hát az élet virágos oldalára, annyi szépség van körülöttünk, bennünk, találjuk meg a módját a traumáink feldolgozására és bocsássunk meg szívből, magunknak, az elkövetőnek, a családunknak. Ezt most magamnak is írtam természetesen. :) Tényleg jobban vagyok. Köszönöm.