10 éve jártam először terápiára, és akkor írtam róla először. Ahogy újraolvastam a saját írásomat a ti történeteitek után, talán még hálás is voltam, hogy apám nem vert meg soha, egy pofon kivételével, amit előre beígért, így számítottam rá. De az olyan volt, hogy azt hittem, leszakad a fejem a helyéról. Mert el mertem menni a barátnőmmel a városba fagyizni a szigorú tiltása ellenére is.

Anyámtól egyszer kaptam egy nyaklevest, amikor kiskamaszként a falubeli kis barátaim biztatására egy döglött macskát zsinóron magam után húztam a faluban. Megértem, hogy meg volt ijedve. Meg valami rémlik, hogy nagy ritkán, ha nem bírta elviselni az öcsémmel való veszekedésemet, akkor lekevert egyet-egyet, de azok nem nagyon fájtak. Anyám nem emlékszik rá, hogy valaha is adott volna egy pofont, de én igen. Tudom, hogy szeretett minket. Régebben azt mondtam mindig, hogy az öcsémmel addig bunyóztunk, míg nem lett nálam erősebb, utána már csak veszekedtünk. De nagy testvérbunyókra már nem emlékszem az az igazság. Egyszer majdnem megfojtottam egy nálam egy évvel fiatalabb fiút, aki addig húzkodta a hajamat és piszkált, míg meg nem elégeltem és megmondtam neki, hogy a következőnél megfojtom, ha nem hagyja abba. Nem hagyta, aztán elengedtem, amikor kezdett lilulni a feje. Még általános iskolás voltam. Egy másik fiú osztálytársamat pedig székestül rúgtam ki a padból óra alatt két lábbal, szintén hajhúzogatásért. Akkor már meg tudtam védeni magam és meg is védtem. Mindig azt mondták, hogy csendes, magának-való gyerek voltam. Anyám szerint úgy születtem, hogy nem volt szükségem senkire, senkit se engedtem közel magamhoz.

Olvastam tőletek és magamra ismertem... sok mindenben. Valaki mesélte, hogy amikor fát rajzolt, mindig volt rajta egy sötét, besatírozott odú, ami nagy fájdalomra utalt. Az én fáimon is mindig volt kivétel nélkül, csak az enyémben volt egy tátongó csőrű kismadár is.

Azt is olvastam, hogy többen féltetek, hogy terhesek maradtatok, még évekkel az esetek után is. Én is, pedig én is tudtam, hogy irracionális. És értem már, mi lehet az oka, hogy magányos vagyok nagyobb társaságban, hogy pánikba esek, ha valami nem úgy van, ahogy akarom, mert félek, hogy elveszítem a kontrollt a saját életem felett. De a legborzasztóbb, hogy én is úgy érzem, hogy jel van/volt rajtam: molesztálható vagyok.

Talán hat lehettem, amikor kezdődött, apámmal fürödtem és sokszor játszottunk a kádban és a végén mindig "megmosdatott" ott is, hogy tiszta legyek. Fel kellett állnom és megfordulni és a kád végére támaszkodtam, és amikor ezt látom magam előtt, akkor még nagyon kicsi voltam. Emlékszem, hogy utána mindig nagyon fájt a pisilés a szappan miatt, mert addig mosott, míg belém kerülhetett valahogy és utána pisilésnél nagyon fájt, ahogy kifolyt a szappan. Később volt, hogy zuhanyzás közben maszturbáltam szappannal és ugyanolyan volt, segített egyből emlékezni, aztán úgy abba is hagytam és most inkább csak folyékony szappant veszek. Volt olyan, hogy elaludtam rajta a kádban mesélés közben és arra ébredtem, hogy rajta fekszek és ő próbálja belém nyomni a farkát, mire én összeszorítom a hüvelyem, ahogy csak bírom, de nem voltam hozzá elég erős és emlékszem, hogy becsúszott. Ez az egy konkrét emlékem van, amikor megkérdezi bárki, hogy történt-e tényleges behatolás. Arra is emlékszem, hogy nem fájt, és ez a része mindig elszomorít, mert ez győz meg, hogy már akkor sem voltam szűz. De az elveszésére nem emlékszem.

Volt olyan is, hogy kicsi voltam és apám mellett aludtam, és felébredtem rá, hogy a fenekemet simogatja. Akkor mocorogtam, és abbahagyta. Amikor már nagyobb voltam és anyámmal váltott műszakban dolgoztak, akkor amikor anyám éjszakás volt, akkor bejött a szobámba és simogatott a takaró alatt, de akkor is abbahagyta, amikor mocorogni kezdtem. Talán azért gondolta, hogy nem emlékszem semmire, mert azt hitte, hogy alszok és abbahagyta, amikor azt hitte, hogy felébredek, pedig hamarabb ébren voltam mintsem először megmoccantam volna.

Évek óta rémálmaim vannak. Nincs különösebb összefüggés köztük, de amikor riadva felébredek, mindig óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire meg merek moccanni. Azután pedig rájövök, hogy ki vagyok takarva és fázok. Mintha a test emlékezne, hogy ha alszok és ki vagyok takarva, akkor sürgősen fel kell ébredni.

Egyik fürdésnél emlékszem, felállt apám farka a vízben és kilógott a vége a fürdőhabból és mondta, h pusziljam meg, és rányomta a fejemet, és én még emlékszem az érintésére a számon, pedig szorosan összezártam a számat, valahol tudtam, h nem normális ez. Több ilyenre nem emlékszem. Egyszer mondta, hogy kérjek egy tükröt anyámtól és megmutatja, hogy hol jön ki a kisbaba. Kértem, és megmutatta és akkor ott több nem történt.

Egy pár ilyen simogatós alkalom volt, amire emlékszem, főleg éjszaka, de többre nem. Az a véleményem apámról, hogy egy gyáva, szar alak. Többnyire akkor csinálta, amikor azt hitte, hogy alszok. Amikor védtelen voltam.

Amikor apám jóvoltából már több mint valószínű, hogy túlestem a szűztelenítésen, amikor a keresztapám, aki festő volt, festette a szobámat. A szüleim nem voltak otthon, az öcsémet meg elküldte borért öregapámhoz, aki pár háznyira lakott. Felültetett az ablakba, lehúzta a bugyimat, azt mondta, hogy szóljak, ha fáj és ha jön vissza az öcsém. Bedugta nekem és én nem szóltam, mert nem fájt. Ő végig kérdezte: nem fáj? Nem fáj? És emlékszem a csodálkozó tekintetére, hogy nem fájt. meg sem lepődtem rajta, ő viszont nagyon. Úgy emlékszem magamra, még itt se lehettem több 8-10 évesnél. Apám mesélte, hogy a keresztapám egyszer eltörte egy macska gerincét. Azt mondta nekünk, hogy csak tudjuk, ilyen ember a keresztapánk. Ő beszélt...

Az apám molesztálása aznap fejeződött be, amikor negyedikes voltam és ahogy póló nélkül olvastam a Kincskereső kisködmön-t a téli szünetben, hirtelen azt mondta, hogy nahát, nőnek a melleim! Az öcsém is ott volt és nagyon elszégyelltem magamat. Onnantól kezdve nem nyúlt hozzám, csak a szavaival bántott és alázott meg. Szerintem félt, hogy teherbe ejthet és azért hagyta abba.

A következő a katolikus pap volt, itt már voltam talán hatodikos vagy hetedikes is, nyolcadikos koromban elhelyezték máshová, és az a pletyka járta, hogy túlságosan "szerette" a gyerekeket. Engem hittanórán mindig az ölébe vett és amikor nem akartam menni, addig nyúzott, míg engedtem neki. Egyszer ott maradtunk hittan után, a többiek a másik szobába mentek, de engem maga mellett tartott, és fogdosott, majd felhúzta a pólómat, és adott a mellemre egy-egy puszit, akkor már szépen alakultak, aztán mondta, hogy ez a mi titkunk és nem szabad elmondani senkinek. Nem mondott újat... Közvetlen ez után nem is mentem be a templomba, nem jártam hittanra, hanem mellé jártam, csak lebuktam. Muszáj volt. Én voltam a kedvence és érdeklődött, hogy miért nem járok. Mintha nem tudta volna... Lehet csak arra volt kíváncsi, hogy elmondtam-e másnak? Egy dalt énekelt nekem a nevemmel, amit ha utána bárki énekelt nekem kedvességből, akkor szétvetett az ideg. Azóta énekelte nekem 3 drága kislány is egy kocsiban és átírták a rossz emlékeimet.

15 voltam már és fizikailag fejlett, amikor a barátnőmnél nyaraltam egy hétig, egy este mindhárman lányok, mert volt egy húga is, a nevelőapja ágyába feküdtünk, ő meg köröket rajzolt a mellemre és kielemezte, hogy nem olyan feszes mint a mostohalányáé. Utána a barátnőm elmondta, hogy ő már tudja, hogy mikor kell eljönnie tőle. Másnap amikor a mostohaapjának elmondta, hogy még sosem csókolóztam és ő mindenáron meg akart tanítani. Kiszabadítottam magamat és nem sikerült neki teljesen, de majdnem, mert a nyálas szája rám tapadt. Pár évre rá mondta a lány, hogy már mehetek hozzájuk nyaralni, mert az anyja mindent megtudott és elvált, de már nem akartam.

Amikor jó pár évvel később anyámmal beszéltük, hogy a pap állítólag simogatta a gyerekeket, megkérdezte, hogy engem is simogatott-e. Mert nem sejtették, de tudta anyám, hogy nagyon szeretett engem. Mondtam, hogy igen, de többet nem, és akkor anyám kérdezte, hogy miért nem szóltam? Anyám kiállt volna értem, ha tudja, de így ennyi évvel később már nem akarom összetörni az álmait az apám miatt sem, de biztosan érzett valamit, mert érzi a gyűlöletemet, ami néha még eléggé erősen feltör.

Nem mindig utálom az apámat, csak egyszerűen nem bírom elviselni, ha a közelemben van, ha túl közel van és érzem a büdös pia és cigiszagát. Undort érzek. Szerencsére érezhet valamit, mert sosem ér hozzám. Szerintem egészen 17 éves koromig azt hitte, hogy túl kicsi voltam és nem emlékszem semmire, de akkor nem engedett el discóba, hogy ne találkozzak a barátommal, és akkor megfenyegettem, hogy ne képzelje azt, hogy beleszólhat az életembe, mert mindenre emlékszek. Nagy szájjal azt mondja, hogy mire emlékszel??? És akkor elmondtam neki részleteket és azt, hogy többé nem teszi tönkre az életemet és ha valaki elszúrhat valamit, az csak én lehetek. És többet nem szólalt meg. Utána elkezdett masszívan inni két évig. Az egyik karácsonyi nagycsaládi összejövetelen már be volt állva, amikor hallottam a másik szobából: "Én tettem tönkre az életét?" Tudtam, hogy miattam iszik.

Anyám meggyőződésem szerint nem tudott semmit. Már csak azért sem, mert pár éve megkérdezte, hogy mi ez az eszeveszett gyűlölet apám iránt, molesztált? Én meg tagadtam, hogy csak szokásos kamaszkori utálat, pedig már talán 30 is voltam akkor.

A nem létező szüzességemet 16 évesen vesztettem el, miután egyből ott is hagytak, hogy nem voltam az, bár valószínűleg akkor is otthagytak volna, ha az lettem volna. Tizenhat és húsz éves korom közt átlag hathetente váltogattam a barátaimat, törődésre vágytam és szerelemre, egy darabig mind kedves volt. De nem tett boldoggá ez a pasizós élet, üresnek éreztem magam, és tudtam, hogy ez nem én vagyok igaziból. Mindet büntettem az apám helyett. A szex jó volt, de sosem volt hüvelyi orgazmusom, csak csiklós, amiről más alkalmakkor, otthon egyedül gondoskodtam magamnak. Az szinte mindennapos volt, bár néha tettem nem túl határozott kísérleteket arra, hogy leszokjak róla legalább egy kicsit.

Húszévesen a vallásba menekültem és felhagytam az addigi életmódommal. Úgy éreztem, hogy életemben először kaptam igazi szeretet. Akkoriban még a maszturbálással is képes voltam felhagyni, pedig végigkísért a gyerekkoromtól kezdve. 22,5 voltam, amikor összehoztak a férjemmel. Ő két évvel idősebb nálam. Messze a legszelídebb ember volt a földkerekségen, éles ellentétben állt az összes azelőtti kapcsolatommal, nagyon erős, baráti szeretet alakult ki köztünk. Fél év múlva összeházasodtunk, ő pedig nagyjából tudott az előéletemről, de nem akartam terhelni túlzottan.

Harminc évesen mentem először pszichológushoz, amikor gyereket szerettünk volna, de gyakorlatilag nem jön meg, ha nem szedek semmit. Gondoltam, hogy annyira akarok anya lenni, de nő annyira nem, hogy ezt valahogy egyenesbe kéne hozni és rendbe tenni a fejem. A CPOS betegségem oka ugyanis ismeretlen, sosem tudták megmondani, de végig tudtam, h a múltam miatt van. Egy hónap után az első pszichológus elköltözött, két év kellett mire a következőre rávettem magam. Biztos, mert az első nő volt, a második férfi. Sok mindenben segített, de az ember nem tud úgy beszélni egy férfival, mint egy másik nővel.

Most, majdnem 40 évesen a harmadik pszichológushoz járok, abban a pillanatban elkezdett vonzani, hogy először megláttam, nem tudom ezt megmagyarázni. Egyszerűen éreztem, hogy nekem ő kell. Aztán kaptam időpontot. Nagyon örülök neki, hogy nő, mert nyíltabb merek lenni és valahogy az egész jobb, vagy csak érettebb vagyok. De más. Például mertem beszélni anyámnak a papról és a keresztapámról. Amit sosem gondoltam volna.

Mert anyám újra felhozta, hogy engem nagyon szeretett a pap. Aztán nem mondtam el. És éreztem, amiről beszéltünk a terápián, az elszalasztott lehetőséget. És kérdeztem akkor tőle hirtelen, hogy őt molesztálta-e bárki gyerekkorában. És akkor mondta, hogy még kisiskolás korában odanyúlt neki egy férfi, de csak ruhán keresztül, de ő tudta, hogy ez rossz és onnantól kerülte és utálta. De soha senkinek nem beszélt róla. Soha senkinek. De el ő sem felejtette. És sokat olvastam a fel nem dolgozott traumákkal felnövő gyerekekről, hogy ha szülők lesznek, nem veszik észre, ha a gyerekükkel baj lesz. És akkor ott valahol megbocsátottam anyámnak, hogy sose védett meg, hogy sose vett észre semmit, pedig lehetett volna még akkor amikor olyan kicsi voltam, hogy nem tudtam, hogy mit nem szabad elmondani.

És aztán újra beszélt anyám a papról és kérdeztem, hogy akarja-e tudni, ha volt valami. És akarta. És akkor elmondtam. És azt mondta, hogy örül, hogy nem történt több. Mert talán nem hagyott bennem olyan mély nyomot. És akkor kérdeztem, hogy akarná-e tudni, ha több lett volna. Persze, hogy akarná. És akkor elmondtam a keresztapámat. De apámat nem. Mintha csak a keresztapám lett volna. De már ettől is sokat javult a kapcsolatunk, ami az utóbbi években nem volt épp konfliktusmentes. Hogy ha nem is tud mindent, de épp eleget tud már ahhoz, hogy értse a hangulatingadozásaimat. Sose gondoltam volna, hogy legalább csak ennyit is elmondtam anyámnak.

Nem tudtam egy határozott célt megadni, hogy miért is akarok olyan erősen járni a pszichológusnőhöz, hisz nem is éreztem, hogy ne lennék jól, de van sok kis cél, pl hogy ne érezzem a késztetést, hogy hagyjam magam akárkinek ágyba cipelni, aki elég hosszú ideig mosolyog vagy elég rámenős ahhoz, hogy gyermeki tudatállapotba visszakerülve elfelejtsem, hogy van választásom nemet mondani. Elemezzük a helyzeteket, hogy mit teszek akkor, ha kikezdenek velem. És mit kéne ahelyett... Hogy el lehet onnan menni. Hát ez eddig eszembe se jutott, mindig csak ott maradtam földbe gyökerezve. Aztán az is jó lenne, ha el tudnám engedni az állandó irányítási kényszert, és hagynám a férfit férfinak lenni. Hogy ne tegyem tönkre a legfontosabb kapcsolatomat, ha épp azt gondolom, hogy nem vagyok szerethető és ezért még direkt lépéseket is teszek. És még nagyon sok minden. Dolgozunk rajta, hogy ne az abúzus irányítsa még mindig az életem. Hát, ez hosszú lesz. Bár kétlem, hogy valaha is olyan lennék mint a "normálisak"(nem abúzusosak). De az az igazság, hogy most érzem, hogy ez igazán értem van és bevallom, igazán jólesik. Nem mondom, hogy könnyű, olyan vagyok mint egy rózsa, ami folyamatosan nyílik, de mégsem tud kinyílni teljesen, mégis egyfolytában dolgozik rajta. Talán egyszer majd másként tudok tekinteni magamra mint egy sebzett gyermekre, akinek szinte mindig úgy kell élnie, hogy eltitkolja a sebeit. Talán egyszer majd nem fog fájni a múlt.

Most, hogy ötödik éve külföldön dolgozok, és ez az egész gyerekkoromat és a családomat valami más téridő-kontinuumba helyezi a fejemben. Sokkal nyitottabb vagyok, képes vagyok megnyílni, észrevenni az embereket és barátkozni. Nem szorongok már olyan helyzetekben, ahol korábban igen. Azért még vannak fejben bajok, de... érzem, hogy jó úton haladok.