Sziasztok. Nemrég találtam erre az oldalra, és ez egy kis vigaszt nyújt, mert mindig azt éreztem, hogy ami velem történt azt senki sem értheti meg… Mert nem élték át. Talán csak ti, akik valószínűleg hasonló cipőben jártok, mint én, érthetitek csak meg, hogy min mentem/megyek keresztül, épp ezért gondoltam, hogy megosztom veletek történetemet, akármennyire fáj is felidézni, akármennyit is fogok sírni és remegni e sorok írása közben.

Már kisbabaként is láttam, hallottam, ahogy apukám megveri édesanyámat. Én erre nem emlékezhetek, hisz még csak másfél éves voltam, amikor elváltak, és külön költöztünk. 3 évesen kerültem le vidékre a nagymamámhoz, 6 éves koromig ott laktunk mamával, amíg anyu Pesten dolgozott, és összegyűjtötte a pénzt egy budapesti lakásra. Úgy érzem, ezalatt a 3 év alatt távolodtunk el annyira egymástól, hogy nem avattam be a későbbi történésekbe. Mamánál hagyott, és ez fájt, a bizalmam megrendült. Szóval 6 évesen felköltöztünk, mama is felköltözött hozzánk, és elkezdtem az általános iskolát. Anyut ritkán láttam, sokat dolgozott, így nem igazán ért rá, hogy velem foglalkozzon. Mama volt ott velem minden délután. Anyukám közben azért próbált nekem új apukát találni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Amikor 8 éves lettem, anyu bemutatta nekem az új apukajelöltet, akivel egyből megvolt a közös hang, sokat játszottunk, hülyéskedtünk. Ekkor történt, hogy mamának saját lakás után kellett néznie, mert (nevezzük Ákosnak) beköltözött. Így a nyár elmúlásával kezdődött az iskola, anyu reggeltől estig munkában, így én délutánonként Ákosra voltam bízva, mert munkanélküli volt. Anyu egyik rendes ex-barátjával mindig azt játszottam, hogy beugrottam az ágyukba és elkezdtem csikizni őket reggelente, mert milyen muris meg mindenki nevetett. Már ő is ott lakott, jól kijöttünk, így vele is ezt csináltam beugrottam az ágyba és csikiztem a talpát, nyakát. Pusztán játszani akartam vele. A nagy röhögcsélés közepette arra lettem figyelmes, hogy elkezdte simogatni leginkább a mellemet (vagyis akkor még a helyét) és a nemi szervemet.

8 évesen még fogalmam sem volt arról, hogy ez micsoda. Sejtettem, hogy valami olyasmi, amit a felnőttek csinálnak, és én hagytam, nem is értem miért, olyan kis naiv voltam még. Talán mert nem fájt, ahogy hozzám ért, azt hittem, hogy azért csinálja, mert szeret és elfogadott minket az új családjának, és egy idő után egy nagyon kellemes érzés fogott el tőle, hogy ott simogatott. De persze azt mondta, hogy ezt nem szabad elmondani anyunak, ez a mi kis titkunk, mert anyu nem értené meg, és mindkettőnket megbüntetne, és haragudna. Nem tudom, hogy meddig tartott ez az időszak, ez szinte minden délután megtörtént, ha anyu dolgozott, és ő általában dolgozott. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, biztos, hogy több hónapig tartott, de az is lehet, hogy 1-1,5 évig. Nem akarta betenni sehova, nem vette elő, „csak” az ujjaival elégített ki, mondta, hogy akarna többet is, de azt majd kicsit később, ha nagyobb leszek. (Egy közel 60 éves emberről van szó, akkor én 8-9 lehettem.) Egyszer megkérdezte, hogy akarom e látni az ő.… Nemet mondtam rá. Amikor az ujjaival elégített ki, mindig mondta, hogy csináljam majd magamnak is, beadott nekem egy olyan mesét, hogy régen a gyerekeket így készítették fel az apukák az első szexuális élményükre, és ez csak a mai társadalomban nem elfogadott dolog, azért nem lehet róla beszélni. Egyszer, amikor anyu hamarabb jött haza, mint ahogy szokott, és éppen az ágyban feküdtünk emlékszem, ahogy csipogott a kapucsengő, és hogy kellett kapkodni, hogy felöltözzek, és nehogy kiderüljön az igazság. Anyu is gyanút fogott (nem egyből akkor), de egyszer megkérdezte, hogy ha Ákos bármi ilyesmit csinálna, ugye elmondanám neki. Az első hazugság életemben, amit mondtam anyámnak akkor, hogy: persze. A nyúlkálás abbamaradt, mert Ákosnak lett munkája. Így délutánonként egyedül voltam, aminek sokkal jobban örültem.

10 éves lehettem, és akkortájt kezdett leesni, hogy miről volt szó. A bűntudat megőrjített, anyámnak nem mertem szólni, így minden érzésemet magamba fojtottam, bár többször nem engedtem neki, hogy hozzám nyúljon, én elfojtott gyűlöletemben leginkább 2 dologra tudtam koncentrálni: Arra, hogy hogyan vessek véget az életemnek, vagy az övének. Minden nap többször órákig képes voltam arról fantáziálgatni, hogy őt hogyan ölném meg, késsel belezném ki, áramütéssel sokkolnám, kínoznám, mielőtt megölöm. Innen ered az a hatalmas agresszió, és bosszúvágy, amit sajnos ma is tudok táplálni néhány kiváltó ember irányába. De ez nem rajta csattant, hanem magamon. A sok elfojtás miatt felgyülemlettek az indulatok, ami ahhoz vezetett (mivel magamon kívül nem vezethettem le senkin), hogy az első öngyilkossági „kísérleteim” 11 évesen voltak. Azt nem kellett komolyan venni, csak vagdostam magam, inkább fájdalmat akartam magamnak okozni, mint ténylegesen meghalni, és azt akartam, hogy valaki… legalább egy valaki az életemben észrevegye, és megkérdezze, hogy mi a baj. El akartam mondani, de rettegtem a következményeitől. Hogy nem hisznek nekem, hogy anyu ezután is vele marad, és csak rontok a helyzetemen, mert meg fog utálni Ákos, és akkor velem csináltat meg minden házimunkát és elveri a fenekemet. Mivel anyámat is verte, pedig édesanyám tartotta el, a kapcsolatuk szinte csak veszekedésből állt, szakítottak, amikor 12 voltam. Amikor ők veszekedtek, mindig a szobámba rohantam sírni, nem akartam látni. Anyu mondta el, hogy ilyenkor előfordult, hogy megütötte. Anyu azt is elmondta, hogy olyanokat mondott neki rólam, hogy belőlem egy nagy kurva lesz, ha felnövök és biztosan az utca sarkán fogok majd kuncsaftokat gyűjteni, miközben kioktatta arról, hogy milyen szarul nevel engem. Ő, aki nem is ismeri a saját gyerekét. Az én irányomba nem mondott ilyeneket. Rendszeresen undorítóan beszélt velem, ha négyszemközt voltunk, a szavajárása leginkább a „basszalak meg” volt, és ennek változatai. Ő 2x is észrevette, hogy magamat vagdosom. Anyunak nem szólt egy szót se, pedig először féltem, hogy elmondja, aztán inkább az volt az érzésem, hogy ő is azt akarja, hogy haljak meg. Ha csak ketten voltunk ott, mindig szégyelltem magam, kerültem a szemkontaktust, ő pedig kérdezgetett, hogy szoktam e maszturbálni, hogy őt idézzem puni simizni. Nagyon kínos volt ez már nekem akkor, hisz amikor azt csinálta velem, nem tudtam róla semmit.

Ahogy idősebb lettem, és derültek ki számomra a szexualitással kapcsolatos dolgok, annál inkább szívott magába a depresszió. És a bűntudat. Nem mertem magamhoz nyúlni, rossznak, elítélendőnek tartottam a szexet, a fiúkat, a maszturbálást. Inkább különböző módszerekkel kínoztam magam, fejem vertem a falba, sokszor kaptam idegrohamot, sírógörccsel és csak azt akartam érezni, hogy fáj, büntetni akartam magamat valamiért… Fizikailag büntetni. Szóval, amikor az ő útjaik elváltak, rá nem sokkal megismertem valakit. Szerelmes lettem. 12 évesen volt így az első barátom, akinek először elmondtam ezt…13 éves koromig voltunk együtt, amikor kidobott, 2 héttel azután, hogy neki adtam a szüzességemet. Hozzátenném, hogy még utána is ÉVEKIG bűntudatom volt a szextől. Évekig be akartam vallani anyunak, hogyha valakivel olyat csináltam. Nem értettem, hogy miért, az valamilyen szinten feloldozás volt nekem, ha ő tudja. Ritkán tudtam élvezni, ami sokat javult, de minél inkább élveztem, annál rosszabbul éreztem magam utána. Szerencsére ez mára már elmúlt, de akkor, az első szakítás után, a második nagy csalódásomkor a férfi nemben, mélyponton voltam. Úgy éreztem az egész életem kisiklott, meg sem kellett volna születnem, egész nap azon gondolkoztam, hogy hogyan kellene meghalnom, de sose volt merszem… De egyszer az egyik kísérletemben lehúztam a mosószeres flakont, mert már anyuval sem volt jó a kapcsolatom. Gyűlöltem, amiért ennyi évig egy ilyen emberrel kellett élnem. Kimentem a konyhába, vártam a hatást, kezdtem rosszul lenni és elmondtam anyunak, hogy mit csináltam. Mentőt nem kellett hívni, 10 percen belül kihánytam az egészet. Eztán volt, hogy délután elmentünk egy kezelésre édesanyám barátnőjéhez, ahol a családban lévő lelki traumákat oldják fel. Kiderült az igazság, zokogva, az idegtől remegve, hányingerrel küszködve mertem elmondani… Akkor úgy tűnt elhiszi, de később már nem tudtam eldönteni, hogy most elhitte, vagy sem, mert ezek után az első pár évben, még szédítette Ákos, de anyu nem kezdte vele újra. Ahogy ez csak felmerült, anyu nem engedte a közelembe. Egy darabig. Nem voltam benne biztos, hogy anyu akkor mit érzett, amikor elmondtam neki az igazságot, talán megdöbbenést, bűntudatot, de ő is sírt. De ahogy meghallotta Ákos verzióját, aki persze mindent tagadott, és rám akarta hárítani... Azt állította anyámnak, hogy én rámásztam (a 60 éves emberre 8-10 évesen!!!!!), és csak azért mondom ezt, mert féltékeny vagyok anyura. Nagyon bántott utána, hogy ha egy kicsit is, de tartották a kapcsolatot. Én, hogyha tudtam, hogy nálunk van, inkább az utcán bolyongtam és fagytam meg este 11ig, minthogy hazamenjek. Szerencsére ezek az alkalmak ritkultak, és idővel teljesen meg is szűntek. Ma már biztos vagyok abban, hogy édesanyám nem kételkedik a szavamban.

Ez a történet tanulság. Legyen tanulság minden lánynak, aki hasonló helyzetben van, hogy ne féljen megszólalni, minden anyukának, aki rábízza a gyermekét férfira, hogy igenis figyelni kell ezekre a jelekre, és mindent megbeszélni a gyerekkel, megértetni vele, hogy az ő pártját fogod, és számodra ő az első, és talán lesz mersze elmondani, ha valami atrocitás éri. Mert sok példa van arra is, hogy nem a nevelőapa követi el, hanem saját. Ami még gusztustalanabb. Még hozzá tenném, hogy nem csak a nemi erőszak számít erőszaknak, hanem mind a verbális, mind a fizikai erőszak beletartozik, és NEM SZABAD HAGYNI MAGAD! A saját érdekeid legyenek az elsők, ha egy férfi maga alá próbál rendelni, az nem normális, és nem vagy köteles eltűrni!