9 éves voltam. Egy néni vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak. Nem messze lakott tőlünk, az ablakból mindig láttam, amikor a szüleim hazaértek, és akkor hazasétáltam. Aznap a néninek el kellett mennie valahova, az akkor 19 éves nagyfiára bízott, hogy vigyázzon rám. Játszott velem. Nekem ez nagyon jólesett.

A szüleim nem sokat foglalkoztak velem, érzelmi elhanyagolásban nőttem fel, örültem, hogy valaki végre törődik velem. Nem is figyeltem a jelzést, hogy a szüleim hazaértek-e már, annyira jólesett ez a kis extra figyelem. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a kisszobában vagyunk, a férfi rajtam fekszik és furcsán viselkedik. Nem értettem az egészet, csak éreztem, valahol belül, hogy most valami olyasmi történik, aminek nem lenne szabad. Bűntudatot éreztem, tiltakozni kezdtem, de a fiú nem foglalkozott a tiltakozásommal. 

Nem történt ennél több. Anyám jött értem, mivel a megbeszélt jelzésre nem mentem haza. Az, hogy csengetett a bejárati ajtón, megakadályozta, hogy a történet folytatódjon. Mégis mély nyomot hagyott bennem. Nem az abúzus... az önmagában elfelejthető, feldolgozható. 

Az benne a szörnyű, hogy bűntudatom volt, nekem volt bűntudatom, én szégyelltem magam, és nem beszélhettem róla senkinek! Hogy 9 éves koromra már az égett belém, hogy mindig, mindenért én vagyok a hibás! 

Én már nem a férfit hibáztatom, aki molesztált, hanem a szüleimet, akik áldozattá neveltek. Akik nem adták meg nekem azt a törődést, figyelmet, elfogadást, érzelmi biztonságot, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe, vagy ha már belekerültem, akkor képes legyek beszélni róla! 

Az élményt elfojtottam, elfelejtettem. Sok évvel később villant be, egyetlen pillanatra, amikor is rájöttem, hogy mi is történt akkor valójában. Aztán újra elfelejtettem évekre. Felnőttként pszichoterápiával sikerült feldolgoznom... de nem magát az abúzust, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseimet, hogy ott voltam védtelen gyerekként magamra hagyatva a bűntudatommal.