36 éves nő vagyok, fővárosi, sokdiplomás, családos. 2 és fél évesen kellett “felnőnöm”. A szexuális zaklatás lelkileg kegyetlenül tönkrevágott, de az emléket olyan erővel nyomtam el magamban, hogy egészen a nagyobbik fiam születéséig nem sikerült egészében feltárnom. Mikor minden feltört, mint egy gejzír, majdnem “elmosott”... kisbabát várok, nem engedhetek meg magamnak ilyesmit. Így azt tettem, teszem, amit egész életemben: túlélek. Véleményem szerint csak ez az egy út létezik...

1. Következzen a történetem:

Az ”első”: 2,5 évesen pestkörnyéki kisvárosban élő nagymamámnál töltöttem pár napot, az okra nem emlékszem, de nem is igen kellett: bölcsi helyett ő nevelt. Vasárnapig voltam nála, de szombaton kihozták hozzá anyám nővérének legkisebb lányát is, aki 4 évvel idősebb nálam. Nagymamám rábízott, hogy fürdessen meg este. Ő megcsinálta a fürdőt, habot is kaptam, mert kértem és végül beült mellém. (Nos, innen kicsit nehézzé válik a vallomás.) Kishajókat hozott, zöldet és pirosat és a jéghideg, hosszú ujjaival a vaginámhoz nyúlt és feltolta beléjük a játékokat, kihúzta, betolta, közben folyamatosan arról beszélt, milyen jó ez, mennyire fontos, és hogy nem mesélhetek erről, mert ez természetes és ha beszélek róla, azzal megbántom a családom. Rámmászott és simogatott, én meg sírtam, csapkodtam, elhúzódtam, de nem engedett kiszállni a kádból. Folyton ismételgette, milyen gyönyörű vagyok. 2 és fél éves voltam... gyönyörű? Ugyan már! Mikor végül mégis kiszállt a vaginámból és kiemelt a kádból,  csak azt ismételgette, micsoda szégyen lenne, ha elmesélném bárki másnak. Megtörölni azonban már nem tudott, nagymamám viszajött és végre biztonságban voltam megint. Vele aludtam, nem bírtam volna unokanővéremmel egy szobában maradni.

A következők: 14 éves koromig még jártam nagymamámhoz, aki nem tudta, mi történt (ld.lentebb), de valahogy megérezte, így amikor csak tudta, elkerülte, hogy az unokanővéremmel egyedül maradjak. Olyan érzés volt, mintha ő is tartott volna a kislánytól. Szóval, minden alkalommal, mikor véletlenül, un. családi eseményeken, vagy nagymamámnál találkoztunk, ez a szörnyeteg mindig talált valamilyen indokot arra, hogy hozzámérjen, tapogasson, simogathasson (például, hogy a vizsgájára kell gyakoronia a sebkötözést a testen... a szobájában... meztelenül... gézt tekert mindenhová... majd le... alsótagozatos voltam). Mikor ez ellen agresszíven felléptem és erővel tiltakoztam, akkor az erőszakhoz folyamodott. Ütött, vert, szóban zsarolt, bántott, fenyegetett, tépte a hajam, pofozott, karmolt, néha olyan összeverve jutottam ki a kezei közül egy délután után, hogy vagy egy hétig otthon csak egyedül mertem fürdeni, nehogy észrevegyék. Volt például, hogy arra kényszerített, hogy meztelen női képeket vágjak ki a napilapokból, gyűjtsem össze neki. Anyám megtalálta és hosszú prédikációba kezdett, hogy apámnak s a bátymnak ezek nem kellenek, nem kell kivagdosni ezeket, és kidobta mindet. Hogy én mit kaptam legközelebb az unokanővéremtől ezért... vérzett a fejbőröm... Éveken át terrorizált, míg végül, szerencsére, anyáink örökre összevesztek és megszabadultam a kötelező találkozásoktól. Ezután, azt hittem örökre, elástam az egészet olyan mélyre, amilyen mélyre csak képes voltam.

A legutolsó: 19 évesen, egy haveri körhöz tartozó, nálam erősebb, idősebb fiatalember megerőszakolt. Naív, mit-sem-sejtő lány voltam, aki az első és addig egyetlen szerelme iránt érzett lángoló szerelmétől elvakultan észre sem vette, mi van készülőben egy vadidgen részéről. Kihasználta az adódó lehetőséget, és letepert. Emlékszem, milyen szőrös volt, és a hosszú, göndör tincsei rám omlottak, miközben minden testi erejével azon küzdött, hogy maga alatt tartson. Görbe farka volt. Sírtam, könyörögtem, kapálóztam, de megtette. Utána kényszerített, hogy találkozzunk még és hogy mind barátaink, mint a család előtt “együtt járjunk”, hiszen “ez annyira jó volt”. Egy nyáron át terrorizált, olyasmikre kényszerített, amiktől folyamatos hányingerem volt, és rettegtem, mikor veszi már észre valaki, hogy milyen helyzetbe kerültem. De senki sem vette észre. Azon a nyáron semmi sem sikerült: a traumától nem tudtam koncentrálni, elbuktam az egyetemi felvételiket, meg akartam ölni magam, a szégyentől pedig olyan mértékben izoláltam magam a barátaimtól és a családomtól, amennyire csak lehetséges volt. Képtelen voltam megint ugyanazt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, gyengeséget és a mocsok, a szégyen végtelen börtönét érezni, átélni. Megint olyan mélyre ástam mindent, hogy 5 évig senki nem tudta, sejtette. Akkor magamtól nyíltam meg, a történtek előtt még legjobbnak számító, barátnőmnek. Nehéz beszélgetés volt, de csak ezt az epizódot tártam fel előtte, a kiskorit nem, arról akkor még magam sem tudtam.

2. Reakciók:

Családom: 2 és fél évesen én bizony másnap reggel, mikor szüleim értem jöttek, elmeséltem anyukámnak, mi is történt. Annyit tett, hogy felhívta telefonon a zsarnoki nővérét, aki annyival zárta le a témát, hogy “ez a kislányok között természetes”. Anyám ezután megtiltotta, hogy bárkinek is említést tegyek az esetről. Nem mesélhettem el az apámnak, a bátyámnak, akik pedig mindig azt hangsúlyozták, hogy ha bárki bántana, akkor azt ők bosszulnák meg. Azt hiszem, anyám szégyellte, hogy anyaként egyszer s mindenkorra megbukott, meg félt a konfliktusoktól, inkább “örök kárhozatra”, magányra ítélt. Nem fordulhattam senkihez segítségért. Ahogy említettem, nagyanyám sejtett, érzett valamit, mindig próbált egyedül vigyázni rám. Azóta sem beszéltem erről senkinek, nem tudja senki a családomból. Kivéve egyet: a férjemet, aki az Igazi Társam. És elfogad, nem puffogtat közhelyeket, de segíteni nem tud.

Barátok: A kiskori eseményeket egyrészt néhány évvel ezelőttig elő sem tudtam ásni a fejemből, másrészt ez már tényleg sok(k) lett volna nekik. Így 1-2 jóbarátom tud a 19 évesen történtekről és elfogadták, vígasztalni próbáltak. A szüleim, a testvérem nem, meg sem próbáltam elmondani nekik...

Szakemberek: el sem jutottam odáig. Néhány pedagógus ugyan felhívta anyám figyelmét arra, hogy igazi kis “outsider” vagyok, kerülöm a gyerektársaságot, kizárólag a kötelesség, a teljesítmény érdekel és a maximalizmusom félelmetes. Az erőszaktétel után viszont volt egy tanárnőm, aki a beadott házidolgozataim megfogalmazása alapján szeretett volna szakemberhez küldeni, attól való félemében, hogy megölöm magam. Nagyon közel járt, nagyon. Terápiában egyáltalán nem hiszek - nem tudok megbízni annyira senkiben sem, akinek fizetek, hogy bármit is elmeséljek. Így marad az “Ismerd meg önmagad!”  göröngyös és fájdalmas útja.     

Szeretők: Az unokanővéremet nem számolva összesen 9 férfival (0 nővel, stb.) kerültem szexuális kapcsolatba, beleérve az erőszaktételt is. Nem voltam soha felszabadult, őszinte szerető. Kizárólag a könyvekben olvasott, filmeken látott dolgok mechanikus ismétlése volt részemről a szex. Összesen egy fiúval volt hosszabb kapcsolatom, de inkább megszokásból nyúlt hosszúra, mint szerelemből. A többi elhanyagolhatóan rövid, nem is igazi kapcsolat volt, csak próbálkozás valami emberi érzésre. Ez alól egyedül a férjem kivétel. 

A férjemmel olyan őszinte és felszabadult vagyok, amennyire csak tudok. De néha a legrosszabb (vagyis a legjobb) pillanatokban tölt el engem az az érzés, hogy mocskos vagyok, tehetetlen gyermek, aki nem érdemel szeretetet. Isteni szerető és olyan megértő, olyan gyengéd és figyelmes, amilyen csak a könyvekben van... meg nekem otthon... :)

3. Következmények

Nem lettem frigid, de olyan távolságtartó és bizalmatlan, hogy az szinte ellehetetlenítette a normális életvitelt. Gyakran erővel kellett rávennem magamat arra, hogy menjek tovább (esetleg csak ki, az utcára), mert mennem kell. Túlélni és nem nézni hátra, csak menni folyamatosan, előre. Ez az én utam. Nem lettem drogos. Soha, még csak egy cigit sem vettem a kezembe, soha nem ittam. Rettegtem attól, hogy elveszítsem a kontrollt az agyam felett, hiszen akkor előtörhettek volna a nemkívánatos emlékek. Nem engedtem, hogy bármi hatással legyen az agyamra (gyógyszer, drog, pia-semmi). 

Számtalan fóbiám van, de mindet uralni próbálom, hogy a túlélést ne gátolhassák (például: csótány-fóbia: a hosszú, izgő-mozgó csápjaik, mint az unokanővérem száraz, hideg, hosszú ujjai... Gyerekként sosem találkoztam csótánnyal, de mikor felnőve mégis, ez a városban, főleg árvizes időszakban elkerülhetetlen, lebénultam, sírtam, reszkettem, remegtem, szédültem. Így van ez ma is, nem merem összenyomni őket, nem merek mellettük elmenni... lebénulok...). De a félelmetes emlékkel nem tudok “csak úgy” szembenézni. A fóbiák segítnek ellenőrzésem alatt tartani a világot. Így a világ biztonságos, a szabadságom senki sem korlátozza, nem szoríthat le senki sem.

Ez a magyarázata a végtelen megfelelés-vágyamnak, a teljesítmény-kényszeremnek is. Soha nem az érdekelt, hogy jobb legyek bárkinél, vagy legyőzzem a határaimat – ezek buta, filmes giccsek. Nem, nekem “fegyverek” kellettek a kezembe, hogy senki nem érjen el, hogy senki se irányíthasson, hogy senki ne kényszeríthessen semmire, hogy ne érezzem többé kicsinek, elesettnek és végtelenül tehetetlennek magam.

Hogy legyen végre önbizalmam, hogy kigyógyuljak a testképzavaromból (ez a közben kialakult, majd elmúlt evészavaraimnak a túlélő része). Hogy merjek bárkivel is együtt fürdeni, mert nem merek, vagy ha mégis kell (pl. szex okán), ne reszkessek. Hogy el tudjak aludni akkor is, ha a szobában sötét van. Most nem megy: a sötétítő függyöny, vagy a redőny gondolata is megrémít. Zuhanyfüggöny? Soha! Hiszen nem látnám, ki közelít... Hogy az a félelmetes, ős-eredeti harag, ami bennem minden pedofil ellen feszül, főleg kiemelve az unokanővéremet, végre elmúljon és ne azzal a képzelgéssel próbáljam magam megnyugtatni, mikor a kiskori emlék felmerül, hogy lemészárlom mindet, mint az Amerikai Psycho....

Hogy végre kigyógyuljak az autoimmun betegségemből, ami szépen felzabál, és semmilyen kezelés nem segít, mert ezek a rohadt nyavalyák mindig lelki eredetűek... A gyerekeim miatt meg KELL gyógyulnom... de azt senki sem mondta, HOGYAN... (Talán most, ha “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...”)    

Elszakadtam a családomtól, mindörökre. Anyám szeretetre képtelen lény volt mindig is, materiálisan túl is teljesítette a kötelességeit, de rideg és kőszívű. Mikor hallgatásra ítélt, kitaszított engem a reménytelen magányba, olyan ürességbe, mint pl Sandra Bullock a Gravitációban. Tudtam, megtanultam, hogy rá sosem számíthatok többé. Apám és a bátyám ugyanígy izolálódtak az életemben, mert velük meg nem lehettem őszinte. Nem lehettem önmagam. Egész életemben megpróbáltam aszerint cselekedni, hogy szerintem ők mit gondolnak, mit kéne tennem, de hogy ismerhetnének, ha a legmélyebb fájdalmat, a legkínzóbb élményt, a legfájdalmasabb emléket kénytelen voltam elásni és elrejteni előlük? Pedig imádom őket, még a szívtelen anyámat is, akinek a szeretetéért, egyetlen öleléséért a tengereket mertem volna ki puszta kézzel. Már nem tenném. Nem akarok megfelelni nekik.

Rettegek az irányítástól. Anyósomat azért nem állhatom, mert egy igazi irányító, aki nemigen tűri családjában az ellentmondást. De nekem ez nem megy. Erővel nem terelhet senki, nem bírok megint erőtlen 2 és féléves lenni. Nem bírom. Eszemet vesztve menekülök minden hasonló dologtól. Hisztizem, balhézok, racionalizálom az indokokat, pedig csak az irányítás, a kontroll elvesztésétől való feneketlen rettegés áll mindezek mögött.

4. A megbocsátásról

Személyes véleményem szerint nincs megbocsájtás. Vannak bűnök, amikre nem létezhet megbocsájtás. Nem kaphat feloldozást az, aki gyermekeket tesz tönkre, akár szóval, akár tettel, szexuálisan, akár gondolattal, vagy mulasztással (ha már keresztényi fogalmakról beszélünk). Állítólag a keresztény Pokol legmélyén jéghideg van, a Pokol Urának jeges ölelésében csücsülnek az árulók. Hát, ha mindenképpen így van, akkor a gyermekkor és az isteni alkotás legnagyobb elárulása a gyermekkori szexuális bántalmazás. Fagyjanak csak meg jól mind! Akárhány évesek, akármilyen a nemük, és akármilyen okból is cselkedtek.

Elhiszem Jungnak, mikor azt mondja (nem tudom szó szerint idézni és meg sem találtam eredetiben), hogy a bántalmazottakból lesznek a bántalmazók. Csak elenyészően kevés bántalmazott nem lép erre az útra. Ők viszont a bántalmazókat fogják üldözni és az áldozatokat segíteni egész életükben. De hiába voltak egyszer ők is áldozatok, én úgy gondolom, van olyan tett, amire nem létezik feloldozás. Áldozatként talán csak annyit tehetsz, hogy elfogadod és mész előre.   

5. Más áldozatok

Jelen esetben megrontóim egyéb áldozataira gondolok. Unokanővérem egy másik áldozatáról biztosan tudok, hiszen szemtanja és társ-áldozata voltam. Van 1 másik unokatestvérem, alig fél évvel idősebb csak nálam, nos, kedvenc unokanővérünk vele még keményebben elbánt, mint velem. Képzelj el egy karcsú, szőke, kékszemű, örökmozgó, copfos kicsi lányt. Nagymamámnál sajnos, őt is kint hagyták, a “szörnnyel”. Nem kellett sok hozzá, ebből a szöszke lánykából egy vad, fiús, agresszív, kemény, később erősen deviáns jelllemvonásokkal bíró lány, nő lett. Minden erejével megtagadta a nőiességét, pár éves korától fogva csak fiú ruhákat visel, férfiként viselkedik.

Konkrét szituációkról éles emlékképeim vannak, mikor kettőnket támadott meg az unokanővérünk, egyszer például megint csak valami imádott, családi eseményen. Mikor ezt felhoztam és szerettem volna rábírni, hogy emlékezzen, és emlékezzen a sok kínra és megaláztatásokra a nagyinál, értetlenül nézett rám, tinédzser kora előttről mintha nem rendelkezne emlékekkel. A konkrét emléket én leellenőriztem az egyik testvérével, csak hogy kiderüljön, én képzelődöm, vagy tényleg megtörtént. Igazolta a szavaimat, emlékezett, hogy akkor neki kellett minket megkeresnie, mert unokanővérünk bezárt minket egy szobába, miután védekeztünk. Szóval, nem képzeltem. De az unokatestvérem minden adatot törölt, csak éppen a jelleme kifordult önmagából.

Van még egy áldozat, de őt csak sejtem és valószínűleg ez inkább már a rágalmazás kategóriájának tűnhet, de esküszöm, megérzés és igazi megérzés... Az unokanővérem saját lánya. Most ballagott általánosból, és láttam a fotót (a híres közösségi oldalnak megvan az az átkos jellemzője, hogy pár közös ismerős miatt feldob neked olyanokat, akiket látni sem kívánsz... én szembe akartam nézni vele, legalább virtuálisan, és akkor láttam a fotót...), amin az anyja mellett áll. Az arca... saját véleményem és megérzésem szerint bizony hasonló megpróbáltatásokról árulkodik...    

A megerőszakolómról nincsenek információim. Annak a bizonyos nyárnak a végén megszakítottam a kapcsolatot minden közvetlen, vagy távolabbi ismerőssel. A net miatt tudom csupán, hol dolgozik. Gondoltam, felkeresem, beolvasok neki, de végül feladtam... minek? Szerintem fel sem fogta... Sajnálom a nejét (ismét a közösségi oldal és a feldobott ismerős-lehetőségek), de az az ő élete.  

6. Személyes vélemény

Az én történetem nem olyan vészes, ezt tudom. Szerintem sokkal súlyosabb, ha egy kisfiút, mondjuk az apja megerőszakol, minden este, hiszen a lelki katasztrófa mellett a testi is elképzelhetetlen. Tudom jól, hogy ennél súlyosabb és rettentőbb dolgok történnek picikkel, de sajnálom, ez “nekem épp elég”.

A viselkedésem furcsaságai (fóbiák, zavarok, akut önbizalomhiány), az immunrendszerem ideges nyugtalansága bizony mind következmény. Nem tudom, meg tudok-e ezektől valaha is szabadulni. Nem tudom, van-e erre még erőm.

Elméletem szerint minden kisgyerekben van egy ősi, hatalmas erő, olyasfajta, mint egy hatalmas gyémánt, aranyfoglalatban, valahol a lelke közepén. Emiatt hisznek, mernek, tesznek, látnak és éreznek. Ettől lesznek hatalmasak és lesz a hatalmuk végtelen, kreativitásuk fékezhetetlen. Ez a gyémánt az évek során, ha nem sérül, akkor “beleolvad” a lélekbe és ebből meríthetnek erőt, mikor felnőnek és szembenéznek halállal, kegyetlenséggel, szenvedéssel, azaz az Élettel.

Mikor azonban erőszak (szóbeli, vagy fizikai), rideg elutasítás, vagy főleg szexuális bántlmazás éri őket, akkor ez olyan, mintha azt a bizonyos gyémántot összetörnék bennük, szexuális bántalmazásnál pedig egyenesen kitépnék a helyéből. A foglalat helyén mélysötét űr tátong ezután, ami az évek során végeláthatatlan fekete lyukká nő. Ez mindent magába szív, és elemészt. Nemcsak a lélek minden apró részét, de a napfényt is eleszi az életből. Hasonlít a Harry Potter-féle dementorokhoz is: elveszi a szépséget, az ízeket, a fényt, az örömöt az életből. Ezért fordulhat elő az, hogy ha pld megdicsér 5 hatalmas, befolyásos ember és előléptetnek, fizetésemelést kapsz, mit sem számít, mert ugyanazon a napon 2 rosszindulatú kolléganőd csípős megjegyzést tett rád. Csak erre a kettőre fogsz emlékezni a napból, nem a sikerekre. Azt felemészti a lelked közepén, lepraként terjedő fekte lyuk.

Soha, semmi nem tehet egésszé. Soha, senki nem pótolhatja vissza a gyémántot. 2 út létezik csupán: feladod és belehullsz a Sötétségbe, melyben lelki bajok, gyógyszer, drog, deviancia, öngyilkosság következik, mert az életet nem lehet elviselni, a  mocskot lemosni, a szégyent eltörölni. Szerintem ezért nem lehet elítélni egyetlen megrontott gyereket sem, aki droghoz nyúl, csak mert pár peres nyugalmat akar. Igenis, ez egy választás. Szerintem nem jó, mert a drogtól lehullanak pont azok a pszichés gátak, amik az ember védik a mocsoktól, az emlékeitől. Megfigyeléseim szerint mikor lukacsosra drogozza az agyát valaki, az emlékek gátlástalanul, ezerszeres erővel támadnak. De akkor is egy út. 

Vagy hátat fordítasz neki és a szakadék falán napról napra mászol feljebb és feljebb. Nem nézhetsz hátra, mert a tátongó sötétség azonnal beszippant, és feledést ígér, de valójában csak pusztulást ad. Menni kell, kúszni, vonaglani, de menni mindig előre. Nem menekülsz, mert tudod, mi történt, nem ámítod magad, tudod, hogy értéktelen lettél ott, és akkor, és csak az értheti meg azt a halálos ürességet, ami benned lakozik, akit hasonló szörnyűség ért kiskorában. Szerintem csak ez a 2 út van: feladod, vagy túlélsz. Nem boldog, nem felszabadító, nem örömteli egyik sem. De a múltat nem lehet megváltoztatni, ha felejtünk is, a fekete lyuk örökre megmarad, ott, középen...