30 éves nő vagyok. Olyan ez,mint az árnyék,mindig mindenhol ott van.Nem szabadulhatsz! Ami történt körül vesz.Minden nap és minden gondolatban ott van a titok,a fájdalom.És a kérdés: kiben bízzak meg?Kinek merjem felfedni ezt a 25éves terhet? Talán,ez most egy jó alkalom. Nagyon kicsi voltam,mikor szüleim összebarátkoztak a szomszéd idősebb házaspárral.

Annyira jól alakult ez a kapcsolat,hogy együtt mentünk kirándulni,névnapokat,születésnapokat,karácsonyt együtt ünnepeltük.Minden olyan szép volt.De aztán a papa érdekesen kezdett viselkedni. Mocskosan! Összefogdosott,benyúlt a bugyimba,azt sem tudtam mit tegyek,nem értettem az egészet. Nem mindenre emlékszem teljesen.

És ez csak rosszabb lett,mikor el kezdtem serdülni! Maga volt a pokol! A porig alázott,a felesége jelenlétében fogdosott titokban! Azt sem tudtam hova süllyedjek szégyenemben! Próbáltam kerülni,de volt hogy kettesben maradtam vele,és akkor olyan dolgokat tett... és bizonygatta hogy mit fog még velem tenni.... Szörnyű volt!

Egy pár éve meghalt rákban! Gonosz vagyok,mert azóta csak arra gondolok,hogy remélem olyan testi fájdalmakat élt át,amilyet én átéltem és átélek lelkileg ő miatta! Az irónia az egész történetben,hogy a most már 80 éves feleségéről én gondoskodok,aki áhítattal beszél minden nap elhunyt szeretett férjéről. Szegényke, ha tudná!

Nincs önbizalmam és másban sem tudok megbízni! Kényszerbeteg vagyok.Nincsenek barátaim.Ha csak szóval is bántanak,rögtön támadok,védem magam,ha igaza van a másik félnek,ha nincs. Párkapcsolatban élek,de még Ő sem tud az egészről semmit. Arról,hogy valaha is gyermekem foganjon,teljesen lemondtam!

Érzem hogy a lelkem kavarog,és azt keresi,hogyan lehetne a múltat kitörölni,ahogy a radír által tesszük egy rosszul írt mondattal. Én nekem nem jár semmi! A teljes, tökéletes boldogság biztos nem,hiszen ott azaz árnyék.