Szeretet

Miután úgy éreztem sok áldozat/túlélőnek nehézségei vannak önmaga szeretetével, ezért arra gondoltam, hogy nyitok egy ilyen topicot. Sokan úgy nőttek fel, hogy a biztonságot, bizalmat nem kapták meg.
Hogyan tudjuk magunkat függetleníteni és szeretni annak ellenére, hogy a környezetünk (szülő, barát) nem ért meg minket? Te mitől érzed magad értékesnek?

Hú de jó kérdés, Karácsony!
Szerintem aki abúzus áldozata volt, és akinél az abúzus titok maradt - gondolom ez az esetek 95 százalékára jellemző - annál nem csak az a gond, hogy " a biztonságot, bizalmat nem kapták meg". Ha meg is kapták, mindig ott volt a fejükben, hogy nem érdemlik meg, illetve az, hogy ha kiderülne az igazság, akkor nem kapnának szeretetet. Ezért az a szeretet, amit kaptak, egy felfújt lufi volt a számu(n)kra. A mai fejemmel még azt is gondolom, hogy igazi szeretet az lett volna, ha észreveszik, hogy valami nagyon nagy baj van...
Sokat gondolkodom ezen, és talán ez az, amiért nem tudok hinni a gyógyulásban, csak a javulásban. Azt a hiányt, amit akkor éreztünk, gyerekként, azt nem lehet utólag pótolni. Nincs az a terápia, nincs az a társ, nincs az a gyerek.
Egy dolgot nem tudok: ha elmennék egy terápiára anyámmal, aki már elmúlt 80. Ha együtt vissza tudnánk menni a múltba, az nem tudna-e segíteni?

És hogy mitől érzem magam értékesnek? Sokáig csak a munkámban éreztem magam annak. Minden egyéb téren értéktelennek tartottam magam. A helyzet akkor sem javult, mikor gyerekeim lettek, sőt. A változást a terápia hozta az életemben, rájöttem, hogy mit tudok másképp csinálni, mint a szüleim, anyám, és amikor elkezdtem érezni a gyerekeken ennek az erőfeszítésnek (hatalmas erőfeszítésnek!) a jótékony hatását, akkor már kicsit többre tartottam magam. És tulajdonképpen a szakmám mellett anyaként tudom most már értékesnek érezni magam. Mikor látom, hogy boldogok, hogy kiegyensúlyozottak, hogy azok az akadályok, amelyekbe én annak idején belerokkantam, azok nem jelentenek nekik gondot. Ilyenkor úgy érzem, hogy Igen! megcsináltam!

Aztán megírtam a könyvem, az is sokat lendített rajtam, mikor megjelent. Persze próbáltam a régi, jól bevált módszerrel visszanyomni magam a sárba, elkezdtem magam nyüstölni, hogy miért nem volt bátorságom névvel publikálni. De ennek ellenére sok erőt ad, hogy megjelent, és sokat segítetek nekem ti is ebben!

Ezek mind szép gondolatok.
Mara a könyv ès az oldal is, a vele járó munka is több,mint egy név.
Édesanyád felé látszik az a végtelen szeretet, ami az abúzus miatt is, nem tud körforgásba kerülni. Vissza tudnátok együtt menni. Viszont korából adódóan inkább már ő fog gyermekké válni.
Mindezzel amit leírtál gyógyítod magad. A szülői szereped egyben egy gyógyìtó kapcsolat.

Az űr, amit jól megfogalmaztál, hogy nem pótolható, arra keresem a választ. Nekem nincs igazán válaszom a kérdéseimre. Arra gondoltam, hogy az adástól érzem magam értékesnek, de mikor nem lel viszonzást, pofon ér stb., akkor azt érzem nem vagyok szerethető. Aztán jönnek az álarcok a külsőségért, a visszaükröződés miatt.

Ezek külső okok. De mi a belső, ami engem,benneteket szerethetővé tesz önmagatok számára? Vagy a külső érzelem ennyire meghatározó?

Szerintem amíg egy bizonyos fokú gyógyulást nem ér el az ember, addig mindent elkövet, hogy ne legyen szerethető... Nem biztos, hogy a többiek nem éreznek szerethetőnek, te nem érzed magad annak, te kételkedsz a szerethetőségedben. "Úgyis vége lesz", "úgyis becsap majd", "úgyis családóni fogok" - ismerős? Kicsit olyan "baszd meg a fűnyírógéped" (bocsánat, ez egy vicc, remélem, ismeritek.) effektus.
Amikor elmúlik az önvád és a lelkiismeret-furdalás, akkor kezdenek el a dolgok szép lassan javulni. Nagyon lassan...

Meg aztán a sok-sok év magyán elég rendesen elszigetelt minket a külvilágtól. Két dolgot tudunk: jópofizni (ez nem mi vagyunk igazán), vagy bezárkózni. Én legalábbis ilyen vagyok. Mint egy süni. Jó hosszú tüskékkel. Hiába aranyos a süni, meg tudod simogatni?

Ismerősek ezek. Nekem darth w-es páncélom tud lenni a maszkkal együtt.
Szóval akkor ez csak kölcsönhatásban működik? Így a munka, siker is meghozhatja az önszeretet érzését. Nekem is van olyan munkám, ahol adok, és utána egy jó érzés tölt el mindig. Hogy szerethettem sérülés nélkül, hogy adhattam magamból valamit. Fontos voltam.
Önmagam számára külső okok nélkül időnként óriási teher vagyok, és ha nincs visszatükröződés, nincs kölcsönhatásom akkor nem tudom, mi tart meg. Az alkoholról úgy álltam le, hogy megsajnáltam a testem, éreztem, hogy ártok neki, és igyekszem vigyázni rá. Persze állandóan ér vmi baleset emellett. De ez akkor is vhol az önszeretet jele. A lelki szinten is kell lennie valaminek, ami önállóan megtart.

Nem, Karácsony, a munka nem elég. A munka az egy másik-én. Az nem fogja meghozni azt, amire te vágysz. Az segít a túlélésben, van hova menekülni. De egy idő után kevés lesz. Lehet, hogy még tíz évig is elég az az erő, amit onnan merítesz, de aztán mélységekre fogsz vágyni...

Már most is vágyom:-)
csak csatlakoztam a listához én is, hogy én hol érzek szeretetet, mikor, kölcsönhatásban...stb.
Amit reagáltatok, az szerintem nagyon fontos, mert az abúzus áldozatai itt törtek el. És az a népi bölcsesség, hogy ahol eltörsz ott leszel a legerősebb.
:

karácsony írta: Miután úgy éreztem sok áldozat/túlélőnek nehézségei vannak önmaga szeretetével, ezért arra gondoltam, hogy nyitok egy ilyen topicot. Sokan úgy nőttek fel, hogy a biztonságot, bizalmat nem kapták meg.
Hogyan tudjuk magunkat függetleníteni és szeretni annak ellenére, hogy a környezetünk (szülő, barát) nem ért meg minket? Te mitől érzed magad értékesnek?

Én először a terapeutáim szeretetébe kapaszkodtam, aztán lettek olyan barátaim, akik kicsit a terapeutáim is voltak. Szerintem nem lehet felnőni lelkileg anélkül, hogy azt a brutális nagy szeretet-adagot valahogy be ne pótoljuk, amit a szülőktől nem kaptunk meg. Azért kapaszkodik az ember a terapeutájába is, mint egy fuldokló, hogy szinte nem tudja hová tenni, hogy mi ez most, szerelem, vagy.... ?

A férfi terapeuta el is menekült tőlem, mert nem bírta a nyomást, nem tudta kezelni, hogy ki akartam sajátítani, mint egy apát, és egyszerre voltam bele szerelmes is, meg nem is..

Mielőtt terápiákba kerültem, (31 éves kor előtt), először az önmagammal való szembesülés helyett a férjhez menetelt, és a gyerekszülést választottam, és abba menekültem, hogy gyerekeket nevelek, miközben hol rosszul voltam, hol jól. Ez természetesen nem volt tudatos, és nem is találtam megfelelő embert, aki foglalkozott volna velem, pedig sokszor, sok mindenkinek beszéltem arról, hogy nem vagyok jól, de nem segített senki, hogy mitévő legyek a rosszulléteimmel. Meg aztán egy olyan korban voltam beteg, amikor nem igazán illett arról beszélni, hogy van lélek, és a léleknek lehet betegsége. Anyám a vádakra, hogy nem vittek szakemberhez, azt mondta, hogy akkoriban nem volt divat a pszichológus. (10 évesen, 1970 körül már masszív pánikbeteg voltam.)

A gyerekeimmel sok probléma volt, tanulási zavarok, szorongások.. Tehát a gyermekáldást is akkor tudja v.ki jól kezelni, ha jól van, mert a gyerekeink átveszik a szenvedéseinket valamilyen formában..

Aztán lettek szakmáim, munkahelyeim, de nem találtam önmagamat sehol jól, mert igazán nem szerettem azt, amiket csináltam, és állandó szociális fóbiáim voltak, ezért dolgozni sem tudtam igazán. Tehát a munka sem mentett meg, sőt, minden munkában töltött 1 év után idegkimerüléseket kaptam. 13 éve vagyok parkolópályán, részben leszázalékolva, így volt időm gondolkodni, elmélyülni, és amikor már nem volt pszichológus mellettem, meg terapeuta az anyagiak miatt, találtam magamnak olyanokat, akik értik a lelki szenvedést, és félig laikusként, de tudtak segíteni. Rengeteg könyvet elolvastam, különböző alternatív gyógymódokat is kipróbáltam, és a világnézetemet is engedtem magamnak átformálni.

Lassan eljutottam odáig, hogy ki is vagyok, mit is akarok itt, vannak-e céljaim, és mik azok. Most nagyjából kitisztult a kép, és végre egy olyan pasival szeretjük egymást, aki nem lehúzni akar, hanem kölcsönösen adni akarunk egymásnak.

Tehát én attól érzem magam értékesnek, hogy vannak céljaim. Rövid, és hosszútávúak. Rövid távú: Mit eszünk holnap akár, mert a hosszú távú célok hiányában ez sem érdekelt, miután a gyerekeim felnőttek.. Meg attól is érzem magam értékesnek, hogy vannak, akik szeretnek, vannak, akiket szerethetek. ..

Azért nem semmi életutad van Alicia!

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a szeretet cselekvés. Szerintem igaza van.

karácsony írta: Azért nem semmi életutad van Alicia!

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a szeretet cselekvés. Szerintem igaza van.

Tudod ki mondta ezt még ? Az a kis "huncut" Susan Forward a Mérgező szülők-ben
"A szeretet nem érzés, hanem viselkedés"
Nahát ő aztán rendesen "viselkedett" is.....

Igen, a szeretet cselekvés szerintem is, nem csak egy szép érzés, hanem annál sokkal több. Én ezt először Erich Fromm: A szeretet művészete c. könyvben olvastam.

Ismeritek Bródy János egyik számában: "nehéz szeretni okosan, józanul, szeretni sajnos senki nem tanul"... Közben megpróbálom megtalálni, azt hiszem Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. könyvéből írt számát énekli Halász Judit is. Megtaláltam:



Gondoljatok bele, hogy sokszor a szülők puszta "jóindulatból" rátelepszenek a gyerekre, és irányítani akarják, mert azt hiszik, ha mindenre megtanítják, talán akkor meg tudják óvni az élet nehézségeitől. Vagyis, azt hiszem, ez a szülő részéről csak ürügy, igazából nem bízik a gyerekben, valószínűleg azért, mert tudat alatt magában sem bízik. Ezt jól láthattam anyámon, akinek nem lehetett bizonyos kérdéseket feltenni, mert ő sem merte feltenni magának ugyanazokat a kérdéseket. Egyszerűen provokációnak vette az én kíváncsiságomat.
Azt, hogy mennyi bizonytalansága, félelme volt, azt meg lehetett tudni abból is, hogy iszonyatos rémálmai voltak, még ma is hallom belül a kísérteties jajgatásait..

Amikor terápiákba kerültem, megpróbáltam ellesni, hogyan vezet a szakember úgy, hogy ne az legyen a célja, hogy ő mondja meg nekem, hogy mit kell tennem, hanem a segítő kérdéseivel ő vezessen rá a SAJÁT megoldásaimra. Így vezetett rá lassan sok szakember önmagam tiszteletére, ami nélkül a másik embert sem tudom tisztelni..

Ha magamat tisztelem, akkor feltehetem magamnak azt a kérdést, hogy mit szeretnék. Ezt otthon senki nem tanította meg nekem, hogy én vagyok olyan fontos, hogy fontos az, hogy mit szeretnék? Szerencsére a gyermeknevelési folyamatban voltak a terápiáim, és a végén már egész jó anya tudtam lenni. Megtanultam még a gyerek hisztijét is tisztelni, hogy pl. joga van az érzéseihez, de ugyanakkor ha nem szabunk határokat neki, azzal is rosszat teszünk, mert nem lesznek támpontjai, és ez is szorongásokhoz vezet.

Tehát bőven van mit tanulni arról, hogyan kell szeretni..

Én most úgy szeretem magam pl, hogy jelentkeztem a felsőoktatásba , amire már 24 éve ácsingóztam kb.. De ezt is arra szeretném használni, a tanulmányaimat, hogy minél hitelesebb ember legyek, minél jobban, okosabban szeressek, és ehhez hozzásegítsek másokat is..

Remélem, nem voltam túl elvont..

Hajrá szeretet!!!

Nem voltál elvont...

A kis herceg a kedvencem:-) Legalább annyira tudom betéve, mint Alaine a Mérgező sz.ket.
tök jókat írsz Alicia...ma azt olvastam az Öt sérülès c. könyvben, hogy az az önszeretet, ha másokkal is tudok nemtetszően viselkedni kb.
Az álarcokról is írt az enyém a menekülő, függő és mazochista álarc. Valójában nem tudtam eldönteni. Nagyon durva, leírja milyen betegségekkel jár. És hogyan lehet kimászni ezekből az álarcokból. Hogyan lehet gyógyulni.

Alaine írta: Nem voltál elvont...

Akkor jó.. !

karácsony írta: A kis herceg a kedvencem:-) Legalább annyira tudom betéve, mint Alaine a Mérgező sz.ket.
tök jókat írsz Alicia...ma azt olvastam az Öt sérülès c. könyvben, hogy az az önszeretet, ha másokkal is tudok nemtetszően viselkedni kb.
Az álarcokról is írt az enyém a menekülő, függő és mazochista álarc. Valójában nem tudtam eldönteni. Nagyon durva, leírja milyen betegségekkel jár. És hogyan lehet kimászni ezekből az álarcokból. Hogyan lehet gyógyulni.

Bocs, közben nem voltam, mert nálam fennforgás volt..

Karácsony, ki írta, ezt az öt sérülést? Érdekel.
Igen, ha ki tudod nyilvánítani azt, hogy zavar a másik viselkedése, erre gondolsz? Régen én hagytam, hogy leszívják az agyamat, amíg akarják. Most az egyik depis barátnőm azzal jött, hogy én vagyok számára az egyetlen elfogadható ember, ezért nincs jogom a saját életemet élni, mert először az ő bajával kell foglalkoznom. (Persze ezt nem így mondta, csak a sorok közt olvasva ez a lényeg.) Aztán mikor szembesítettem azzal, hogy nem lehetek egyszerre barátnő, anya, pszichológus, akkor még én vesztem meg állítólag. Mindenféle szörnyű vádakat kitalált, hogy milyen ígéreteimet nem teljesítettem, aztán egy konkrétat sem tudott mondani. Azóta képtelen vagyok felhívni, mert már nem bírom elviselni az igazságtalanságot. Hogy én támogattam, (sokszor hívtam csak azért, mert tudtam, hogy várja), aztán én lettem még a szemét.. Régen biztos, hogy rémes lelkifurdalásba kergetett volna.. Most már nem így működök. Régen minden rosszat elhittem magamról..

A mérgező szülők nekem is nagy kedvenc volt, tele van firkálva minden ellenkező szokásom ellenére. Csak 15 éve olvastam már. Lehet, hogy fel kéne frissíteni, hátha lenne még kit utálni. Merthogy először úgy lehet megszeretni magunkat, hogy azokat utáljuk, akik bántottak, és végre nem önmagunkat...