Kötetlen beszélgetések, üzenetek

Kedves Jelen! Én még sosem szedtem semmilyen nyugtatót és hasonlót, így a mellékhatásokhoz nem tudok hozzászólni.
De azért valami eszembe jutott. El tudod így látni a gyerkőcöt? Egy 6 éves még sok odafigyelést igényel, és ha te egész nap csak alszol…
Ha nagyon nem megy…, akkor bármennyire is „elvagy” ezzel a tabival, esetleg valami mást kellene keresnetek az orvosoddal, vagy csökkenteni kellene az adagot…

Igen el tudom látni, ezzel semmi gond. Természetesen nappal nem alszok, csak este amikor már ő elalszik és tudok reggelig aludni kb 6ig. Este meg csak akkor fekszek le, ha ő már elaludt. Csak a gond az, h szinte semmit nem tudtam aludni amíg ezt nem szedtem és napközben meg úgy alvás nélkül nagyon nehéz ellátni a munkahelyi teendőket is.

Szia Jelen! Nagyon sajnálom, hogy ennyire rossz most neked... Szerintem nem tudjuk megítélni, valóban szükséged van-e a Frontinra, vannak esetek, amikor muszáj valamit szedni, és egy rosszabbik rossztól véd meg.
Én kb egy hónapig szedtem egyszer Frontint, nem híztam tőle. Viszont, ahogy Süni írja, nagyon gyorsan hozzá lehet szokni, és utána nehéz abbahagyni (azért nyugi, az sem a világ vége, de egy-két nehéz nap, fejfájás stb). Amit én gyűlöltem benne, az az volt, hogy kicsit sem lett tőle jobb kedvem, sőt, inkább depressziósabb lettem tőle, viszont ehhez a depresszióhoz apátiával álltam hozzá. Borzasztóan éreztem, mikor kezdett kimenni a hatása (a 0,25-ösből szedtem reggel-délben egy felet, estére egy egészet), egy görbén tudtam volna ábrázolni a hangulatom ingadozását, és mint egy drogos, alig vártam, hogy bevegyem a következőt. Viszont még mindig emlékszem arra a kellemes nyugalomra, amit okozott...
Én a helyedben a pszichológustól kérdezném meg, szedjem-e, ő tudja megítélni a legjobban, milyen állapotban vagy. Az enyém nagyon gyógyszerellenes volt, nem is depresszióra kaptam a gyógyszert, hanem szédülésre, és annak tényleg jót tett.

Süni, akkor jobban vagy?

Kedves Jelen, én a második évem elejét taposom.Nekem is nagyon nehezek a napok. Ma próbáltuk kitalálni,ha nem vagyok hajlandó semmit beszedni,akkor hogyan csökkentsük a nagyfokú szorongást. Süni köszönöm a tippet,nekem is jöl jött,megkérdezem a pszichológusom,hogy ehhez mit szólna.
Aminél még maradtunk az a meditáció v. vmi ilyen jellegű tevékenység napi szintù gyakorlása.
Amellett,aki szorong,az szerintem szedjen vitamint is, mg,b. nálam még a vashiány is komplexen behívja a szorongást és akkor nincs megállás.
vérkép kimutatja,hogy kell-e.
Amellett pedig jó,és látszik,milyen erős vagy,hogy vállalva a nehéz utat el tudod küldeni a kapcsolatod. Ez teljesen egészséges, határozott tudatállapotot mutat,képes vagy kiállni magadért,ahelyett,hogy függő viszonyba kerülnél. Hidd el idővel a barátaid is meg fognak érteni,bìzzunk benne.

Valami rendezvényfélét emlegetett Mara a múltkor Kiscsillag,csak gondolom még nincs minden infó meg,de a dátum igen.
Mara megmutatja magát?

Kedves Mara! Elolvastam a könyvedet, köszönöm, hogy megírtad! Én is megküzdöttem a fóbiákkal, stb, nem részletezem, iszonyú volt. Nagyon sok a hasonlóság a kettőnk tünetei főleg, életeink között is.
Különbség viszont pl, hogy nekem nem volt azelőtt, és azután, mert ugye csecsemőkoromtól volt a dolog 3-5 éves korig kb.
A másik különbség, hogy a terápiákban soha nem esett szó abúzusról, mert nem tudtam, hogy ez a gyökér, de most azon gondolkodom, hogy egyáltalán kell-e már ezzel foglalkozni, amikor a terápiákban majdnem az összes következménnyel foglalkoztunk, de nem az abúzus tükrében?
(Aztán jobban vagyok, most adtam be felvételt felsőoktatásba, a szaknak köze van az átélt problémáimhoz... )
Kíváncsi lennék a Te véleményedre konkrétan, ha megtisztelnél vele, amit előre is köszönök, ha megteszed.

Aztán, kedves Mindannyian! Ha másnak is van véleménye a kiemelt mondatomra, arra is kíváncsi vagyok.

Ez lehet úgy jött le, hogy véget vetettem a kapcsolatnak, de nagyon nem ez van. Illetve nem lakik ép itt, pontosabban nem alszik itt, nincs jelen, de acuccai itt vannak. Napjába többször beszélünk, de még mondtam egyenlőre ne "jöjjön " vissza. Igazából nem is tudom mi a bajom. Ha velem van azt érzem csak irányítani akar, hogy fullasztó az egész, mindeközben meg igazából meg semmi gond vele, ami konkrét dolog lenne. Mindig csak hülye apróságok. Mások meg élnek boldogan, ellenben velem, akinek semmi nem jó. Én mindig egyedül éreztem magam minden kapcsolatban, igaz nem is voltam ilyen szerelmes mint most, mégse tudok örülni, még sincs jó kedvem hetek óta. Úgy érzem sokszor, hogy kínlódok a nagy semmin. Már sokszor tényleg azt hiszem én vagyok a nem normális. Tök kívülállónak érzem magam az egész földön. Egy valami viszont nagyon jó és mindig jó, hogy anya lehetek. A kisfiammal nagyon szoros a kapcsolatunk. Sokszor úgy érzem, hogy én variálok a nagy semmin. Illetve sokszor azt is érzem, hogy a barátnőim, ismerőseim tök szar házasságokban élnek, és még ők akarják nekem megmondani mit tegyek ne tegyek. Én meg hajlok is rá. De aki közelebbről nem ismer az azt gondolhatja rólam, hogy egy egyedülálló ( éppen nem , mert a szerelmemet tudják velem van) Nő vagyok, aki kiegyensúlyozott, egyedül neveli szépen a kisfiát, megad neki mindent, elviszem ide oda, saját lakás és kocsi és "jó munkahely" jó fizuval, minden happy. Pedig nem így van. Az érzéseimtől nem tudok szabadulni és sokszor abszolút nem vagyok boldog. De ismeretleneknek tanácsokat annyira jól tudok osztani, csak magamnak nem. Ti is voltatok így ? Vagytok így?

Persze..kìvülállóként mindig jobb a rálátás. Meg,aki benne van egy problémában az mindig kukucskálna ki belőle,de abban sem biztos,hogy jó irányba néz.

Nekem annyira nagyon hiányzik a család! Saját család. Anya , apa, gyerek. A kisfiam apjával soha nem akartam együtt élni, akkor azt gondoltam csak lesz majd valahogy. , akit megszeretek és ő is engem. Nagyon vágytam már gyerekre. És még majd szeretnék is gyereket, de azt már csak szerelmemmel, nem egyedül. Szerintem mindenki ezt akarja, erre vágyik. Csak a baj az, hogy sokszor nem tudok igazából mi a bajom....hogy miért lesz rosszkedvem, hogy miért vagyok mindig pozitív, hogy hogy hogy és mindig csak ez a kínlódás....Lehet sokan ezért elítéltek..

Alicia09 írta: a terápiákban soha nem esett szó abúzusról, mert nem tudtam, hogy ez a gyökér, de most azon gondolkodom, hogy egyáltalán kell-e már ezzel foglalkozni, amikor a terápiákban majdnem az összes következménnyel foglalkoztunk, de nem az abúzus tükrében?[/b]

Nekem is évekig tartó terápiáim, önismerkedési tanfolyamok sokasága volt meg, mire kiderült terápiásan is az abúzus. Nálam a valódi tartós gyógyulás ezt követően stabilizálódott, az azt megelőző terápiák következtében is sokat erősödtem, ám a tartós gyógyulási folyamat nem jött össze. Most mégis azt mondom, hogy arra is szükség volt, ám az abúzusról beszélve is, az összefonódásokat tudatosan vizsgálva is, egyértelműen jobb minden szempontból a helyzet És ezért emlegettem a múltkor is a párhuzamos terápiát.

Kedves Mara! Én.. nagyon-nagyon várom azt a meglepetést

Alicia09 írta: Kedves Mara! Elolvastam a könyvedet, köszönöm, hogy megírtad! Én is megküzdöttem a fóbiákkal, stb, nem részletezem, iszonyú volt. Nagyon sok a hasonlóság a kettőnk tünetei főleg, életeink között is.
Különbség viszont pl, hogy nekem nem volt azelőtt, és azután, mert ugye csecsemőkoromtól volt a dolog 3-5 éves korig kb.
A másik különbség, hogy a terápiákban soha nem esett szó abúzusról, mert nem tudtam, hogy ez a gyökér, de most azon gondolkodom, hogy egyáltalán kell-e már ezzel foglalkozni, amikor a terápiákban majdnem az összes következménnyel foglalkoztunk, de nem az abúzus tükrében?
(Aztán jobban vagyok, most adtam be felvételt felsőoktatásba, a szaknak köze van az átélt problémáimhoz... )
Kíváncsi lennék a Te véleményedre konkrétan, ha megtisztelnél vele, amit előre is köszönök, ha megteszed.

Aztán, kedves Mindannyian! Ha másnak is van véleménye a kiemelt mondatomra, arra is kíváncsi vagyok.

Alicia, én azt gondolom, hogy nagyon fontos beszélni róla. Nem véletlenül ez a címe ennek az oldalnak, és nem véletlenül vagy itt te sem. Nagyon furcsa elképzelnem, hogy egy terápián foglalkoznak a következményekkel, de nem keresik, hogy honnan jön a baj. Milyen fajta terápia volt ez? De tudom, hogy vannak ilyen irányzatok. Azt sem tudta a terapeutád, hogy abúzus áldozata vagy?

Angyalka, igen, meglepetésnek szántam, azért volt ilyen rejtélyes a kiírás. Karácsony, nem hiszem, hogy olyan bátor vagyok, mint ahogy te megelőlegezted... És várok még bizonyos infókra, azért sem mondok többet.

Jelen, nem ítél el senki!

Mara, 31 évesen, harmadik gyerekem születése után kerültem először terápiába "ideg-összeroppanással", ami súlyos pánikok, kényszerképzetek, képzelt betegségek, depresszió, alvásképtelenség, alvászavarok. Odáig is voltak ezek időszakosan, de ekkor nagyon erősen kitört rajtam. Mivel fogalmam nem volt arról, hogy velem gyerekkori sz. abúzus történt, mindennel foglalkoztunk, csak ezzel nem. Ennek nemsoká 24 éve, hogy elkezdődött. A terápiába olyan dolgok kerültek felszínre, hogy miért utálom magamat, mit érek, ki vagyok, ilyesmi. Ezektől jobban lettem, aztán jártam még önismereti tanfolyamra, párterápiába volt férjjel.
Az abúzus fogalma 40 éves koromban jött elő, amikor olvastam Susan Forward: Mérgező szülőket. Mivel utána párterápiákban voltam már a rémes házasságom miatt, (bántalmazó, alkoholista férj), szóba sem jöhetett az abúzus. Nem is gondoltam, hogy szóba kéne, hogy jöjjön. Kisgyerekkoromban-csecsemőkoromban volt az abúzus, róla 1-2 emlékem, hogy a szüleim háztartási segítsége össze-vissza csókolgatott ott, és élvezem. Nem tudom, mikor maradt abba. Azt tudom, hogy óvodában néma gyerek voltam, iskolában szorongós gyerek voltam, de voltak egyéb okok, amik okozhattak nekem problémát, később azokkal fogalkoztam: Pl. Anyám nem hitt el nekem semmit, és volt két kedvenc gyereke a hatból, volt két nemszeretem gyereke, abból én voltam az egyik. (A másik kettő úgy elvolt.. Azok lettek a legkiegyensúlyozottabbak.) Tehát ez elég kiindulási alap lehetett a terápiában, hogy megállapítsuk együtt a pszichológussal, hogy nem hagytak kibontakozni, nem szerettek eléggé, elnyomtak, nem vettek komolyan, stb, Ezek épp elég oknak tűntek. Csak nem tudom, olvasva a könyvedet, hogy most mit lehet még hozzám tenni, vagy elvenni belőlem, mert anyám már meghalt, a néni már rég meghalt, én élek, de hullámzó az állapotom, de javuló tendenciát mutat. Telefon-segélyvonalasokat szoktam nyaggatni, mert az ingyen van. Most vagy a tanulásba fordítom a kevés pénzemet, vagy végre elmegyek tanulni, hogy hasznosítsam, amiket megtudtam magammal kapcsolatban, mert majd egy fél könyvtárnyi könyvet kiolvastam, hogy gyógyuljak. Tehát nem tudom, hogy egy szakember mit csinálhatna még velem abúzus ügyben. Nekem nem volt előtte időszak, mert csecsemőkoromban történt a kezdet. Nem tudom, milyen lett volna enélkül az életem, de most mit lehetne vele már kezdeni, azt nem értem, nem tudom.
Mivel azt látom, hogy teljes gyógyulás úgysincs, gyógyultam sokat, és most ha nem az életcélommal foglalkozom, hanem terapeutára költöm a pénzem, nem vagyok meggyőződve, hogy bármire jutunk.
Igen: Az első terápiás időszak után ahányszor egyéni terápiába kezdtem, mert volt ilyen, úgy éreztem, nem történik semmi. Nem is történt, csak akkor31 éves koromban 3 évig kb, amikor terápiafüggő voltam én is, úgy éreztem, hogy elindul végre valami jó bennem.

jelen írta: Ez lehet úgy jött le, hogy véget vetettem a kapcsolatnak, de nagyon nem ez van. Illetve nem lakik ép itt, pontosabban nem alszik itt, nincs jelen, de acuccai itt vannak. Napjába többször beszélünk, de még mondtam egyenlőre ne "jöjjön " vissza. Igazából nem is tudom mi a bajom. Ha velem van azt érzem csak irányítani akar, hogy fullasztó az egész, mindeközben meg igazából meg semmi gond vele, ami konkrét dolog lenne. Mindig csak hülye apróságok. Mások meg élnek boldogan, ellenben velem, akinek semmi nem jó. Én mindig egyedül éreztem magam minden kapcsolatban, igaz nem is voltam ilyen szerelmes mint most, mégse tudok örülni, még sincs jó kedvem hetek óta. Úgy érzem sokszor, hogy kínlódok a nagy semmin. Már sokszor tényleg azt hiszem én vagyok a nem normális. Tök kívülállónak érzem magam az egész földön. Egy valami viszont nagyon jó és mindig jó, hogy anya lehetek. A kisfiammal nagyon szoros a kapcsolatunk. Sokszor úgy érzem, hogy én variálok a nagy semmin. Illetve sokszor azt is érzem, hogy a barátnőim, ismerőseim tök szar házasságokban élnek, és még ők akarják nekem megmondani mit tegyek ne tegyek. Én meg hajlok is rá. De aki közelebbről nem ismer az azt gondolhatja rólam, hogy egy egyedülálló ( éppen nem , mert a szerelmemet tudják velem van) Nő vagyok, aki kiegyensúlyozott, egyedül neveli szépen a kisfiát, megad neki mindent, elviszem ide oda, saját lakás és kocsi és "jó munkahely" jó fizuval, minden happy. Pedig nem így van. Az érzéseimtől nem tudok szabadulni és sokszor abszolút nem vagyok boldog. De ismeretleneknek tanácsokat annyira jól tudok osztani, csak magamnak nem. Ti is voltatok így ? Vagytok így?

Jelen, én is voltam így, és már jobban vagyok. Terápiába nem akarsz járni? Bocs, ha írtál róla, most nem látom. Én most olvastam Anoni Mara könyvét. Szerintem sok mindenben magadra ismerhetsz ott is, ha elolvasod.

Alicia jobban vagy, ennek örülök, mert én most úgy érzem sose leszek jól, de látom van remény:) Igen járok terápiára, kb egy éve. Régebben is voltam többször, csak mindig abba hagytam. De most, hogy van egy kisfiam, semmiképp nem hagyom abba, igazából őt féltettem, féltem, és ezért is mentem el. Azzal kezdődött egy éve, hogy már a nem tudom hanyadik talán 3. "pasimat " ismerte meg a gyerek, és erre voltam kíváncsi ez milyen hatással van ránézve. De abszolút semmi gond vele, nagyon ügyes okos, nincsenek magatartási és semmilyen problémája, illetve okos is, mindig kérdezem az ovónőket illetve a pszichológus is kijár az ovikba és semmi gond. Velem annál inkább. Illetve aki nem ismer, azt hiszik én milyen céltudatos , problémamegoldó nő vagyok. Neked van párod? Szerelmed? családod? Én most is, mint mindig csak "nyavalygok" bár most szerelmes vagyok...és mégis elküldtem, de beszélünk, itt vannak a cuccai, se veled se nélküled, tök gáz...

Ja igen, Mara könyvét olvastam, az első terápián ajánlotta a pszichológusom, már második alkalomkor amikor mentem hozzá, már el is olvastam a könyvet. Azóta itt van a polcomon, és többször olvastam és totál illik rám. És gondolom mindenkire, aki itt van .