Áldozathibáztatás

Általában ezeknek az erőszakos megoldásoknak nem örülök, de ha más nem segít... Ki tudja, milyen hálás volt az anya, és a gyerekek. Szomorú, hogy a hatóságok nem tesznek semmit.

Ez izgi volt, nekem tetszett. Biztos, mindig félt, mikor ment haza. És sejthette is, hogy a házban lakók elítélik, és hallják, amit csinál. Több ilyen Superman-es közösség kellene.

Hááát...nem tudom. Eléggé elkeserítő, mikor nincs más hátra, csak az önbíráskodás.

Ami még eszembe jutott erről: az addig rendben van, hogy a hapsi lelépett, mert féltette a tyúkszaros kis életét. De vajon a nőnek (és a gyerekeknek) tényleg jobb lett az élete ezután?
Azt írtad, a gyámügyesek előtt védte a férjét. Sajnos ha időközben nem döbbent rá, hogy a nő nem csak felmosórongynak jó, akkor nagyon is benne van a pakliban, hogy legközelebb egy ugyanolyan, vagy nagyon hasonló személyiségű férfit választ maga mellé. Az csak fél siker, ha kiállnak a bántalmazott nő mellett, a győzelem az, amikor ő is kiáll magáért.

Én ilyen esetben nem tudom elítélni az önbíráskodást, hiszen nem volt más hátra. A gyerekekhez, ha eljutott a hír, még lehet, hogy örültek is neki, mert érezték legalább a házban lakók részéről, hogy van, aki megvédi őket?! Én, mint gyerek gondolok ebbe bele, biztos, hogy összekuncogtunk volna a tesómmal. Bár lehet, hogy szégyeltük is volna...Biztos ,hogy nem lett jobb a nő élete, mert sokszor védik a bántalmazójukat. Ez már egy következő kör, az biztos, hogy ez igaz, lehet egy újabb bántalmazót szerzett magának.

Az én sztorimban az erőszak végén a gyerek kiment a szobájából és az anya rászólt az utolsó erejéből, hogy nincs semmi baj drága kisfiam, menj vissza a szobádba aludni, az apa meg üvöltözte, hogy kapcsolja le a villanyt, nem mintha nem tudtuk volna a fény nélkül is, hogy melyik lakásból jönnek a hangok. De ott szerintem helyből rájuk kellett volna törnie valakinek az ajtót, még ha elkeserítő is, én annak is örültem volna. A tehetetlenségnél nincs rosszabb.

Nincs semmi baj? Huh. Ettől biztosan megnyugodott szerencsétlen.
Nem úgy értettem, hogy ebben az esetben elítélem az önbíráskodást. Persze, hogy nem az a megoldás, hogy hagyjuk, hogy kalapálhassa tovább a családját.
Csak elszomorító, hogy a hivatalos út mennyire nem vezet sehova. Főleg, ha anyuka védi a férjét. Akkor a hatóságok már csak akkor tehetnek valamit, ha vér folyik.
Az ilyen helyzeteket én is a gyerek szemszögéből nézem. Épp ezért is haragszom ilyenkor a feleségre is – hiába rágtam át magam néhány, a bántalmazó kapcsolatokról szóló íráson, egyszerűen nem értem a nőt. Ha lenne gyerekem, foggal-körömmel védeném mindenkivel, akár a saját apjával szemben is.

Mert Neked helyén van a szíved, és nem tudnál belekeveredni egy ilyen téves érzelmi hatalomjátékba, megvan a magadhoz való eszed, és mivel olvastad a könyveket is, fel is tudod ismerni még a kezdetek kezdetén a figyelmeztető jeleket.
Én sem tudom megérteni ezeket a nőket. Stockholm-szindrómások, mást nem tudok mondani. Anyukámhoz is azért volt annyi türelmem, mert ezzel vigasztaltam magam. Még mielőtt kiborítottam a bilit, egy héttel előtte az interneten mutogatta valami fickónak a képét, és nagy örömmel kérdezte tőlem, hogy nem olyan, mint apád. Az agyamba nem fért bele a kérdés és az érzelem....Két hét múlva a rendőrségre akart menni.
Fogalmam sincs erről az egészről. Stockholmosok.

Szerintem az sokkal több, mint félsiker, ha a szomszédok kiállnak a bántalmazott nő mellett. Hiszen, ha ők ennyire látják mennyire nagy probléma ez és tesznek is ellene, biztos, hogy az asszonynak is segítenek lelkileg, ha ő nyitott erre. Szerintem ez nagyon nagy húzóerő. A bántalmazotti létből kijönni egyedül felér egy Monteverest megmászásával oxygenpalack nélkül. Egyedül majdhogynem szinte lehetetlen kiszállni. Nem feltétel a bántalmazottisághoz, hogy valaki szegény legyen, ahogy agykapacitás függvénye sem. Egyszerűen elég, ha az életednek azon darabján találnak meg amikor manipulálhatóbb vagy, mint máskor. Mindenkinél van krízishelyzet és nem biztos, hogy xy élből felismeri, hogy egy bántalmazó ül mellette. Ne felejtsük el, hogy a téma gyerekcipőben jár és még mindig a tabu a jellemző rá, nem véletlen, hogy ez a blog is megszületett. Persze tudom, itt a gyerekbántalmazásról szól a dolog, mégis egy valamiben egyezik: az áldozattól minden jogát elveszi, kezdve a méltósághoz való jogával.

Karácsony: köszönöm.
Azért hagyok én még bőven kívánni valót magam után… Sokszor még most is igent mondok nem helyett és hasonlók.

Manu: azért fél siker, mert a másik felét a nőnek kell hozzátenni. A külső segítség önmagában semmi, ha az illető nem látja be, hogy bajban van, és nem küzd ellene. Ha viszont szembenéz a helyzettel, akkor ez a segítség szinte minden. Ha a hegymászós példánál maradok, akkor a támogatók jelentik a serpákat és az oxigénpalackot. Akad palackos, és palack nélküli csúcshódító is, de az elsőből jóval több van.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy csak szegény és/vagy buta emberek járhatnak így. Szívfacsaró dolgok történnek gazdag, iskolázott családokban is.
Gyenge pontja mindenkinek van. Sajnos a bántalmazók valahogy sokkal könnyebben megtalálják, mint a normális emberek. Mindig tudják mit kell tenni, mit kell mondani. Azt hiszem, valahol kiváló pszichológusok.

eperke írta: Gyenge pontja mindenkinek van. Sajnos a bántalmazók valahogy sokkal könnyebben megtalálják, mint a normális emberek. Mindig tudják mit kell tenni, mit kell mondani. Azt hiszem, valahol kiváló pszichológusok.

Ezt én inkább úgy nevezném, hogy nagy manipulátorok. Nehogy valamelyikük dicséretnek vegye.

Manu írta: Szerintem az sokkal több, mint félsiker, ha a szomszédok kiállnak a bántalmazott nő mellett. Hiszen, ha ők ennyire látják mennyire nagy probléma ez és tesznek is ellene, biztos, hogy az asszonynak is segítenek lelkileg, ha ő nyitott erre. Szerintem ez nagyon nagy húzóerő. A bántalmazotti létből kijönni egyedül felér egy Monteverest megmászásával oxygenpalack nélkül. Egyedül majdhogynem szinte lehetetlen kiszállni. Nem feltétel a bántalmazottisághoz, hogy valaki szegény legyen, ahogy agykapacitás függvénye sem. Egyszerűen elég, ha az életednek azon darabján találnak meg amikor manipulálhatóbb vagy, mint máskor. Mindenkinél van krízishelyzet és nem biztos, hogy xy élből felismeri, hogy egy bántalmazó ül mellette. Ne felejtsük el, hogy a téma gyerekcipőben jár és még mindig a tabu a jellemző rá, nem véletlen, hogy ez a blog is megszületett. Persze tudom, itt a gyerekbántalmazásról szól a dolog, mégis egy valamiben egyezik: az áldozattól minden jogát elveszi, kezdve a méltósághoz való jogával.

A saját bőrömön megtapasztalva mondom azt, hogy tudom, milyen nehéz kilépni egy manipulátor által uralt kapcsolatból. Ki kell sütni a kötődést az áldozat agyából. Az ész dolgot arra értettem, hogy kellő ismeret mellett fel lehet ismerni a kezdetek kezdetén, hogy a pasi rálépett-e egy bántalmazói útra, nem akartam agykapacitás függővé tenni. Nálam verbálisan indult, ahogy Hajnalkám írta, a manipulátor általi bántalmazás. Ő bizony otthon mozgott a pszichológiai ismeretekben is. Annak az lett a vége, hogy megszakadt a szívem. Több volt, mint barát, kevesebb volt mint egy társ. Testileg nem akartam közel engedni (de előfordult) magamhoz, amíg nem tesz ígéretet arra, hogy nem fog átverni. Tőle szerettem volna gyereket. Ő nem ígért, én nem engedtem, viszont mindenkit elmart mellőlem. Igazából a hétből szinte egy napot sem töltöttünk már egymás nélkül. Viszont nem vettem észre, hogy társaságban próbál kifigurázni, lejáratni, belőlem csinál viccet. Azt hittem, így szeret.... Aztán már a dühét is kifejezte, egyszer azt hittem, hogy meg fog ütni. És volt olyan, hogy azt mondta, hogy én megöregedtem, közben meg egy csomóan voltak körülöttem, akik érdeklődtek irántam. Az önképemet próbálta aláásni, hogy beadjam a derekam. Már teljesen uralta az érzéseimet, és rámászott az életemre, majd az egyik legjobb barátnőmre, akik a hátam mögött játszadoztak, ami persze kibukott, és még akkor is úgy állították be, mintha én lennék a hülye. Konkrétan az én gépemen flörtöltek egymással, és hát láttam amit láttam. Kinyomoztam, senki sem vallott, csak jóval később. Olyan nehéz volt kilépni belőle, mintha a húsomat tépték volna le a csontomról. Ez volt az első összeomlásom, egy év múlva jött a többi....
DE! ha tőle lett volna gyerekem, és hozzáért volna egy ujjal is, biztos vagyok benne, hogy eltávolíttatom , akármilyen nehéz is ez nekem érzelmileg. Nem bírom elfogadni, hogy egy anya eltűri, hogy bántsák őt magát a gyerek jelenlétében, vagy a hasában kihordott szerelem gyümölcsét. Ha ez áldozathibáztatás, akkor én most azt teszem. Az agresszort el kell távolíttatni.

eperke írta: Gyenge pontja mindenkinek van. Sajnos a bántalmazók valahogy sokkal könnyebben megtalálják, mint a normális emberek. Mindig tudják mit kell tenni, mit kell mondani. Azt hiszem, valahol kiváló pszichológusok.

Nem kiváló pszichológusok, hanem gyáva szarok, akik mindig a gyengébbet keresik.

Anoni Mara írta:

eperke írta: Gyenge pontja mindenkinek van. Sajnos a bántalmazók valahogy sokkal könnyebben megtalálják, mint a normális emberek. Mindig tudják mit kell tenni, mit kell mondani. Azt hiszem, valahol kiváló pszichológusok.

Nem kiváló pszichológusok, hanem gyáva szarok, akik mindig a gyengébbet keresik.

Aludtam rá egyet és valóban nem a pszichológus rájuk a jó szó. Ezúton kérek elnézést minden pszichológustól.
Inkább talán a jó emberismerő a helyes kifejezés. Valahogy azonnal kiszúrják, hogy kit érdemes támadni és hova kell ütni – átvitt értelemben gondolom - ahhoz, hogy hasson.

Bizony Karácsony, ezek a családban, baráti körben ólálkodó cukros bácsik, urambocsá.. cukros nénik, hajlamossá tesznek bennünket a csőlátásra a partnerválasztásban.. Egyszerűen szeretetre vágyunk és csak az édeset érezzük, amit az elején kapunk. Aztán meg hajlamosak vagyunk őkelmét magunknak bemézezni, amíg le nem rágcsikálja a husinkat.
Van egy jó könyv, gondolom többen is ismeritek : "De hiszen azt mondja, hogy szeret!" alcím: Vagy csak uralkodni akar?
(Dina McMillan pszichológus írta) mellesleg ez tesztnek is jó, mert ha a pasi otthon a falhoz vágja, akkor gyanús őkelme.

Eperke,
elfelejted, hogy én 60 éves vagyok. Ez az eset úgy 1974-75 körül történt. Az a nő, akit vertek a gyerekeivel együtt, nálam kicsit idősebb. Ezt a korosztályt még arra nevelték, hogy a családban történt dolgok magánügyek. Ez a nő többé nem ment férjhez (néha szoktunk találkozni).
Én sem értek egyet az önbíráskodással, de ha a közösség nem fordítaná el a fejét, amikor erőszakot lát, akkor az ilyen szar emberek talán jobban meggondolnák, hogy mit tesznek.
Biztosan láttál már olyan jelenetet, amikor valaki rászól egy szülőre, mert megüti a gyerekét (vagy ellenkezőleg, nem fékezi meg, amikor kellene), akkor agresszíven visszatámad, és SENKI nem szól rá, aki segíteni akart, egyedül marad, jó ha meg nem verik.

A minap felszálltam a trolira, és egy idősebb, láthatólag nyugdíjas korú hölgy elkövette azt a hatalmas vétket, hogy nem az első ajtónál szállt fel. A sofőr nem átallt hátramenni, és olyan hangon tette helyre szerencsétlen asszonyt, hogy én kértem bocsánatot... Úgyhogy nem hagytam annyiban, mondtam a sofőrnek, hogy elhiszem, hogy ez a dolga, de ezt lehetne civilizáltan is csinálni. Ha azt hiszitek, hogy volt egy utas is, aki mellém állt...