Az áldozat és a pszichológus kapcsolata

Majd fog az újé is izgatni, várd ki a végét!

Szerintem ne faggasd az előző pszichológusod az életéről. Ha profi, úgysem fog ezekre a kérdésekre válaszolni. Koncentrálj az újra, a terápiádra!

Tényleg nem válaszol. Semmire. Ez van.

Egyetértek Marával: Egy jó pszichológus nem nagyon vonja bele a magánéletébe a klienst. Abban is egyetértek vele Ági, hogy koncentrálj a mostani terápiára a régi helyett. Bár megértelek, hogy nehéz elfelejteni, ha olyan közel kerültél a másikhoz. ( Nekem is nehéz volt.) Drukkolok Neked!

Az probléma, ha kiborultam azon, hogy a volt pszichológusom bejelölte a kolléganőmet a facebookon?

Ági, természetes, hogy ezt nehezen viseled, de próbálj meg racionális maradni. Előre kell nézned, nem hátra, ne hagyd, hogy a volt pszichológusodra menjen el az erőd. Ezek nehéz dolgok, megértelek. Ha valaki más tenné fel neked ezt a kérdést, mit válaszolnál neki?

Inkább mesélj, hogy haladsz az újjal!

Még csak kétszer voltam, anyagi okok miatt csak két hetente tudok járni. A múltkor megfogalmaztam egy pár dolgot, hogy mi bánt a volt pszichológusommal kapcsolatban. Végig sírtam az egészet. Sajnos ismét áldozatnak érzem magam, hogy valakinek a befolyása alá kerültem, aki csak kihasználta az érzelmi függőségem, és most meg csak úgy itt hagyott. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. Megnéztem az ismerőseit a fb-kon. És tele van fiatal nőkkel. Ez csak erre megy? Aztán meg meg jól faképnél hagy? Hát hogy tehet ilyet? És az a legborzasztóbb, hogy úgy érzem még élvezte is ezt a helyzetet, és mikor kezdett komollyá fordulni a helyzet és már nem tudott vele mit kezdeni, akkor angolosan távozott, és itt hagyott és már nem kívánt személy vagyok amiért így alakultak a dolgok.
Amúgy kedves nő a mostani,kedvelem is teljesen megért engem, csak nem tudunk tovább lépni, míg nem kerülnek helyre bennem a dolgok.

Amúgy ez senkit nem érdekel. engem sem. ha többet nem jelentkeznék, köszönöm ,hogy itt lehettem. isten áldjon mindenkit

Miért mondod, hogy senkit nem érdekel? Ne butáskodj.
Nagyon nehéz elválni egy pszichológustól, még normális körülmények között is. Hát még így, ahogy veled történt. Ezért kell neked ennek az új pszichológusnak a segítsége. Majd ha ez lecsendesedik, tudtok mással is foglalkozni. Vagy esetleg azért tombol ez benned ennyire, hogy ne foglalkozz mással, nem gondolod? Nem egy védekezés ez?

Ági, én megértem a problémádat és teljesen át is érzem, bár ez gondolom, nem sokat segít a helyzeteden.
Én a pszichiátrián beszéltem először az abúzusról (pedig előtte is jártam pszichológushoz már, csak neki nem bírtam kinyögni) annak a doktornőnek, akit ott terapeutának kaptam. Rengeteget segített 1 hónap alatt, nagyon kedves és megértő volt, nem ítélt el, meglepődtem, hogy nem tartott sem bűnösnek, sem undorítónak, sem mocskosnak . És az, hogy neki beszéltem róla ELŐSZÖR...hát nem is tudom megfogalmazni, mit váltott ki belőlem...iszonyúan vágyom még mindig utána (ennek 4 éve!!!), az ölelésére (megölelt - amit tudom, nem szabadott volna), valahol tudom, hogy még mindig őt keresem minden terapeutámban. (Ő már 200 km-re van és édesanya lett). Azóta már volt jó sok terapeutám, megszámolni sem tudom...10-12....talán nem véletlen...Nehezen bízom meg és mondok ki dolgokat, persze, volt azóta, akiben megbíztam és megszerettem, de újra "elveszítettem" (Ő is elment szülni). A mostanit is kedvelem... ...de még mindig ŐT keresem...
Még jó, hogy a pszichiáterem állandó (Őt nagyon szeretem, és nagyon megbízom benne , csak sajnos terápiát nem tart ).

Kedves Mara!
Azért mondom, hogy senkit nem érdekel, és remélem nem bántottam meg ezzel senkit,mert azt hittem ez csak az én hülyeségem, és felfújom a dolgot, és már kicsit szégyellem, hogy felnőtt ember vagyok, és nem tudok ezen az állapoton túllépni, és nem értem miért nem megy. Talán igazad lehet, hogy ezzel kerülök ki más témákat.
Drága Sunny!
Kicsit elsírtam magam azon amiket írtál. megdöbbent a hasonlóság. Az az alkalom, mikor hosszú hónapok múlva végre tudtam erről beszélni először a volt pszichológusomnak, és ő is átölelt úgy vigasztalt, az annyira jól esett, és sokszor felidézem azt a pár percet. Nagyon sokat jelentett nekem. és nagyon hiányzik nekem is. Ez az új is nagyon kedves, csak hát mégsem a régi. Az, hogy négy év után is így vagy, nem túl biztató, de azért remélem tudod ezt kezelni. Örülök, hogy ezt leírtad, és látom nem vagyok egyedül ezzel a gondommal.
Kedvelem ezt az oldalt, csak néha kiborulok minden apróságtól.

Ági40 írta: Kedves Mara!
Azért mondom, hogy senkit nem érdekel, és remélem nem bántottam meg ezzel senkit,mert azt hittem ez csak az én hülyeségem, és felfújom a dolgot, és már kicsit szégyellem, hogy felnőtt ember vagyok, és nem tudok ezen az állapoton túllépni, és nem értem miért nem megy.

Drága Ági! Olvastad a könyvem, nem? Pontosan tudom, miről beszélsz, még ezt a "felnőtt ember vagyok, és nem tudok ezen túllépni" dolgot is nagyon értem. Hidd el, ha egy terápia megszakad, ez teljesen természetes érzés. Nagyon sok ilyet láttam már, rengeteg emberrel beszéltem, mindenki nehezen éli ezt meg. A pszichológus-páciens kapcsolat nagyon speciális, ez a kötődés szükséges ahhoz, hogy jól lehessen haladni, de néha rengeteg fájdalmat okoz. Főleg, ha a pszichológus nem áll a helyzet magaslatán. Kötelessége lett volna tisztességgel lezárni a terápiádat, elvarrni a szálakat.... Vigyázz magadra, és próbálj meg az új terapeutádra támaszkodni. (Meg ránk. )

Kedves Ági!

Engem is érdekel a problémád! Most épp 2 napig egyéb okok miatt nem ültem itt.

Nekem is nagyon nehéz volt lezárni a terápiákat. Vagy botránnyal, vagy csalódottsággal zárultak, alig volt olyan, ahol a végén rendesen elvarrtuk a szálakat. Sajnos a pszichológus csak egy ember. Mi olyankor, amikor segít, kicsit istennek nézzük, mint ahogy a szülőt is, amikor gyerekek vagyunk. Az elengedés egy folyamat. Nem lehet sürgetni. Ott tartasz, ahol tartasz, Joga van mindenkinek a maga tempójában haladni. Ez egy szerelemvesztéshez hasonló folyamat, szerintem, azt is nagyon nehéz lezárni általában.
Az, hogy a facén fiatal nőket gyűjtöget, az meg lehet, hogy az ő fogyatékosságáról szól, az önbizalomhiányáról? Emiatt próbáld meg kicsit utálni, hátha segít...
Együtt érzek Veled!

Köszönöm a kedves szavakat. Tényleg ezzel vigasztalom magam, hogy azzal, hogy sok nőt bejelöl, az az ő szegénységi bizonyítványa. Ez kell neki, hogy életben tartsa magát.
De azért úgy írnék neki. Egyszer jól megmondanám a magamét, máskor leírnám mennyire hiányzik, vagy csak egyszerűen megkérdezném hogy van. De még eddig sikerült legyőznöm ezt a késztetést.

Igen, megértelek Ági, hogy hol gyűlöletet, hol szeretetet érzel iránta. És nem nagyon érdemes írni, mert az ilyen csak az egóját simogattatja a leveleinkkel azt hiszem. Ezt az örömöt meg kár lenne megadni neki nem? Vagy Te másképp gondolod?

Változó ez is. Van, hogy leírnám, hogy azért mert nem írok neki, ne higgye, hogy minden rendben van, mert szörnyű állapotban hagyott itt. Máskor tényleg azt gondolom, na ha így hagyott itt és nem is érdekli mi van velem, azért sem adok életjelet magamról. Nem tudom, de ettől is ki vagyok néha, mégis mit csináljak? Ez így elég kimerítő.