Jelen idő

süni írta: Tegnap ballagott a legidősebb unokaöcsém. A "családom" bennünket nem hívott meg a ballagásra. A gyerek kitörölt a facebookról is. Én meg kitöröltem a többieket. Ha egynek nem kellek, nekem sem kell egy sem.
Gyökerek nélkül állok a Világban.
Még szerencse, hogy a férjem ennyire rendes, és megértő. Nélküle már feladtam volna.

Sajnálom.

süni írta: Tegnap ballagott a legidősebb unokaöcsém. A "családom" bennünket nem hívott meg a ballagásra. A gyerek kitörölt a facebookról is. Én meg kitöröltem a többieket. Ha egynek nem kellek, nekem sem kell egy sem.
Gyökerek nélkül állok a Világban.
Még szerencse, hogy a férjem ennyire rendes, és megértő. Nélküle már feladtam volna.

????? És ennek mi volt az értelme?
Mármint miért törölt, miért nem hívtak meg?
Ártottál nekik valamivel?

Drága Süni!

Annyira átérzem a fájdalmadat, s nagyon sajnálom. Örülök, hogy férjedre legalább számíthatsz. Ne törődj vele, ki mit mond. Tudod, én eddig nagyon adtam a "családom" véleményére, függtem és féltem tőlük. Mondjuk ez a félelem még ma is bennem van. Pár hónapja, mikor az anyám ismét porig alázott a facebookon, életemben először elmondtam Neki a véleményemet. Nem bántóan, csak annyit, hogy tehetek bármit, az Ő szemükben mindig egy szemét kurva leszek, egy utolsó senki mindaddig, amíg a rólam kialakított képük elvakítja a szemüket, s nem képesek meglátni, ha nem is sok, de van egy-két jó tulajdonságom is. Utána nem sokára rá tiltottam az egész családot. Ez nálam nagy szó, de úgy érzem, hogy nem tettem jól. Egyszerűen nem tartom magamat normálisnak.

süni írta: Tegnap ballagott a legidősebb unokaöcsém. A "családom" bennünket nem hívott meg a ballagásra. A gyerek kitörölt a facebookról is. Én meg kitöröltem a többieket. Ha egynek nem kellek, nekem sem kell egy sem.
Gyökerek nélkül állok a Világban.
Még szerencse, hogy a férjem ennyire rendes, és megértő. Nélküle már feladtam volna.

Drága Süni!
Nagyon sajnálom, hogy te is küzdesz a családoddal. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az idő múlásával könnyebb lesz… Időnként valóban annak tűnik majd, máskor viszont minden nap küzdelem.

Engedd meg kérlek, hogy én is írjak erről, mert a hozzászólásod bennem is felkavart érzéseket…
Engem sem a féltestvérem, sem az unokatestvéreim nem hívtak meg a ballagásukra, miközben én megtettem évekkel korábban. Aztán láttam, milyen jól érzik magukat, fájt látni, hogy az a kis csapat, melynek egyszer még én is a tagja voltam, nem hiányol. Valahogy nem hiányoztam a képről, s ezt én is láttam… Nagyon szíven ütött.
Nekik már rég nem számítok semmit, egyikük még túl kicsi is volt talán ahhoz, hogy mély nyomot hagyjak benne. Talán nekik már nem vagyok fontos, talán sosem voltam az, hiszen mindig körbevették őket a barátok, mindig ott voltak egymásnak, nekem viszont szükségem lett volna rájuk. Egykor ők jelentették számomra az életet, a barátokat, a családot, a menedéket a bajban. Aztán az élet elsodort minket egymás mellől. Kényszer volt, egyesség, amit el kellett fogadnom.
Hibás vagyok, hiszen valahol én mondtam le róluk… ők sosem tudták meg, miért… csak úgy menekülhettem el az évek óta tartó abúzusból, hogy hátat fordítottam mindenkinek…
Gyávának tartom magam, hogy nem kerestem őket, és gyávának érzem magam most is, hogy még mindig nem teszem. De bárhogy is alakult, bárhogy is fáj, ez volt a helyes döntés…

süni írta: "Anyám" szerint kurva vagyok, aki elszedte a férjét.
A bátyám szerint vérfertőző vagyok.
De ez amúgy kívülről nem látszik, így eddig a gyerekek miatt tartották a kapcsolatot. Csakhogy a Sclerosis miatt lebénult a bal kézfejem, ez már látványos, szégyellni való dolog... A betegségem kezdete óta nem beszéltek velem.
Lassan már nem is hiányoztak, de a tegnapi nap övön aluli ütés volt, a facebookon láttam a fényképeket.
Lassanként túl leszek rajta, rengeteget sétáltam ma egy közeli erdőben, figyeltem a madarakat, őzeket, nyulakat; ez sokat segített.

Az első két mondatra: Szerintük élvezeti értéke volt számodra a zaklatásnak???
Mert a fenti kijelentések nem utalnak agresszióra vagy erőszakra.
Ostobaságra viszont igen...
Ne értsd félre, nem személyeskedni akarok, csak a kívülálló szeme és őszinte szája vagyok
Azt viszont végképp nem értem, hogy a szklerózis milyen összefüggésben van a "kurvaságoddal"???
Vagy ez az a sztori, amikor a testen kívülről nyomot hagyó betegséget szégyellni kell?
Igyekszem tisztességesen írni, mert egyszer már összezörrentünk a félreértésem és a nyers megfogalmazásom miatt, de sajna az ilyenek baromi nagy dühöt váltanak ki belőlem.
A terápiádat pedig személy szerint nagyra értékelem, mert számomra a természet és legfőképpen az erdő igen nagy jelentőséggel bír.

Jól tetted, hogy megszakítottad velük a kapcsolatot. Idővel talán könnyebb lesz a lelked valamilyen szempontból, bár azt hiszem, azt sosem lehet feldolgozni, hogy nincs senkid. Örökké hiányozni fognak… de talán nem is ők… hanem azok az „emberek” akiknek lenniük kellett volna, akikre szükséged lett volna. Közben pedig tudod, hogy a családtagjaid nem azok…
Lehet, hogy ez így egy kicsit zavaros… megmagyarázom.
Nekem is hiányoznak családtagjaim. Hiányzik egy APA, de nem az, aki vér szerint az apám, hanem egy olyan pozitív férfi karakter az életemben, akire fel tudok nézni, akire számítani lehet, aki nem bánt… Hiányzik egy nagyapa, aki nem hagy cserben, aki nem menekül el miközben talán tudja, mi vár rám ha magamra hagy… Hiányzik egy nagymama, aki ha tudja és nem is tesz semmit a történtek ellen, de magához ölel és elmondja, együtt érez velem, és nem hibáztat azért, mert kényszerből döntést kellett hoznom…

Hajnalkám írta:

süni írta: Hajnalkám, köszönöm az együttérzést!
Az a baj, hogy tudom, hogy ilyenek, mégis mindig valami csodára várok velük kapcsolatban. Amikor pedig nem történik meg az áhított csoda, teljesen kiborulok.

Igen, ez ismerős. A család néha nagy teher így is, úgy is. És valahogy úgy van ez, hogy nekünk fáj. Nincs az a vastag páncél, amit lehetne ez ellen növeszteni. Van az úgy, hogy idegenek jobban megértenek.

Fura dolog ez nálam is. Nálunk azért megvan a kapcsolattartás a családdal, igaz, a távolabbi rokonsággal már kevésbé. Anyámmal viszont még mindig nem tudunk zöld ágra vergődni. Illetve azt nem tudom, ő mit érez velem kapcsolatban, talán csalódott, nem tudom, de nekem nem adatott meg, hogy olyan anyám legyen, akivel igazi anya-lánya kapcsolatban lehetnék. Épp nemrég tűnődtem el azon, vajon lesz-e olyan valaha, hogy ne rándulna görcsbe a gyomrom, amikor felhív. Soha nem tudhatom, nem alaposan leszúrni készül-e.

Nagyon,nagyon eggyüttérzek veled, nekem se adatott meg soha jó anya gyerek kapcsolat,meg mikor nagymamám szerető,megértő családról beszél a vakbelem röhög

Nehéz ez… de hiszem, hogy azért kaptuk ezt feladatul, mert mindannyian elbírjuk ezeket a terheket és talán képesek vagyunk arra is, hogy pozitívat építsünk belőle.

Nagyon hangulatember anyum,sose tudom én se előre soha hogy milyen hangulatba van,és mellé extraként folyamatosan hangulatemberek veszenk körül.Ilyen volt az első fönököm is,olyan sokszor megalázott,már folyamatos szorongásba voltam,sose tudhattam mire számítsak, utolsó munkanapomjaim egyikén megkérdezte hogy mitől szenvedek ennyire és nem tudtam neki elmondani hogy mennyire az anyámra emlékeztet

rini írta: Nagyon hangulatember anyum,sose tudom én se előre soha hogy milyen hangulatba van,és mellé extraként folyamatosan hangulatemberek veszenk körül.Ilyen volt az első fönököm is,olyan sokszor megalázott,már folyamatos szorongásba voltam,sose tudhattam mire számítsak, utolsó munkanapomjaim egyikén megkérdezte hogy mitől szenvedek ennyire és nem tudtam neki elmondani hogy mennyire az anyámra emlékeztet

Szerencsére engem megkímélnek a hangulatemberek. Persze van egy pár a környezetemben, de nem vagyok velük közvetlen kapcsolatban.
Az előző munkahelyemen nagyon alacsony pozícióban dolgoztam, több felettesem is volt. Az egyiküktől nagyon féltem, pedig sosem ártott nekem. Olyannyira ki voltam tőle borulva, hogy amikor megtudtam reggelenként, hogy egy műszakban leszünk, az öltözőben zokogtam, üvöltöztem, csapkodtam… ez ment minden reggel, hónapokon át.
Ahogy ott állt a hátam mögött folyamatosan azt éreztem, hogy egy kést forgatnak a hátamban. Sosem bántott, sem szóval sem tettel, mégis azt éreztem, olyan, mint az apám, és csak a kellő pillanatra vár, hogy elkapjon ismét, mert a munkaidő jelentős részében valóban csak egy karnyújtásnyira állt tőlem, figyelte minden mozdulatomat, minden szavamat.
Sosem kérdezett, miért vagyok olyan, amilyen, de ha kérdezett volna, akkor sem hiszem, hogy bármit is mondtam volna neki. Sokkal jobban féltem tőle annál, hogy bármennyire is kiszolgáltassam magam neki.

Marylyan írta: Utána nem sokára rá tiltottam az egész családot. Ez nálam nagy szó, de úgy érzem, hogy nem tettem jól. Egyszerűen nem tartom magamat normálisnak.

Szerintem jól tetted. Az normális amit ők csinálnak veled? Elég hamar megtapasztaltam hogy a vérkötelék semmit sem számít. Még jó hogy választott "családja" is lehet az embernek.

süni írta: S.N.A.F.U., én lennék a legboldogabb, ha tudnám, hogy miért illetnek ezekkel a jelzőkkel. Nekem 9 évig tartott az erőszak, de már 4 éves koromtól emlékszem a verésekre, az üvöltözésre, és a későbbi testi-lelki erőszakra.
A lebénult kézfejemet -szerintük- szégyellni kell, hiszen "hibás" lettem (nem teljes értékű ember; mit szólnak az emberek; stb.).
Az erdőt, mezőket, réteket egyszerűen imádom! Nincs megnyugtatóbb annál, mikor felmész egy magaslesre, és csendben vársz. A türelmed jutalma nem marad el, benépesül a rét, és megfigyelheted az amúgy rejtözködő állatokat. Ma egy sas vadászni tanította a fiókáját. Elsírtam magam a meghatottságtól...

Egy jó ideje már rájöttem valamire magammal kapcsolatban.
Engem "vonz"-érdekel az emberi mocsok.
Nem olyan értelemben, hogy a tettek maguk vonzanak, hanem a miértek, a kiváltó okok.
Szinte az összes általam ismert és megfigyelt dologban az előzmények a gyermekkorra nyúlnak vissza.
Legyen az szinte bármilyen emberi aljasság.
Maguk a tettek borzasztóan sértik az igazságérzetemet, empátiámat, erkölcseimet, de a kiváltó okok sokszor hasonlóan borzasztóak, mint a későbbi tettek.
Sosem tudom felmenteni ezzel egyetlen delikvenst sem magamban, mert úgy gondolom, hogy nem csak az a két választása marad utána, hogy vadász vagy áldozat lesz, hanem van egy harmadik is.
Az, hogy EMBER lesz.
Viszont van egy dolog, ami alól nincs semmiféle "felmentés" és megértés.
Az emberi hülyeség és ostobaság számomra megbocsáthatatlan.
És ezért nem tudok semmiféle felmentést adni egyetlen családtagnak sem, aki emiatt még nagyobb pokolba taszítja a "szeretteit".
A szememben ez semmivel nem különb a jogilag meghatározott bűnténynél.
Magyarán szólva, én teljesen megértem azokat, akik megszakítják a kapcsolatukat a "családjukkal".
A SAJÁT szemszögemből én sokkal korábban, nyersebben és kíméletlenebbül megtettem volna.
A valóban szégyellnivaló dolgokat sosem a testünkön hordozzuk.
Remélem elég kulturáltan tudtam megfogalmazni a véleményemet...

Életem legnyugodtabb pillanatait szinte mindig a természetben éltem át.
Sokan néznek furán rám, hogy miért megyek inkább erdőbe dolgozni, ahelyett, hogy egy zsírosabb íróasztali és városi munkát választanák.

Amaoneth írta:

Marylyan írta: Utána nem sokára rá tiltottam az egész családot. Ez nálam nagy szó, de úgy érzem, hogy nem tettem jól. Egyszerűen nem tartom magamat normálisnak.

Szerintem jól tetted. Az normális amit ők csinálnak veled? Elég hamar megtapasztaltam hogy a vérkötelék semmit sem számít. Még jó hogy választott "családja" is lehet az embernek.

Barátoknak hívják őket.

Hajnalkám! Igen, értelek... engem is anyai nagymamám nevelt 2,5 éves koromig. Anyukámat megerőszakolták, ennek a következménye vagyok én, és bár igyekezett megszabadulni tőlem, nem járt sikerrel... Már ott elkezdődött a molesztálásom, ám az akció maga konkrétan a nagybátyám által 2,5 éves koromban történt, amikor anyukám "magához vett" . Kb 6 éves koromtól emlékszem olyanokra, hogy egyetlen gondolat adott erőt nekem a túlélésre: "ha én lennék az anya ebben a helyzetben így reagálnék". Minden kritikus helyzetet ennek segítségével éltem túl, még a saját halálomat is 19 évesen. Majdnem 24 éves voltam, amikor megszületett a lányom, majd 14 évvel később a fiam. Nekem az adott erőt, hogy megszabaduljak a lányom apjától, aki csak engem bántalmazott, hogy a lányom jelezte mennyire fél az apjától annak hatására, amiket látott, hogy velem mit tesz az apja... Amióta a kisfiam elmondta, hogy mi történt, őt is foggal körömmel védem... Hogy milyen anya vagyok és hogyan tudok szeretni??? Sokszor átfut rajtam ez a kérdés a történtek után, hiszen nem ismertem fel az elkövetőt, nem vettem észre időben a folyamatokat, és az utólagos támogatásom úgy tűnik nem menti meg őket semmitől... Nem tudom, hogy szeretet-e az, hogy minden tusolási kísérlet ellen fellépek, és az, hogy együtt érzek velük, toleráns vagyok velük, és imádkozom értük a hivatalos szervekkel való küzdelem szabad perceiben? Nem tudom, hogy mit ér az, amit én szeretetnek nevezek.... Már semmit sem tudok.... Csak remélem, hogy az előttünk álló részben Isten úgy lesz velünk, hogy mi azt felismerjük és ez erőt ad nekünk. És talán egyszer felismerem, hogy hogyan is szeretem gyermekeimet...

Angyalka, olvastam a történetedet, akkor is nagyon fájt a szívem azért a kicsi lányért, aki voltál, és most is. Olyan végtelenül sajnálom.

Én azt gondolom, egyszer majd lesz feloldozás számodra is. A gyerekeidnek is meg kell küzdeniük a saját rémeikkel, ez igaz, de legalább nem egyedül. Ott vagy nekik támaszul. Ez még akkor is így van, ha ők ezt jelenleg nem érzik. Talán még nem elég érettek hozzá, még nem készek a megbocsátásra. Mert ahhoz előbb meg kell érteniük azt, hogy mit tettek velük, és ami még nehezebb, mit tettek veled is mások.
Imádkozom érted, a gyerekeidért, hogy minél hamarabb eljöjjön a megbékélés ideje számotokra. Mélységesen együttérzek veled, és drukkolok neked.