Új áldozat és pszichológus kapcsolat

kv írta: Hajnalkám, igazából én nem is szeretnék igazi felnőtt lenni. Jó ez így.

Akkor jó.

S ti éreztétek már úgy,h elakarjátok pusztítani magatokat? Bennem egyre jobban zakatol ez az érzés,h mérgezzem meg magam.
Nem bírom elviselni,h mocskos,rossz és egy féreg vagyok.Már összegyűjtögettem gyógyszereket s annyit vívódok,mit tegyek,Nagyon,de nagyon próbálok kitartani.Szegény pszichológusom heroikus küzdelmet folytat értem..,szégyenlem,h én meg szarul vagyok.
Bocsánat,h így rátok borítom ezt,nem akarok senkit lehúzni itt. :,(

Maga az erzes meg volt. Sot idoszakosan elo is jon. Tenni semmit nem tettem nem is fogok csak gondolati sikon van az erzes. Tobb mint masfel eve jarok terapiara nekem segit igy elviselem a letet konyebb igy. Aztan meg bizok benne egyszer tudok normalis eletet elni. Monika dobd ki az osszegyujtott gyogyszereket ! Az nem megoldas semmire. Hidd el mindannyian kuzdunk itt a multunkkal a sok rohadek miatt. De gondold azt onmagadat szeresd annyira, h kuzdj onmagadert. Nekem van egy kisfiam egyedul nevelem csaladunk szinte nincs egyedul vagyunk a vilagba ketten . Ezt jol leirtam de erted gondolom Baratnoim vannak az igaz de a csaladot nem helyettesitik. Meg akarok gyogyulni ki akarok es ki fogok maszni ebbol az egeszbol. Nekem is vannak nagyon szornyu napjaim arra gondolok olyankor egyszer minden elmulik. A rosszat koveti a jo.

.

Ági40 írta: Bocsánat, hogy ilyet mondok,de vége, nincs tovább, elegem van..
Ti mind kedves emberek vagytok, minden jót kívánok nektek, én most feladom.

Ági, nagyon sokat gondolok rád, remélem, jól vagy!

Majus igen volt. Sot olyan is h azt gondolom felesleges az egesz terapia meg hogy milyen bena szanalmas vagyok pszichologus segitsegere szorulok. Es hogy tuti o is azt hiszi csak nyavalygok. Ilyenkor nagyon rossz. Mindig azt erositem olyankor magamban h egyszer elmulik a rossz erzesem es hogy megmutatom sajat erobol mit tudok elerni. Nekem nincs csalad aki segit aki tamogat. Szanalom az egesz de ez van ebbol kell kihozni a legjobbat.

Fura volt leirni h nincs csalad nem tamogat segit senki na de igy van.

Jelen,ugyanezt érzem én is! Szégyenlem,h a pszichológust zavarom a bajommal,s biztos azt hiszi,h nyavajgok...
Legutóbbi terápián életemben először sírtam nála,s olyan szánalmasnak éreztem magam,h a falnak dőlve zokogok,ő pedig ott van mellettem tök közel,s hallgatja a hülyeségem...40 percet ráhúzott a terápiánkra,s ez is rossz,h miattam nem tudjuk tartani sosem a terápiás időt.
De valahol meg olyan jó,h ott van.De én már attól is rosszul érzem magam,h támogat s mondja,h én semmiről nem tehetek,Mintha zavarna,h ő nem bánt.

M.o.n.i.k.a. írta: Jelen,ugyanezt érzem én is! Szégyenlem,h a pszichológust zavarom a bajommal,s biztos azt hiszi,h nyavajgok...
Legutóbbi terápián életemben először sírtam nála,s olyan szánalmasnak éreztem magam,h a falnak dőlve zokogok,ő pedig ott van mellettem tök közel,s hallgatja a hülyeségem...40 percet ráhúzott a terápiánkra,s ez is rossz,h miattam nem tudjuk tartani sosem a terápiás időt.
De valahol meg olyan jó,h ott van.De én már attól is rosszul érzem magam,h támogat s mondja,h én semmiről nem tehetek,Mintha zavarna,h ő nem bánt.

Mónika, látom, hogy nem válaszoltunk Neked:

Azért van a pszichológus, hogy kibírja a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásainkat. Ne izgasd Magad ezek miatt! És ő tudja a legjobban, hogy az érzéseinkről nem tehetünk, azok vannak. Az adott pillanatban az érzések jellemeznek minket a legjobban..

Ha sokat, és sokan bántottak, akkor bizony nehéz lehet elviselni, hogy éppen van, aki nem bánt. Egyszerűen, mert szokatlan. Kibillenthet az egyensúlyból még akkor is, ha ez egy jó dolog. De a jó hír az, hogy a jó dolgokat azért meg lehet szokni. Akkor is, ha előbb kicsit nehéz...

Szerdara van idopontom a pszichologushoz bizok benne el is tudok menni. Mar nagyon varom.gyomoridegem es gyomorregemegesem van es nem vagyok jol.

Drukkolok Neked Jelen, hogy sikerüljön eljutni! Gondoljunk egymásra: Én meg az oroszlánbarlangba megyek ugyanakkor.. (Család, ahová születtem... a cinkosok..)

Van egy kérdésem. Néha azt érzem, hogy az abúzusról meg a múltról szinte már mindent elmondtam a pszichológusnak, kicsit több, mint 2 éve járok. És nem tudom, most hogyan tovább. Hogy ilyenkor abba kell hagyni, vagy mással lehet folytatni? Persze van olyan, amit még nem tudtam elmondani a történtekről, de már nem mindig az jár a fejemben, és tudom, hogy hülyén hangzik, de arra gondolok, ha elmondtam a dolgokat a múltról, akkor már nincs "jogom" odamenni, és kicsit szorongok, hogy akkor el fog küldeni. Szóval érdekelne, nálatok ez hogy van, hogy volt. Kicsit talán arra is lenne igényem, hogy elmondjam egybe az egészet. És akkor vége? De én nem tudok elszakadni a pszichológustól, nekem fontos a támogatása meg a meghallgatása.

Kedves Május! Megpróbálom leírni a saját tapasztalatomat, bár lehet, hogy nem fogják engedni… Az én terápiám több szinten, szintéren zajlott. Kb. 5 évvel ezelőtt, negyvenes éveim elején csúszott ki a talaj a lábam alól, akkor még nem tudtam, hogy ez a gyerekkori abúzusok következménye. Az élet több területén esztelen dolgokat kezdtem művelni, teljesen felborult az addig értékrendem. Láttam magamat kívülről és ésszel fel tudtam fogni, hogy valami nincs rendjén velem, de nem tudtam kontrollálni, kézben tartani az életem folyását, ami addig a külvilág (külsőségek, felszínes világ) nézőpontjából szemlélve példaértékű volt.
Mivel tisztában voltam azzal, hogy valami nagyon nincs rendben velem különböző szakemberek segítségét kértem. Tüneteim a szélsőséges viselkedésben, tudathasadás közeli állapotban, titkolózásban, hazudozásban, veszélyhelyzetek keresésében, függőségekben, majd szorongásokban, erőtlenségben, félelemben, bénultságban, rémálmokban, pánikreakciókban, hisztériás rohamokban, sírógörcsökben, stb. nyilvánult meg, fizikai szinten vérszegénység, méhpolip, ami kezelést, műtétet is igényelt. A szakemberek nem értették, nem látták a problémámat, kívülről valószínűleg nem lehetett látni rajtam semmit. Ha az 5 éves időintervallumot veszem alapul, akkor kb. 1 év elteltével lett olyan emlékbetörésem, ami után sejtettem, hogy összefüggés lehet az akkori állapotom és a gyerekkori abúzus között (akkor az abúzus szót még nem is ismertem). Az érzésemmel, gondolataimmal akkor és még utána nagyon sokáig egyedül voltam. Kétségbeesett „haldoklóként” futkároztam mindenfelé, a tehetetlen együttérzés, a sajnálat, a szánalom és a megvetés különböző válfajait tapasztalhattam meg embertársaimtól. Részem volt párterápiában, különböző lélekgyógyászati, meditációs kezelésekben, elárasztásos technikával dolgozó szakember „sokkterápiájában” és még sorolhatnám. Nagyon sok lélekbetegséggel kapcsolatos könyvet olvastam, ezek a segítségek és részinformációk arra jók voltak, hogy túléljek egyik naptól a másikig. Gyógyszert nem szedtem, de ha visszagondolok némely állapotomra simán bekerülhettem volna a pszichiátriára (pl. fejemet vertem a falba…). Közben találkoztam Mara könyvével, majd a honlappal, ami által az addigi sejtésem tudatosult. Én keresztény családba születtem, a hit számomra természetes. (A moderátoroknak írom, hogy itt nem a vallásról beszélek, mert a valódi hit független a vallásoktól.) A végén úgy éreztem, hogy a hitemen kívül már nincs semmi segítségem. Aki ismeri: „Hol hit ott szeretet, hol szeretet ott béke, hol béke ott…..” Amikor a hitem megállított és elengedtem a görcsös megoldáskeresést, békét éreztem a lelkemben és nem akartam már megfelelni senkinek. Fizikailag rosszul éreztem magam, de tisztán tudtam gondolkodni. Akkor mentem vissza ismét egy pszichiáter szakemberhez, akinél akkor már célirányosan az abúzusom miatt jelentkeztem. Elmondtam neki, hogy konkrétan ezzel jöttem hozzá, mert úgy gondolom, hogy ha ezt megoldom, akkor az életem többi területén is rendeződnek a problémáim, akkor azokat már önállóan is meg fogom tudni oldani.
Visszautalnék a mondandóm elejére és a kérdésedre Május, hogy nekem több szintéren zajlott a terápiám. Hittem abban, hogy vagy így… vagy úgy…, de kijutok a „pokolból”. Kerestem embereket, akik és eszközöket, amik az elmém (tudatom), a lelkem (érzelmeim) és a testem egyensúlyi állapotának rendezésében segíthettek. Mindhárom területre külön-külön is gondot fordítottam, de fontosnak tartottam, hogy kapcsolatban legyenek ezek a területek a lényemben (lényegemben). Tisztáztam magamban, hogy a szakember, a segítő, a szülő, a gyerek, a házastárs, a barát, a munkatárs, a főnök stb. ugyanolyan ember, mint én. Mint ember nem több, de nem is kevesebb. Az, hogy valaki a másik emberrel éppen milyen interakcióban van, az adott pillanat határozza meg. Lehetek egyszer segítő, másszor segítségre szoruló. Valakivel szembeni túlerő (lehet az fizikai, szellemi vagy lélekre ható) senkit sem jogosít fel arra, hogy a másik embert leigázza. Bármelyik ember is legyen a segítő, ő nem mindenható, ezért rendszeresen tisztáztam magamban, és ha kellett vele is, hogy pontosan mit várunk egymástól, mi az, amit ő teljesíteni tud az épülésem érdekében. Valamint tisztáznom kellett magamban azt is, hogy én mit vagyok hajlandóak megtenni. Mivel ki tudott alakulni a bizalom a segítőimmel, így elfogadtam és szorgalmasan végeztem a látszólag értelmetlennek tűnő feladatokat is. A jó terapeuta, olyan, mint egy jó tanár. Tudja, hogy honnan hova lehet eljutni. Fel tudja mérni, hogy mennyi terhet (feladatot) lehet adni, ahhoz hogy az elviselhető legyen, de a fejlődés is végbemenjen és a lelkesedés is megmaradjon. Ha elakadtok és csak egyhelyben topogás van már régóta és még nem érzed tartósan a harmóniát, az egyensúlyi állapotot, akkor valószínűleg még van feladat, de lehet, hogy már nem vele. Ezt egy elhivatott szakemberrel meg lehet beszélni, mert az olyan tudja, hogy mindent ő sem tud. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint amikor valaki elvégzi a középiskolát, akkor nem marad ott, mert az már nem szolgálná a fejlődését, továbbtanul egy magasabb szinten. Viszont van, akinek nem kell innen iskolában továbbtanulni, mert már ezzel elérte azt a tudati szintet, amivel teljesíteni tudja hivatását. Ha úgy érzed, nem tudsz még elszakadni a pszichológusodtól, akkor valószínűleg függsz tőle. Kérdés, hogy ezzel ő tisztában van-e? Ezt elvileg a szakemberek tudják kezelni, mármint a helyzetet is és magát függőséget, mint tünetet. Ez ugyancsak a folyamat természetes része. A kislány részed, aki elakadt („elaludt”) a trauma idején most „felébredt” csak hát, azóta eltelt egy csomó idő és nem tud eligazodni ebben a számára ismeretlen világban, keresi az „anyukáját” (mint, amikor megszületik a kisgyerek és még csak homályosan lát… ). A megfelelő terapeuta segíteni tud kitisztítani a látásunkat, ki tud vezetni a fényre!

Kiscsillag, köszi a hosszú választ, jó sok gondolatom támadt tőle.
Amit leírtál magadról, az kész kálvária, és sok ponton nagyon hasonlít az enyémhez. Nekem is mindenféle bajom volt, mikor pszichológushoz kerültem, de nem voltam célirányos, nem magam miatt mentem, hanem hogy anyám boldogtalan, és neki kell segítség. Aztán ott ragadtam. És az egész mocskos abúzus dolog csak majdnem egy év után jött elő, nem emlékeztem rá. Ma se tudja senki, csak a pszichológus meg én, nem bírom másnak elmondani, részben félek, hogy nem hinnének nekem, mindig ideális családnak néztünk ki, részben azt gondolom, amíg nem nyilvános, addig nem is teljesen igaz, nem tartozik hozzám, nem rólam van szó.
Én is átéltem pánikrohamokat, betegséget, önpusztítást, mint te, mondjuk én az önpusztítástól még nem tudok megszabadulni, mert azt gondolom, rosszat érdemlek, és ha nem bánt senki, akkor nekem muszáj magamat bántani.
A bennünk lévő kisgyerekről más sokat hallottam, mindig pszichológiai katyvasznak tartottam, de kezdem úgy látni, lehet, hogy van ilyen. Minden éjjel, minden álmomban velem van egy kislány, aki megmentésért könyörög, rémes utakon kell mennünk, égő házból kell menekülnünk, a Dunát kell átúsznunk, és mindig egyedül maradunk, és sosem tudok eleget segíteni neki, csak kapaszkodik belém és nagyon fél. Mindig sírva ébredek.

Visszaolvastam, hogy mit kérdeztem, és kicsit pontatlanul fogalmaztam. Szóval ha már nagyjából elmondtam a múltat a pszichológusnak, akkor lehet-e mással folytatni, úgy értem, más témával. Vagy ez eddig jogos, hogy tartson, és innen egyedül kell boldogulni? Én már több pszichológust és pszichiátert megéltem, külső kényszer miatt, senki nem segített, csak a mostani. Én nem akarok más pszichológust, nekem van pszichológusom, aki mindenben kitartott mellettem, én is kitartok mellette. El sem tudom képzelni, hogy más legyen az életemben. És el sem tudom képzelni, hogy ő nincs nekem, mert akkor senkim és semmim nincs, és nem tudom, hogy ez normális-e.

Május, biztos nehéz elhinni, hogy van másik jó pszichológus is, ha a jelenlegit netán kinőtted volna, ahogy Kiscsillag írja. Főleg, ha eddig ez volt az egyedüli, aki segített. (Én 30 év kínlódása után találtam egy olyat, aki kísért engem kb. 3 évig, de utána már nem értette a dolgaimat.)
Úgy látom, hogy a következő idézet alapján, amit tőled idézek, Május,- "Én nem akarok más pszichológust, nekem van pszichológusom, aki mindenben kitartott mellettem, én is kitartok mellette. El sem tudom képzelni, hogy más legyen az életemben. És el sem tudom képzelni, hogy ő nincs nekem, mert akkor senkim és semmim nincs, és nem tudom, hogy ez normális-e."- hogy szinte hűségesküt teszel mellette, azt hiszed, hogy ezzel tartozol neki, meg Magadnak. Magadnak tartozol leginkább, azzal, hogy meggyógyítsd a belső gyereked, aki kapaszkodna, de egyelőre nincsen kibe. Csak Te adhatod meg neki, amit kér. Ezt az álmodat nem ismeri a pszichológusod?

Ez a bennünk élő szülő-gyermek-felnőtt annyira élő dolog, hogy jelenleg engem egy erre épített módszerrel kezd kezelni a pszichológusom. Már több, mint fél éve járok hozzá, és most kezdtük.. Ennek létezése Nálad az álmodban pontosan megjelenik.