a társadalom hozzáállása az abúzushoz

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, engem nem ért közvetlenül túl sok bántalmazás, csak kisebb koromban egy "ártatlan" molesztálás, illetve anyukám megerőszakolásának többszöri szemtanúja lehettem... Az elmondások alapján viszont megfigyeltem, hogy a visszatérő motívumok: átvertség érzése - egy gyerek bizalmával visszaélnek; és erre később rájön a bűntudat - valójában ő provokálta az aktust; szégyen - a környezet reakciójától való félelem és a tényleges megalázottság érzése, amikor a környezet értesül az esetről (amit jól vagy rosszul reagál le. Az áldozatot ténylegesen áldozat szerepbe kényszeríti, vagy ignorálja, és kurvának állítja be.); romlottság érzése - már többé nem ártatlan, gyerek, tökéletes nő/igazi férfi... És még társulnak ezekhez egyéb pszichés tünetek is.

Nekem viszont van egy elég megbotránkoztató teóriám, ami egyesekből biztos felháborodást fog kiváltani: egyszer megkérdeztem egy jól funkcionáló pszichopata ismerősömet (ez a diagnózisa, az életben amúgy semmi törvénybe ütközőt, erkölcstelent, stb. nem követett el), hogy ő mit tenne abban az esetben, ha megerőszakolnák? Ő erre azt válaszolta: biztos nem esne jól, de szerintem utána hazamennék, és úgy tennék mintha meg sem történt volna, elvégre nem lehet már visszacsinálni.

És itt szöget ütött a fejemben a gondolat: a társadalom a hibás azért, amiért a szexuális zaklatás elszenvedőit "áldozatoknak", "túlélőknek", stb. nevezik. Nem elég, hogy egyszer vagy többször visszaéltek valakinek az akaratával, használták a testét, utána még élete végéig titkolózhat, vagy felfedheti a titkot, ezzel vállalva azt, hogy majd ujjal mutogatnak rá, kibeszélik a háta mögött... Az emberek többségéből szánalmat fog kiváltani, vigasztalni próbálják, több kevesebb sikerrel. Lehet, hogy valakinél beválik, de ha engem valami kudarc, trauma ért, sosem segített, ha valaki odajött ápolni a lelkemet, sajnálgatni... Inkább felbosszantott, és eltaszítottam magamtól az illetőt. Felháborított az, hogy gyenge vagyok, segítségre szorulok, mások meg játsszák a jótevőt, és úgy állítanak be engem, mint valami elesettet.

Szóval ezek a "túlélők" örökre megbélyegzettek lesznek, mert annyira álszent ez a társadalom, hogy megakadályozni a szörnyűségeket, közbe avatkozni nem tud, sokszor szemet is huny felette, viszont utána "okos", de ez már olyan, mint halottnak a csók (sőt, még ártanak is vele). A terápiák több-kevesebb sikerrel hasznosak, van akinél beválnak, van akinél nem. Nekem is évekbe tellett amíg kimondtam, hogy milyen bűntudatom van anyukám miatt, hogy nem tudtam megakadályozni azt, amik vele történtek. Szégyelltem magam helyette is, mintha magamra vettem volna a ő terhét. A szakember utána hiába bizonygatta, hogy nem az én dolgom, gyerekként nem tehettem semmit, ne hibáztassam magam... Anyukám meg olyan szépen elfojtotta magában a traumát, hogy kb. nyíltan emlegeti, hogy megerőszakolták, egyszer még meg is köszönte nekem, hogy "megmentettem" (mikor gyanús volt a nagy csend hétvégén, és rájuk nyitottam...) Ráadásul, ami a legjobban dühít, felmenti a nevelőapámat, jó embernek állítja be, hogy valójában szeret minket, csak néha hülye, rosszul fejezi ki az érzéseit. Amikor dühkitöréseim voltak irányában, akkor is azzal jött, hogy ne mondjak olyanokat....

Ezeket összegezve igazat kell adnom az ismerősömnek: nem éri meg érzelmeskedni, elmerülni a lelkizésben, mert a tényeken nem változtat sajnos, csak felemészti az embert szépen lassan. A modern emberiség úgy tartja, hogy az ember mennyivel fejlettebb az állatoknál, mert nem csak az ösztöneire hallgat, bonyolult gondolatmenete van. Ez a bonyolult gondolatmenet aztán a forrása a rengeteg számításnak, kitervelt kegyetlenkedésnek, és persze az empátiának is. Az állatoknál gyakori, hogy a hím a nőstényt erőszakosan magáévá teszi, mégse állják utána körbe őket, és kárognak azon, hogy ez nemi erőszak volt. Az "elkövető" se tervelte ki hosszasan előtte, hogy cserkészi be az "áldozatot", csak spontán történnek a dolgok maguktól, és utána valószínűleg az "áldozat" se teszi az életét tönkre a tipródással, hanem megy tovább, mintha mi sem történt volna.

A társadalom a hibás azért, hogy az erőszakot, mint tabut kezeli, és köré épít egyfajta hiedelemvilágot: hogy egy áldozatnak hogy kell utána viselkednie (feltétlenül meg kell törnie), és nem hagyja, hogy elengedje a negatív emlékeket. A pátyolgatás az ellenkezőjét váltja ki: érezteti az áldozattal, hogy ő valóban az, és konzerválja a sérelmeket. Egy lábtörés, autóbaleset, stb. is kellemetlen, fájdalmas fizikailag, de lelkileg kevésbé, mint egy abúzus. Vajon mi lehet az oka, hogy a megítélés más? Az erkölcs, vallás sulykolja a köztudatba, hogy ez valami sátáni dolog? Ha nem lenne erkölcs, vallás, stb. talán a vérfertőzés is beleférne az emberek életébe? A nemi erőszak után pedig az áldozat bosszúból mondjuk megölné az elkövetőt, majd folytatná az életét változatlanul? Na jó, ez egy kicsit ki van sarkítva, de a lényegét remélem azért értitek. (És itt megjegyezném: megbocsátani szerintem nem kötelező, lehet, de először a harag fázisa következik.)

Ami ezen az oldalon tetszik: a hallgatás megtörése - jogában áll bárkinek beszélnie erről a témáról, szégyenkezés nélkül. Eve Ensler Vagina monológok c. műve is pont erről szól, illetve az általa szabadalmaztatott V-napok, ahol nők nyíltan felszólalhatnak, elmondhatják saját történetüket névvel, arccal.

Ami ezen az oldalon tetszik: a hallgatás megtörése - jogában áll bárkinek beszélnie erről a témáról, szégyenkezés nélkül.
Kedves Ürességlány!
Ez az oldal a "társadalom", mindannyiunk történetével együtt. Szeretettel üdvözöllek közöttünk!

Kedves Ürességlány, jó, hogy itt vagy, és leírtad a gondolataidat. Egy édesanya megerőszakolásának végighallgatása olyan trauma, mint bármelyik, azaz semmivel sem kevesebb. Sajnálom, amin keresztülmentél.
Én nem tudom, mint várok az alomtársaimtól, talán csak megértést, hogy érezzék át a nehézségeinket, és tegyenek a megelőzésért és figyeljenek oda a rosszul működő helyzetekben, ne legyen elhanyagoló a magatartásuk. Szenzációhajhászásról meg mindenki leszokhatna már...
Azon gondolkoztam, hogy egy időben unokatestvérek házasodtak egymással, a vagyon megtartása miatt, mint ahogy a papok is ezért nem házasodhattak, h az egyház kezében maradjon. Milyen társadalmunk is van nekünk a világban?! Van egy öröksége a vérfertőzésnek?!

Alaine, köszönöm az üdvözlést. Jó meghallgatni másokat itt, de egyben nyomasztó is (bevallom lehangoltak a beszámolók, sebeket szakítottak fel.) Ha valóban az a társadalom, ami a történetekből összeáll, akkor nagyon rossz világban élünk...

karácsony, sajnos nem csak hallottam, hanem egyszer láttam is, ami zajlik... Ez a kép még sokszor bevillan, visszatérő rémálmaimban viszont nem. Abban csak meg akar minket ölni a nevelőapám, vagy engem megerőszakolni, és én ilyenkor örülök, szinte várom, hogy megtörténjen, de sose sikerül végül, mintha az agyam nem engedné, hogy ezzel büntessem magam.
Én biztos, hogy meg fogom előzni, hogy a gyerekemmel ilyen történjen (ha egyáltalán lesz, nem úgy néz ki, hogy akarnék, vagy tudnék vállalni), mivel paranoiás lettem, és körülbelül már mindenkitől arra számítok, hogy majd bántani fog, illetve úgy megyek el otthonról, hogy már máshogy jövök vissza... (gondolom értitek.) Ennek ellenére szándékosan elindulok későn sötétben biciklivel, stb., hogy provokáljam a sorsot. A pszichológusom erre azt mondta: én is át akarom élni, ami anyámmal történt, hogy jobban megértsem, osztozni akarok a szenvedésén.
Szenzációhajhászás? Itt mire gondolsz?
Amúgy elég nehéz ezt így bevallani, nem akarom ráfogni a rossz szocializációra, de anno, 17 éves koromban szerelmes lettem valamiért az unokatestvérembe, aki akkor 12 éves volt, és lány, és komolyan már azon gondolkoztam, hogy fogom elcsábítani. (Folyamatosan erotikus álmaim voltak vele.) Elkezdtem vele interneten beszélgetni, amit korábban nem tettem, a bizalmába akartam férkőzni, de aztán nem lett belőle semmi, mert elég bunkó volt, nem olyan, amilyennek képzeltem, meg egy álomfejtő oldalon is lebeszéltek róla (azt írták privátban, hogy verjem ki a fejemből. Miközben csak az álmaimat írtam le, nem azt, hogy valóban megtennék vele ezt-azt.) Sajnos kifordultam magamból lelkileg, és én is attól tartok, amitől sokan közületek: megrontok majd valakit akaratlanul. (De kétlem, mivel túl gátlásos vagyok. A szerelmeim többsége plátói volt, és csak írogattam nekik, még rájuk nézni se mertem.)

Szerintem a vérfertőzéssel semmi baj nincs, ha nem fűződik hozzá erőszak. Nem természetes, de azért nem ítélnék el senkit, ha pl. kitudódna, hogy az unokatesójával randizik (több ilyen esetről is tudok ismerőseim köréből.) Ez a legkevesebb az után a sok szörnyűség után, amit hallottam. Már nem lepődök meg semmin... Nekem inkább az erőszak-álszentség kettőssége nem szimpatikus. Diszharmonikussá teszi a világot ez az ellentmondás: a békét hangoztatjuk, de közben az erőszak felett szemet hunyunk. Lsd. anno: pápa nem engedte elvetetni a nemi erőszakból fogant gyerekeket (háborúk idején tömegesen!), nem engedélyezi az óvszer használatát (AIDS terjedése!).

Nagyon sajnálom, hogy ilyesmin kellett keresztülmenned. Nem hiszem, hogy a te traumád kisebb lenne, mint itt bármelyikünké.

A társadalmi megítélésről: pár évvel ezelőtt például még jogilag nem is létezett a házasságon belüli nemi erőszak. Ehhez képest egészen jól áll a helyzet. Nem mondom, hogy idillikus, de sokkal több segítségre számíthatunk mint a dédszüleink, nagyszüleink.

Az állatvilággal tökéletesen értelmetlen dolog párhuzamot vonni. Ott pl. az is elfogadott, és mindennapos dolog, hogy a hím megöli a másik hímtől született kölyköket. Az embereknél nyilván nem lehet elfogadott magatartásforma, hogy az új férj legyilkolja az előző kapcsolatból származó gyerkőcöket.... A nőstény pók pedig gyakorta megkajálja a hálótársát… Szóval, ennyit az állatokról.

Igen olvastam, csak a halláshoz jobban tudok hozzászólni, de inkább úgy akartam volna megfogalmazni, hogy ha még csak hallod is, hogy az is, hát hogy még láttad is. Egy kép villant be, ahogy látok egy kislányt, aki ezt nézi. Annyira szörnyű...
A szenzációhajhászásnál? Nem preventív jelleggel közölnek információt, nem fájdalomban osztoznak, hanem szó szerint széjjelrágcsálják az ügyeket az olvasottsági/nézettségi adatok növelése érdekében, amiből természetesen bevétel gyarapodást remélnek, népszerűségnek örvendenek, konkrétan minden mást leszarnak. De ezek legyenek meg! És ehhez nem sajnálnak gusztustalan eszközökhöz nyúlni, akár valótlant állítani.
Magyarországon engedélyezett az unokatestvérek házassága. Csak a kezdetekről írtam, hogy a vagyon centralizálása hová is vezet.
Nem tudom, hogy ha a gyerekem beleszeretne a tesóm gyerekébe és házasságot akarnának kötni, ahhoz én mit szólnék. Kiakadnék. De pl. vannak olyan afrikai törzsek, ahol az apa a lányai közül választ magának feleséget. A kulturális/társadalmi szokások mások és mások.
A vérfertőzés genetikai okokból tiltott, állítólag az unokatestvéreknél kicsi a kockázat. De engem azért valahol erkölcsileg zavar. Mert szerintem régen nem szerelemből házasodtak, minden a megélhetésről szólt, a lányoknak nem volt keresete, konkrétan el lettek adva. Ez az unokatestvéri szerelem, ezt annyira nem tudom. De én mindent a kötődési zavarra vezetek vissza, nekem ez a mániám.

Meglátásom szerint a társadalmi (média) reakciók elég vegyesek, de biztosan nem csak pénz és szenzáció hajhászók.
Való igaz, hogy a mi (jóval több, mint Magyarország) kultúránkban az unokatestvér kapcsolat megengedett. Itt is lehet bőven szerelemre gondolni, viszonylag csekély a vagyonösszevonás motiváció különösen Magyarországon, ahol inkább lehet a szegénységben osztozni.
De, mint tudjuk ez az oldal az ERŐSZAKRÓL szól, vagyis a gyengékkel és kiszolgáltatottakkal szembeni visszaélésekről és annak is a legrombolóbb és alattomosabb változatáról, a szexuális visszaélésekről.
Ezt meg általában nem állat, hanem egy emberi "alfaj" a lelkiismeret hiányos, érzelmi fogyatékos (hatalmas önsajnálattal feltöltve), kifelé jóarcú, akár kedves valakik szokták elkövetni. Ezeket hívják pszichopatáknak.....
Akármilyen rokoni, nem rokoni idősebb személy aki gyereket, fiatalt szexre csábít, erőszakot követ el. Akkor is erőszak, ha se szóban sem tettben nem bántalmazza, csak gügyörész, sőt ez még alattomosabb, de jóval ritkább is, mert szadista hajlamokkal jár általában ez a lény-ség.
Szívből ajánlom a témában a Lehet e jó apa a bántalmazó című könyvet. Ugyanaz a pszichológus fordította, aki a Judith Herman-könyvet, amiről már többször is szó esett.
Van benne bőven társadalom és ugyebár az is, hogy az anya bántalmazása a gyermek abúzálása is......

Jó a meglátásod Alaine, biztos, hogy vannak kivételek a médiában is, olvastam is már jó cikket.
Akkor levezetem, mert szerintem csak én értem, miről írok. Arra gondoltam, hogy régen eladósorba kerültek a lányok, és ezért lehetett az, hogy engedélyezték a családon belüli házasságot, ez pedig a vagyon miatt volt, hogy a családi vagyon a család kezében maradjon. Ez az örökség a világra maradt. pl. Büszkeség és balítélet c. mű jutott most kapásból eszembe, az jól példázza ezt.
És mivel egy ilyen dolog engedélyezett, talán nagyobb eséllyel fordítják el a fejüket az emberek a családon belül történtek miatt is. Vagy van valami az elkövetők tudatában, hogy bármit lehet... Még voltak gondolataim, de már lefárasztanak, így nincs kedvem kifejteni.

Ürességlány, olvastam a történeted, és nagyon szomorú voltam!
Egy kicsit együtt tudok veled érezni, néha én is töprengek azon, hogy szörnyeteg lesz-e belőlem. Én imádom a gyerekeket, most is két gyerek gondozója vagyok, akik még ovódáskorúak, vagyis abszolút kiszolgáltatottak. És vannak olyan helyzetek, amik a nemiséggel vagy a szexualitással kapcsolatosak, hogy teljesen zavarba jövök... Nekem nincsenek mondjuk álmaim ilyesmikről, de én kifejezetten nem szeretem, amikor a gyerekek provokálnak...pl. amikor az öt éves kisfiúcskám a péniszét mutogatja a kishúgának, és elkezdik egymást piszkálni...rájuk szólni félek, nehogy gátlásosak legyenek, amikor meg elnagyarázom, miért nem szabad, akkor zavarba jövök... Legutóbb a kisfiúm odajött hozzám, hogy egy darab vécépapír ragadt előzőleg a fütyijére és szedjem le neki... Én olyan félve nyúltam hozzá, hogy szinte remegett a kezem, de ő meg kétségbe volt esve szegénykém...én féltem, hogy mi van, ha már ezzel elrontok benne valamit, de szerencsére a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy egy vizes ronggyal sikerült leszedni a rászáradt papírt... De én megijedtem. Egyszerűen félek, pedig semmi rosszat nem teszek. Állítólag ez azt jelenti, hogy nekem vannak problémáim a nemiséggel és a szexualitással, és ezért vagyok mindig tehetetlen, és zavart. Bár ne így lenne!

eperke: valóban felesleges párhuzamot vonni, de sokszor elgondolkodom rajta, hogy talán ők jobban csinálnak valamit. Kegyetlenek, de egyszerűek, ösztönösek, és nem bonyolítanak túl semmit. Nem tartom helyesnek néha, amiket művelnek, de ha választhatnék az ösztönös kegyetlenség, és a kitervelt kegyetlenkedés között, akkor az előbbire voksolnék. Sokszor vágytam arra, hogy érzéketlen legyek, gátlások nélkül, és akkor könnyebb lesz az életem, és kb. egy ideje az érzelmi gátoltság el is uralkodott rajtam, kicsit lehiggadtam. Aztán kaptam egy diagnózist, ami sok mindent megmagyaráz gyerekkoromtól kezdve, az empátiás érzékem fejletlenségét is, és elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is anyukámat sajnáltam igazából az eset kapcsán, csak ő kényszerített bele egy olyan szerepbe, ahol elvárta, hogy az "élettársa" legyek, és gyerekként felnőttként kezelt, végül is a gyerekkoromat vette el a nevelőapámmal együtt. Én meg elhittem, hogy ez a szerep normális, és próbáltam az elvárásoknak megfelelni. De nem tudtam 100 %-ig, képtelen voltam a nap 24 órájában mellette állni... Leesett a tantusz, és kiderült számomra, hogy a saját magammal (ő általa támasztott) elvárásoknak nem tudtam megfelelni, ezért volta a bűntudat, ami később haragba fordult állt, amiért kitett/kitettek ezeknek (pedig el tudtunk volna költözni valahova, ha nagyon muszáj lett volna, ő mégis a "kényelmet"=anyagi biztonság választotta. Ezt azzal indokolta, hogy neki és nekem is jobb lesz a "luxus" körülmények között élni.)

rotebeete: én is nagyon kiakadtam, amikor 11 éves koromban meg kellett volna fognom a pucér unokatesómat (fiú), aki akkor csecsemő volt. Mindenki rám akarta fektetni, én meg viszolyogtam attól, hogy hozzám ér majd a micsodája... Inkább elmenekültem.
Másod unokatestvérem (lány) meg egyszer, amikor 15 voltam, ő 8, csakúgy az ölembe pattant velem szemben (tudjátok így széttette a lábait, szorosan a derekamra kulcsolta), és ütemesen elkezdett rajtam hintázni. Nagyon zavarba jöttem, és senki nem szólt rá (miért is tették volna? Elvégre ez amolyan gyerek-játék), én se mertem, így csinálta jó ideig. Sajnos be is indított bizonyos érzéseket, mocskos gondolatokat a fejemben, rossz ezt így kimondani... Szerintetek az természetes, ha egy ilyen szituáció ezt kihozza belőlem, de amúgy magamtól nem keresem az ehhez hasonló alkalmakat?

Amúgy mi segít jobban: az érzelmi gátoltság, az, ha nem fogjuk fel, hogy egy trauma mennyire fájdalmas, vagy ha nyíltan emésztjük magunkat, átéljük az érzéseket? (mondjuk a kettő kombinációja is lehetséges. Hol az egyik, hol a másik.)

Én is találtam anno egy könyvet, már nem is tudom, hogy akadtam rá, ami nagyon kiakasztott hetekre, mert a bántalmazó kapcsolatról, Stockholm-szindrómáról szól, arról, hogy egy elmebeteg pszichiáter hogyan él vissza a tudásával, hogyan választ magának áldozatot, és milyen praktikákkal veszi rá dolgokra, arra, hogy a végén még a nő fusson utána. Ez nem tudományos értekezés, hanem egy regény. Edith Templeton - Gordon, egy pszichiáter szexuális rabságában.

Ma sétáltam hazafelé, amikor hirtelen megláttam, hogy plakátok és molinók hirdetik, hogy mondj ellent az állatok szexuális visszaélésére. Még egy karikatúra is volt, ahol egy férfi éppen magáévá tesz egy kutyát. Ott álltam, és ledermedtem. Az égő gyertyákat néztem, és a plüss kutyákat, amik ki voltak téve. Filmszerűen pörögtek le bennem az események, nem hallottam se a villamosokat, se a nagy tömeget, lefagytam. Egy nő hátulról megszólított, hogy aláírnám-e a papírt, egyetértek-e ezzel, én meg zaklatva mondtam nemet. Felzaklatott, amikor kimondta a szexuális visszaélést... Aztán láttam, milyen megvetően néz rám, amiért nem írom alá azt a szart... Nekiszegeztem volna legszívesebben a kérdést, hogy miért nem a gyerekek elleni szexuális abúzusért gyűjtenek aláírást. De nem jött ki szó a torkomon.

rotebeete írta: Ma sétáltam hazafelé, amikor hirtelen megláttam, hogy plakátok és molinók hirdetik, hogy mondj ellent az állatok szexuális visszaélésére. Még egy karikatúra is volt, ahol egy férfi éppen magáévá tesz egy kutyát. Ott álltam, és ledermedtem. Az égő gyertyákat néztem, és a plüss kutyákat, amik ki voltak téve. Filmszerűen pörögtek le bennem az események, nem hallottam se a villamosokat, se a nagy tömeget, lefagytam. Egy nő hátulról megszólított, hogy aláírnám-e a papírt, egyetértek-e ezzel, én meg zaklatva mondtam nemet. Felzaklatott, amikor kimondta a szexuális visszaélést... Aztán láttam, milyen megvetően néz rám, amiért nem írom alá azt a szart... Nekiszegeztem volna legszívesebben a kérdést, hogy miért nem a gyerekek elleni szexuális abúzusért gyűjtenek aláírást. De nem jött ki szó a torkomon.

Beteg világ ez, én mondom. Ilyenkor eszembe jut, hogy nagyon megérett már ez a világ a pusztulásra.

rotebeete írta: Nekiszegeztem volna legszívesebben a kérdést, hogy miért nem a gyerekek elleni szexuális abúzusért gyűjtenek aláírást. De nem jött ki szó a torkomon.

Ugyanezt érzem én is... pl az internet adó és a többi nagy megmozduláshoz kapcsolódó felhívások kapcsán... Mi a francnak kell történnie, hogy felismerjék, hogy a gyermekek számítanak a legtöbbet ezen a világon??? Elnézést a kitörésért.... És nemcsak azért mert ők a jövő minőségének a zálogai. A mi jövőnk is szebbé válhat az ő boldogságuk és a számukra megteremtett biztonság által, a mi gyógyulásunk is megvalósulhat a ténytől, hogy az ő életük rendezettebb, hiszem.

Most teszik éppen tönkre a mai gyerekek jövőjét a gimnáziumok elsorvasztásával... Pl. mi lesz a későn érő kiskamasz fiúkkal? Mind mennek majd szakmunkásnak?

Kedves Ürességlány! Összehasonlítva az első és az utolsó leveledet, azt lehet látni, hogy azért a lelkizés tőled sem áll távol.....És ebben különbözünk az állatoktól, hogy érzéseink, akaratunk, ebből kifolyólag lelkünk van. Ebben hasonlítanak az erőszaktevők az állatokhoz, hogy ösztönösen cselekednek, és sem a logikájukat, sem az akaratukat nem használják. Vagyis az akaratukat használják, de nem önmaguk ellen, hanem egy gyengébbik leuralására, megerőszakolására. Szóval az akaratukat az ösztöneik vezérlik. Ez a beteg világ, beteg társadalom. Nem tudom, volt-e, van-e köztünk valaki, akivel szemben egy későbbi időpontban megbánást "gyakorolt" az erőszaktevő? Az én életemben nem történt meg. Egyébként szerintem a szexuális erőszak elszenvedése azért is fájdalmas testileg-lelkileg, mert testen belül van. Ezért van a mocskosság érzés, a szégyenérzet, stb. Azért egy lábtörés is fáj, meg természetesen az is együttérzést vált ki másokból, de nem lehet azt sem egy abúzushoz hasonlítani. Mindenesetre jó lenne úgy túltenni magát az embernek,egy abúzuson, mint egy lábtörésen. De hát nagyon nem ugyanaz.