A történetekről

Igen, olvastam a tied is, pont most, kb egy órája... nagyon megrázott egyébként.. és nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel a sajátommal kapcsolatban.. szóval most elkezdtem leírni..

Örülök, hogy így döntöttél, meglátod, utána jobb lesz kicsit! Erős vagy, még ha nem is érzed magad annak, mert szerintem bárki, aki hasonló dolgokon megy keresztül, és mégsem dobja el magától az életet, hanem küzd, azért hogy jobb legyen neki, az nagyon erős ember!

"Délután óta azon rágódom, hogy leírjam-e a sajátom, vagy se. Nekiálltam. Ami gondolom nagy lépés. De a felénél jártam a történéseknek és egyszerűen képtelen voltam folytatni. Egyébként mindegy hogy milyen hosszúra sikeredik? Mert nálam ez a dolog sajnos nagyon sokáig elhúzódott, kb 12-13 évig, és elég sok az esemény, amit muszáj lenne kiírnom magamból."

Cindy korábbi bejegyzásekben olvashatod, hogy én is egy nagyon hosszú történetet kezdtem el írni, s azon gondolkoztam, hogy kihagyok belőle néhány dolgot, de számomra minden mindennek összefügg.
Mara ezt írta 2014 máj. 25 10:38-i bejegyzésében, "Szerintem meg kár lenne meghúzni. Küldd csak úgy, ahogy van!"

Még én sem küldtem el a történetemet, de ami késik nem múlik.

Én is így voltam vele most, hogy hagyok ki részeket. De végülis úgy hagytam, ahogy volt. Lehet, hogy a vége kicsit kusza lett, de legalább kiírtam magamból. És elküldtem én is. Most sokkal könnyebbnek érzem magam..
Egyébként mennyi idő, míg olvasható lesz?

öhm pár óra kell míg kiteszik, de még ma kirakják elvileg...

Andrea92 írta: Szia Cindy! Én is most találtam rá a fórumra, pontosabban éjjel. Én is gondolkodtam egy darabig, neki álljak-e egyáltalán leírni, hisz nekem is kb 10 éven keresztül zajlott. Végül leírtam, bár a felét se sikerült leírnom annak, amit akartam, de azért nekem így is jól esett kiírni magamból, nem bántam meg...

Egyszerre nem is biztos, hogy minden eszébe jut az embernek. Mindenesetre az jó, hogy leírtad, megvolt az első lépés.

Én is blogolok.. már elég rég óta. Nekem ez segít. Énekelek, verseket, novellákat írok.. meg van egy "regény" félének nevezett valami.. de a nép eszi, szóval annyira rossz nem lehet..
én nekem 5 éves koromtól mindig ugyanaz volt a rémálmom minden éjszaka, és ez ahogy idősödtem, bővült az addigi eseményekkel.. na én azt már megírtam. Elég megrázóra sikerült, de ettől eltekintve nem rossz.. viszont így, ahogy most leírtam mindent, arra még nem voltam képes, pedig már többször nekiugrottam, pszichológus tanácsára.. sose sikerült, de nagyon büszke vagyok magamra, hogy most egyedül döntöttem így, és sikerült..

Cindy, kint van a történeted. Éppen most olvastam el. Nagyon megrázó. Bátor vagy, hogy leírtad.

Áhh, névvel, arccal, nekem sem menne. Ott is álnéven írok. Az egész múltamat is csak pár ember tudja, ők is csak nagy vonalakban..

Azért olyan borzasztó ez. Minden egyéb esetben az áldozatok védelmet, megértést kapnak (már ha túlélik), nekünk pedig titkolóznunk kell. Milyen világban élünk!

Nekünk nem hisz senki, a történetünket hallva lenézést, megvetést vagy szánalmat kapunk. Nekem ebből meg nem kell.. semmire nem megyünk vele. Nem kell elfogadnia, megértenie, de ne nézzen már le, vagy vessen meg miatta, mikor én az áldozat voltam, nem pedig az elkövető.

Igen, azt gondolom, sokan pont emiatt nem akarunk erről beszélni. A szánakozással se tud mit kezdeni az ember.
Erről viszont eszembe jutott, hogy talán ezt is érdemes lenne megvitatnunk itt a fórumon.

Drága Cindy! A történetedet olvasva alig tudom visszatartani a könnyeimet. Nem tudok mit írni. Sajnálom, hogy mindkét szülődet elvesztetted, hogy a bátyáddal megromlott a kapcsolatod.
Többször én is azt hittem, hogy lenéznek, vagy megpróbálnak okosságokat mondani és azt, hogy megértenek. Nem néznek le csak tehetelenek, nem tudnak mihez kezdeni a dolgokkal, nem tudnak mit mondani. Az én baráti körömben már sokan tudják. A gimis barátnőim most 10 évvel később tudják jobban kezelni a dolgokat. Talán túl fiatalok voltunk, amikor elmondtam, talán az is hogy a későbbiekben ismét hallgatásba burkolóztam, nem segítette elő a kommunikációt. Közben volt több rossz kapcsolatom. Pszichológushoz járok, s ma már nem érzem, hogy lenézést, a szánalmat kapnék azoktól, akik tudják. Legutóbb,.amikor a mostani páromnak és egy barátnőmnek meséltem el a elmesélem a történtemet mondtam, hogy nem szeretném, ha úgy éreznék, hogy valamit is mondaniuk, vagy tenniük kell. Vannak dolgok, amleyekre nincsenek szavak. Ha a későbbiekben szeretnének róla beszélni vagy kérdésük van, tegyék fel. Én már dolgozom fel a dolgokat, s segítségem is van.
Az a legmegrázóbb, amikor a velem szemben ülő szemében látom a fájdalamat, s utána ő is elmondja, hogy vele mi történt. Nagyon sokan vagyunk.


A napokban egyik barátnőmnek meséltem, hogy rátaláltam erre az oldalra, fórumozok, s írom a történetemet. Azt mondta, hogy illusztrál nekem.
"De akkor el kell olvasnod!"-mondtam neki
"Igen, dene félj attól,hogy kevésbéfoglak szeretni, mert elolvasom. Amik Veled történtek azok miatt vagy az, aki."
Eddig is azt mondtam, h ezek miatt a dolgok miatt vagyok ilyen, s engem szeretnek a barátaim. De nagyon jó, hogy ő is így gondolja

Aniron írta: Az a legmegrázóbb, amikor a velem szemben ülő szemében látom a fájdalamat, s utána ő is elmondja, hogy vele mi történt. Nagyon sokan vagyunk.

Rólam nagyon kevesen tudják a környezetemben, 2 sorstárs barátnőm, meg az orvosaim, és ennyi. De nem egyszer voltam már a másik oldalon, hogy nekem nyíltak meg tágabb baráti körben...én persze nem árultam el soha a személyes érintettségemet, de tényleg döbbenet, hogy hányan. Legutóbb, 2-3 hete egy bulímiás barátnőmmel beszélgettem, mikor elkezdte nekem mesélni, hogy neki mennyire nem megy a szex, mert sokszor bevillan az apja...

Szia Cindy! most olvastam el a történetedet, és nagyon mélyen hatott rám, a történeted. Bátor vagy, hogy végül le tudtad írni mindezt.