330. történet - Lea, 22 éves

Minden, amire emlékszem, egy kicsi fekete szoba. Ott rejtőzkődtem. Főleg este húztam meg magam nagyon elővigyázatosan az ágyam melletti sarokban. Nem tudtam aludni. Remegtem, fura izgalom és félelem vegyes érzése tombolt bennem.

Nem akartam már többé. Tudtam, hogy nem helyes, ami történik, de nem tudtam megállítani. Lehet, hogy nem is akartam? Csak engedtem, hogy történjen. Bejött, ölébe vett és úgy nyúlt hozzám, ahogy anyához kellett volna. De anyát nem szerette. Csak engem szeretett. Bántott is, igaz. Azt mondta, életképtelen vagyok, mihaszna, semmire kellő, szerencsétlen, két bal kezes… Azt mondta, hogy ha valaki életem rajtam múlna, meghalna. Azt mondta, hogy soha semmire sem fogom vinni. Hogy nem fogok nélküle boldogulni. Hogy hülye vagyok, ügyetlen, figyelmetlen. Anyával is így bánt. Nem mert szólni. Félt, én is. De nem ütötte meg legalább, ezért hálás is voltam. Mert engem igen. Ha idegessé vált, hozzám vágta azt, ami épp a keze ügyében volt.

Elhanyagolt. Sokat volt távol otthonról – ami bár biztonságosabb volt a számomra, de attól még igényeltem volna a jelenlétét. Amikor itthon is volt velünk, akkor sem foglalkozott velem. Nem érdekelt igaziból, örültem, hogy nyugodt, nem kiabál, nem ver. Mindig azt hajtogatta, hogy szegények vagyunk, így sok mindent nem kaptam meg, szép ruhát, ami ha nem is a legdrágább és legmenőbb, de jó rám, és nem lyukas vagy foltos, vagy fiús vagy sokkal nagyobb méretű. Nem igazán vettek játékot, könyvet. Örültem, amikor ritkán vett sütit vagy egyéb édességet. Olyankor magamat a legszerencsésebb gyermeknek éreztem. És imádtam őket. Imádtam őt. Szinte elérzékenyültem ilyenkor.

Nem hallgatott meg, és nem kérdezte meg, mi a helyzet velem. Nem hitt nekem. Nem bízott bennem. Rettenetesen féltem tőle, sosem tudtam mi fogja kiborítani, felbosszantani, elmondhatatlanul kiszámíthatatlan volt. Nem ismertem mást, csak ezt a szobát, mindennel ami benne volt. A rettegés, a félelem, a bántalmazások, a bűntudat, a szégyen teljesen hozzám nőttek. Nem tudtam elhinni, hogy ez így nincs rendben, és azt, hogy igen is kérhetek segítséget. Nem tanított meg, hogy én nő vagyok, hercegnő, gyönyörű és értékes. Nem tanított meg, hogy vigyázzak magamra, hogy megvédjem magamat. Nem tanított meg, hogy ne adjam fel. Semmire sem tanított meg. Majdnem meghaltam. Szinte későn kaptam meg a megfelelő ellátást és támaszt. De most már jó lesz minden.

Az én történetem csak egy a sok közül. A tiéd mi?