328. történet - Szitakötő 55

Mindig tudtam, hogy valami történt, ami mindent elrontott, mindent megváltoztatott. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem emlékeztem a konkrét eseményekre 30 évig.

Az elmém törölte az emlékképeket, hogy meg tudjak birkózni a fájdalommal, hogy túléljek. Amire mindig is emlékeztem, azok a következmények: az önutálat és undor érzése, a szégyen megjelenése, a terhességtől való irreális rettegés - mindez 5-6 éves, óvodás koromban.

Azután ott voltak a rémálmok is kisgyerekkoromból. Az összesre emlékszem, még most 35 évesen is. Az egyik álom volt a legintenzívebb az összes közül: Körbevesznek a szeretteim, ellenem fordulnak, szörnyű, kegyetlen dolgokat mondanak rólam, kiabálnak. A szavaik hatására apró féreggé zsugorodom, megnyílik alattam a föld, és a mélybe zuhanok. Undorító, mocskos féreggé válok, és elnyel a szakadék. Az álom közben zokogtam, a saját sírásomra ébredtem fel, majd tovább rázott a zokogás. Olyan erős lelki fájdalmat éreztem, hogy alig kaptam levegőt.

5 éves voltam, de még mindig emlékszem a gondolatokra, amik a fejemben kavarogtak. Rossz vagyok, undorító, mocskos féreg. A szeretteim rájöttek erre, csalódtak bennem, ellenem fordultak, elhagytak, és egyedül maradtam. Aztán az általános iskola ideje alatt, meg később kamaszkoromban jöttek az emberkínzós, kivégzős, kínpados rémálmok. A megkínzott emberek üvöltése, a sikolyok, a vér. Hiába fogtam be álmomban a füleimet, úgy is hallottam a hangjukat. Nem menekülhettem. Egy időben csak villanyfénynél mertem elaludni. A folyosón a fürdőszobában égnie kellett a villanynak hajnalig, rettegtem a sötétben.

24 évesen, az első komoly párkapcsolatom kezdeti szakaszában újra előjöttek a gyerekkori rémálmok. A hercegnőről, aki elcsábítja a saját bátyját, vérfertőzést követ el, majd öngyilkos lesz. Aztán hirtelen minden abbamaradt. Hosszú éveknek kellett eltelnie és egy pokoli kínokkal járó betegségnek, meg 1 év pszichoterápiának ahhoz, hogy képes legyek visszaemlékezni a rég elfelejtett és elnyomott emlékek töredékeire, de miután ez megtörtént, minden darab a helyére került, a régen nem értett dolgok világossá váltak, értelmet nyertek. A kirakós darabjai egy képpé álltak össze, ami megdöbbentő, iszonyatos, ugyanakkor mindig a nyelvem hegyén lévő igazságot tárt fel.

Ezt az igazságot eddig csak "AZ"-nak neveztem magamban, de ideje, hogy kimondjam és leírjam végre: a nagyapám 5-6 éves korom körül szexuálisan kihasznált, majd megerőszakolt a padláson. Azután pedig elhitette velem, hogy én csábítottam el, én vettem rá erre, én vagyok az undorító mocskos féreg, nem ő. Enyém a bűn, enyém a bűntudat, enyém a szégyen. Ha pedig elmondom valakinek, mi történt, mindenki megtudja, milyen undorító, mocskos féreg vagyok, és senki se szeret majd többé. Hazudott nekem, hogy magát mentse. A saját bűnét az én nyakamba ültette, mert így könnyebb volt neki. Én pedig hittem a szavainak, és ezzel igazából megölt engem. Elvette az egész életem, 30 évet az életemből.

Persze ebből az egészből csak felvillanó emlékkockák maradtak: megyünk fel a lépcsőn a padlásra, a nemi szerve az arcomhoz közel, ahogy épp elélvez. A kukoricarakás, az arca közel az enyémhez, a fehér kis bugyim a padlás padlójára dobva (még a rajta lévő mintára is emlékszem), apró piros vércseppek a sárga kukoricakalász szemein, ahogy a fürdőszoba padlóján ülök összekuporodva a kád előtt, ő meg az ajtóban állva ordít, nagyon hangos, majd meg süketülök tőle, a kezeivel hadonászik, az arca meg szinte eltorzul a dühtől.

Nagyjából ennyi maradt meg az egészből, meg a rémálmok képei, a szégyen és undor érzése, és a tömény önutálat. Hányingerszerű, elemi erejű önutálat, ha a tükörbe néztem, ha egy fényképet láttam magamról, ha a nevemet láttam meg leírva egy papírlapon. Ugyanez az undor jött vissza az 1. menstruációmkor - sokkos állapot a vér látványától, de az első csók után, meg az első szexuális együttlét alatt és közvetlenül utána - mintha egy undorító, mocskos kurva lennék, aki valami bűnös dolgot csinál. Sose értettem, hogy miért éreztem így magam, de most már világos minden.

A legfurcsább, amire emlékszem, a terhességtől való rettegésem 5-6 éves koromban. Arra gondoltam, hogy idővel láthatóvá válik mindenki számára a terhesség, így lelepleződik a bűnöm, mindenki megtudja, milyen rossz is vagyok valójában, megszégyenülök, elfordulnak tőlem és magamra hagynak. Egy évig minden este így fejeztem be magamban az imádságot: "Istenem, add kérlek, hogy ne legyek terhes!" Aztán, ahogy telt az idő, és nem nőtt meg a hasam, kezdtem megnyugodni, lassan rájöttem, hogy nem fog megtörténni a dolog, amitől annyira rettegek. Viszont máig nem vállaltam gyereket, pedig 14 éve élek párkapcsolatban. A környezetemben persze mindenki azt hiszi, hogy nem lehet gyerekünk, de az igazságot nem sejtik. A terhesség gondolatára elfog a rettegés és undor érzése, az a régi gyerekkori félelem, pedig iszonyúan vágyom egy kisbabára, és lassan kifutok az időből is sajnos...

Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó vagy méltó azok szeretetére, akik után vágyakoztam. Olyan embereket választottam barátoknak, akik ugyanúgy sérültek, kitaszítottak, kívülállók voltak, akárcsak én. Azt gondolta, én csak őket érdemlem meg, nincs jogom a "normális" emberekhez kapcsolódni, nem vagyok méltó rá. Mintha egy láthatatlan üvegfal választott volna el az emberektől, a fal mögül néztem őket magányosan és szenvedve, UTÁNUK vágyakozva, de nem juthattam a közelükbe, mert nem érdemeltem meg őket.

Kamaszkoromtól szenvedek a depressziótól és a szorongástól, az öngyilkossági gondolatoktól.13 éves koromtól kisebb-nagyobb szünetekkel szedek antidepresszánst is, jártam pár pszichológusnál az évek alatt, de mivel mostanáig nem emlékeztem a lelki problémáim fő okára, a terápiáknak sose volt hosszútávú pozitív eredménye a számomra.

Aztán 34 évesen megbetegedtem: állkapocs-ízületi gyulladás, arcideggyulladás, hátgerincproblémák, reumatikus fájdalmak... visítottam a fájdalomtól, és nem létezett gyógyszer, ami enyhítette volna a kínokat. Kórházba kerültem, ahol 2 hét alatt kicsit helyre raktak fizikailag.

Végleg elfáradtam ebben a közel 30 éve tartó, saját gyártású pokolban. Nem bírta tovább se a testem, se a lelkem a fájdalmat és szenvedést. Olyan rossz állapotba kerültem, hogy egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. Ha a családom nem lép közbe, nem visznek el újra pszichiáterhez, és nem keresnek nekem egy pszichológust, valószínűleg ma már nem élnék.

Egy év pszichoterápia után törtek fel belőlem a rég elnyomott, elfeledett emlékek, amikor már a testi szenvedés enyhült, megerősödtem kicsit, a lelki problémákat pedig a terapeutámmal oldani kezdtük. Az elején nem is akartam elhinni, próbáltam magamat meggyőzni, hogy képzelgés az egész. 5 hónapra volt szükségem ahhoz, hogy elfogadjam, ez igenis megtörtént, ez az igazság. A legrosszabb talán az, hogy a nagyapám közel 16 éve halott, nem tudom őt szembesíteni az egésszel. Nem fogom soha 100%-ra biztosan megtudni, hogy a felvillanó emlékképek az igazságot mutatják-e, bár az egész eddigi életem bizonyítja közvetve, hogy mindez tényleg megtörtént. A terapeutám pedig egyértelműen azon az állásponton van, hogy az emlékképek valóságosak.

Úgy érzem, akkor ott a padláson, 5 éves koromban a papa megölt engem, ha nem is fizikailag, de lelkileg. Megölte azt kislányt, kamaszlányt, fiatal nőt és asszonyt, aki lehettem volna az életben, ha ő nem teszi velem ezt az undorító, mocskos dolgot. Elvette tőlem a lehetőséget egy egészséges önbecsüléssel és önszeretettel leélt életre. Megfosztott 30 évtől, ami már sosem jön vissza.

Egy dolog ad csupán vigaszt, hogy most már tudom, mi történt, már emlékszem. Ezzel pedig lehetőségem nyílt, hogy az életem hátra lévő részében leromboljam azt a hazugságot, amit felépített bennem. Ha pedig ez sikerül, rájöhetek végre, ki is vagyok valójában, mert egy valamit már biztosan tudok: NEM VAGYOK AZ AZ UNDORÍTÓ, MOCSKOS FÉREG, AKINEK Ő MONDOTT ENGEM 30 ÉVVEL EZELŐTT!!!!