136. történet - Nyugodt, 51 éves nő

A történetem igazából csak most kezd összeállni, még sok részletre nem emlékszem, talán nem is fogok soha, így igazi bizonyítékom sem lesz, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, ami a képzeletem műve. Úgy 3 és 12 éves korom között semmilyen emlékképem nincs a gyerekkoromról, csak egyfajta mélységes magárahagyottság, magány, szorongás és félelem érzése. Most, hogy párkapcsolati problémák miatt pszichológushoz fordultam, kezdett ez furcsa lenni.

Megkérdeztem a testvéremet (egy bátyám van), ő emlékszik-e valamire ebből az időszakból - a válasza az, hogy semmire, neki sincs semmilyen gyerekkori emléke. Gyerekkori barátaink nem voltak, hozzánk nem jött senki játszani, és mi sem mentünk sehová, a bátyám öt évvel idősebb, velem focizott az előszobában, még a játszótérre se szívesen mentünk le. Vajon miért?

A szüleim orvosok voltak, kifejezetten "jó családnak" számítottunk, értelmiségi szülők, két gyerek, egy fiú-egy lány, kiváló karrier, jó anyagi körülmények, nagymamák.... mindenki úgy gondolta, mi vagyunk az irigylésre méltó szép család. Csak a bátyám, és én éreztük nagyon rosszul magunkat benne, semmiféle szeretetélményünk nincs. Mindketten nagyon megfelelni vágyó emberekké nőttünk fel, mi vagyunk azok, akik a zöldségestől elhozzuk a romlott káposztát is, csak hogy "tartson minket szeretetreméltó embernek". Hogy a párkapcsolatokra milyen hatással van az effajta viselkedés, arról jobb nem is beszélni...a szeretethiány életed minden apró részletét kikezdi.

12 éves korom után aztán már bőven vannak emlékeim, bár ne lennének. Nagyon korán érdeklődtem a férfiak iránt, vonzottak, bújtam volna hozzájuk, de mindig csak az idősebb, felnőtt, nálam legalább 10-15, de sokszor 25 évvel idősebb férfiak érdekeltek. Nagyon nagy volt bennem a szeretetigény (még most is az), arra vágytam, csak simogassa valaki a fejemet, vegyen az ölébe - ezért gyakorlatilag bármit megtennék. Mivel korán érő típus voltam, vagy csak a férfiak szerettek volna idősebbnek látni, mindig volt jelentkező. Első konkrét szexuális élményem, amire emlékszem, 12 éves korom küröl való, akkor egy 25-30 körüli férfi vitt el egy presszóba, ahol megittunk két koktélt - én nagyon büszke, felnőtt nőnek éreztem magam - majd elmentem vele a lakására. Ott valahogy ráérzett valamire, mert megkérdezte, hány éves vagyok, 15-nek hazudtam magam, ezért igazából nem történt aktus közöttünk, csak kézzel és szájjal elégítettem ki. Kíváncsiságot éreztem főképpen, de amikor megláttam a nemiszervét, illetve meg kellett fogni, elöntött az undor, legszívesebben elfutottam volna, de akkor már nem volt visszaút.

Továbbra is inkább a felnőttet szerettem volna alakítani. 13 évesen két fiatal felnőtt férfi leszólított az utcán, beszélgetni kezdtünk, kedvesek voltak, elhívtak "bulizni" délután. Én el is mentem, de amikor odaértem a lakásba, a megadott címre (nem volt messze a mi lakóhelyünktől), ott csak három 25-30 körüli férfi volt. Kérdeztem, naivan, hol vannak a többiek? S a lányok? De mondták, majd jönnek, és töltöttek inni - már nem tudom, mit ittam. Lényeg, hogy egy kis idő múlva, mikor az ital hatására elég jókedvűek lettek, tapogatni kezdtek. Ez még akkor nem is zavart (én is ittam, meg talán a gyerekkori élmények miatt), de aztán ketten megfogtak, kezemnél, lábamnál, a földre tepertek, míg a harmadik gombolni kezdte a nadrágját. Ő volt az a "kedves" férfi, aki olyan kedvesen elbeszélgetett velem az utcán, és elhívott... Még emlékszem az érzésre, érdekes, nem féltem, valahogy (talán most fog majd csak előjönni, miért), csak kérleltem, hogy "kérlek szépen, neee..., kérlek neee...", aztán, amikor belém hatolt, már nem kérleltem. Volt egy testen kívüli élményem ekkor, mert a lelkem valahogy különvált a testemtől, és "kívülről" szemlélte, mi történik, amíg felváltva, mindhárman, be nem fejezték a dolgukat. Valahogy nem haragudtam rájuk, fájdalmat is csak később éreztem, a testem érzett lökéseket, feszüléseket, de a lelkem nem volt jelen.

Ez után az eset után számomra a szexualitás nem volt probléma - ha valaki valamit kért, megcsináltam, ezért viszonylag népszerű voltam a fiúk között - de a testem és lelkem különválása mindvégig megmaradt a szexben, bármi történt, még azokkal is, akiket később szerettem, vagy szeretni véltem, csak az összeolvadás első pillanata volt jó, utána a lelkem azonnal "kiugrott". Idővel megszoktam, azt gondoltam, ez is normális reakció, még jó, hogy ennél komolyabb visszahatása nem volt az erőszaknak.

A dologról nem beszéltem senkinek. Csak az első szerelmemnek említettem, hogy volt valami rossz élményem, amikor mindig felugrottam mellőle az ágyból és zokogni kezdtem, és ezt érdekes módon furcsának találta :) A szüleimnek eszembe sem jutott elmondani, így is nagyon rossz volt a viszonyunk kamaszkoromban végig, tudtam, hogy csak leszidnának, megvernének, vagy valami megalázó dolog történne - mert én mindig igyekeztem elmenni minél messzebb otthonról, kerestem a szeretetet mindenféle férfi karjában, de sose találtam meg, csak a szexet.

Érdekes módon, férjnek később olyan (tizenöt évvel idősebb) férfit választottam, aki kerülte a szexualitást, és igyekezett hozzám sem nyúlni - a másik véglet éppen olyan rossz volt, mint az egyik. Tizenhét évet éltünk együtt, hatot még külön, született három gyerekünk, jó munkatársként összedolgoztunk, de összességében, párkapcsolatilag, rettenetes házasság volt a miénk.

Mindez így is maradt volna, a szelektív amnézia révén mindent ennek a 13 éves kori esetnek tudtam volna be - ha egy nemrégi kapcsolatomban nem jönnek elő emlékek. Itt végre megkaptam a simogatást, az ölbevevést, a szeretetteljes öleléseket, amikre mindig is vágytam, cserébe volt némi "erőszakolós" szex, amit élveztem is akár - és végre nem menekült ki a lelkem a testemből, hanem jelen tudtam lenni. Ez lehetne akár a happy end - pedig a legnagyobb szakadéknak bizonyult.

Mert ezekben a simogatós, néha "extrém" szeretkezésekben betört néhány emlékkép, ami azóta se hagy nyugodni, rég elfelejtett, eltemetett gyermekkorom érzés-, és tapintásélményei. A Démonok.

Bevillant kép apám kegyetlen, dühtől eltorzult arcáról, ahogy nadrágszíjjal üti a fenekemet, mert "rossz voltam". Emlékszem a zöld kanapéra, amin feküdtem, letolt nadrággal, fájtak az ütések, sírtam, az arcom a párnába nyomódott. Utána csend lett, apám hangja fentről, "Fájt? Megérdemelted. Sajnállak. Megvigasztallak. Minden jó lesz." És az érzés, ahogy simogatja a pirosra vert fenekemet, a combomat, a lábam közét, a puncimat. Tényleg jó volt, a veréshez képest pláne. De amúgy is.

A gyerekek is éreznek szexuális izgalmat, ezt azóta tudom. Éreztem persze, hogy van ebben valami nem teljesen helyes, de végre azt éreztem, szeret, ezért megérte néha a fenékverést is elviselni. A szüleim ritkán voltak otthon, mindig "dolgoztak", normálisan sem az anyám, sem az apám soha nem érintett meg. A mi családunkban nem volt "szokás" az átölelés, simogatás, dicséret is ritkán, olyankor inkább hátba veregettek. Csak ilyenkor, verés után, az apámmal volt simogatás. Néha, akkor még kisebb lehettem, mesélt, egy barna bábu volt a kezében, a "makimajom", akit a cukros bácsi elvisz valahová, és csupa rettenetes dolgot csinál vele, mert szegény makimajom hisz neki. Rettegtem ezektől a meséktől, egyben izgatott is voltam, hogy mik lehetnek azok a dolgok, pláne, hogy ilyenkor apám megnyugtatásul simogatott, mindenhol. Néha nagyon tudtam szeretni a simogatását, és nem emlékszem, hogy apám ezt kérte volna, de hallgattam ezekről, mint a sír. Anyám ilyenkor nem volt jelen -szinte sose voltak egyszerre jelen az életünkben, de ez gondolom, egy orvos családban ma is így van.

Anyám, szegény, nehéz sora volt apám mellett, minden frusztrációját a hivatásában próbálta feloldani, szerették őt a betegek. Nőgyógyász volt a hivatása. Engem is folyton megvizsgált, nem tudom, miért, őszerinte gyulladás van "nekem ott lent", ezért mindenféle krémeket és porokat tett a puncimba. Erre is csak most kezdtem visszaemlékezni, milyen rossz volt, csípett, nyomott és fájt, éjszakánként titokban megpróbáltam kipiszkálni belőle ezeket a dolgokat, hogy ne fájjon végre. Rettegtem ezektől a kezelésektől, de a gyulladások egész gyerekkoromat végigkísérték. Vajon mitől van egy hat-tízéves kislánynak több éven át hüvelygyulladása?

Így utólag nézve, felnőtt fejjel, van egy olyan érzésem, hogy csak kontroll alatt akarta tartani, vajon mi történik "velem ott lenn", és azt is érzem, hogy ez egy durva visszaélés volt a hivatásával. És nagyon nem értem, hogyan hagyhatott ennyire cserben.

A fejem is folyton fájt, volt a fürdőköpenyemnek egy öve, azzal kötöttem át szorosan a fejemet, hogy ne fájjon annyira, féltem, szétreped.

Később, amikor a "zűrös kamaszkorom" miatt folyton büntetésben voltam, és nem mehettem sehová, megtanultam hazudni. Próbáltak ellenőrzés alatt tartani, de én kiszöktem, elszöktem.. A végén a szüleim már annyira haragudtak rám, hogy hónapokig nem is beszéltek velem, akkor eldöntöttem, beveszek gyógyszereket, hogy szabaduljak. De persze nem haltam meg, mert még idejében megijedtem, "csak" vesegyulladásom lett, hónapokig nem mehettem iskolába, csak otthon feküdtem, bezárva ebbe a jeges légkörbe. Ebben az időben - 13 éves korom után - arra emlékszem, hogy már apám sem simogatott soha, talán nem találta már "biztonságosnak", félt, hogy elmondom valakinek... vagy féltékeny volt... ki tudja. Maradt hát az állandó ellenőrzés, a szigorú, jeges légkör, a pofonok, a "pusztulj a szemem elől" - mondatok.

Anyám szintén ellenőrzött, 16 évesen muszáj volt vele elmennem vizsgálatra, nem mondta, miért, de tudtam, hogy arra kíváncsi, szűz vagyok-e még. Persze nem voltam, erről többen is gondoskodtak :( Féltem, hogy kiderül, ami kiderült.

Utána ítélőszék volt otthon, apám ült a nagy íróasztala mögött, anyám mellette, mindketten zordon arccal közölték, hogy innentől akár kurva is lehetek, már "menthetetlen" vagyok, bűnös, rossz életű, és majd teherbe esek, és akkor megszülöm és abba kell hagynom az iskolát. Vagy elvetetem és soha többé nem lehet majd gyerekem. Ez a három út volt lefestve előttem: kurva, szülés, abortusz. A szerelem, szeretet fel sem merült.... és akkor nekem ez "természetes" volt, csak túl akartam élni a helyzetet. És csak hallgattam, mint a sír, mélyen a tudatom mélyére temetve minden emlékemet a fenékverésekről, izgalmas és élvezetes simogatásokról, kezelésekről.

Egész életemben körbevettek az emberek, vidám, kedves, szolgálatkész nőnek ismernek, rengeteg barátom van, de ez csak az álca: belül mindig egyedül voltam és magányos, mindent egyedül csináltam. Ez az érzés gyerekkorom óta jelen van, azóta is képtelen vagyok segítséget kérni, nemcsak ebben, bármi másban sem. Úgyse segít senki, ez az élményem.

Most járok terápiába, a legutóbbi párkapcsolatom miatt, gondolom, annak kapcsán is előjöttek ezek az emlékek. És még sok minden más is, amikben nem vagyok, nem lehetek biztos. Még a terapeutámnak sem merem elmesélni, inkább leírtam egy részét ide.

De már felesleges a szüleimet hibáztatni, okolni azért, hogy az egész eddigi életem az abnormális szexualitás és párkapcsolatok jegyében telt...ezzel bizony egyedül maradtam. Ők, öregkorukra, igyekeznek boldog családnak hazudni ezt az álszent, hideg, szeretettelen légkört. Akár hagynám is már magam mögött a történetet, de úgy érzem, nem véletlenül bukkant fel épp most az emlék, nem rakhatom át kéretlenül, kimondatlanul, némán tovább ezt a terhet a gyerekeim vállára.

Így, ahogy van el nem mondhatom nekik, de úgy érzem, valahogy mégis kötelességem szólni. Hogy a sorstársaim, akik bizonyára sokan vannak, már korábban keressenek terápiás segítséget, és ne töltsék el csaknem az egész felnőtt életüket félig amnéziában, beletörődve, belső magányban, önbizalomhiányban, rosszabbnál rosszabb kapcsolatokban vergődve. És, szégyellem, de semmiféle kötődést nem érzek a szüleim felé. Egyszerre félek tőlük és közömbös vagyok.

Köszönöm, hogy elmondhattam.