133. történet - Lolita, 22 éves nő

A nagyapám volt az. Még soha egy temetésen sem láttam annyi embert, mint az övén. Mindenki meg van róla győződve, hogy nagyszerű ember volt. Emlékszem, én is sírtam. Fogalmam sem volt róla mi történt, mai napig nem emlékszem tisztán. Milyen érdekes, hogy az elménk természetes módon elrejti a feldolgozhatatlannak ítélt részleteket. Pár éve kezdtem emlékezni.

Arra, mennyire utáltam a nagyszüleimnél lenni, arra, ahogy elbújok a kertben vagy a házban, arra, ahogy kifutok a szobából, arra ahogy csapdába esem a fürdőszobában, arra, hogy állandóan vetkőzésre biztat, fürdet, simogat, hozzám ér ott. Valahogy a földre kerülök, de nem emlékszem semmire a szőnyeg mintáján kívül. Egyszer, kétszer, évekig? Óvodás voltam, de ez még nem ok, hogy ennyire zavaros legyen az egész. A Jézus kép a falon, ami még mindig ott van nagyanyám új lakásában, ahol rendszeresen rám jön az émelygés.

Az egyetlen dolog ami feloldozhatna, az lenne, ha elmondhatnám a családomnak. De rettegek, hogy hazugnak bélyegeznének, vagy neheztelnének rám. Nem tehetem át az ő vállukra a súlyt, amit cipelek. A legrosszabb pillanataimban azt hiszem, hogy mindenről tudtak és hagytak szenvedni. Ilyenkor úgy érzem, hogy meg fogok őrülni. Másokhoz hasonlóan én is az utóhatásoktól szenvedek, a bizalmatlanságtól, kiábrándultságtól és attól, hogy nem tudom ki vagyok valójában. Hogy ki LEHETNÉK. Nem volt még kiegyensúlyozott párkapcsolatom és egyelőre úgy érzem, hogy soha nem akarok majd gyereket. A pokolban vagyok.