132. történet - Sky22

Sokat rágódtam, hogy megírjam-e a történetem. Igazából azóta követem nyomon az oldalt, amióta létrejött, mégse sikerült el kezdenem leírni. Hónapok óta minden nap feljönnek bennem az emlékek. Illetve már amennyi van, mert 14 éves koromig nem igazán vannak, de lehet, hogy jobb is így. Szóval most végre erőt nyertem hozzá, hogy kiírjam magamból.

Egészen kicsi voltam, amikor apám elhagyott, ott kezdődött minden. Anyám megismerkedett a nevelőapámmal. Innentől kezdve csak néhány kép maradt meg bennem. Furcsa szagok, fojtogatás, terrorizálás, bepisilés, bekakilás, stb. Képek, amikor felettem van, aztán alattam. Képek, amikor félek és bepisilek, amiért tudom, hogy ő vigyáz rám. Van egy pár bevillanás, de a legtöbbet eddig elfojtottam, egyszerűen kitörlődött a memóriámból, félek, hogy egyszer majd mindenre emlékezni fogok és akkor majd ideg összeroppanást kapok. Nem tudom...

A következményekre viszont töklétesen emlékszek, mivel nap, mint nap megtörténik. 14 koromtól fogva magányos farkas vagyok. Kevés barátom volt, aki volt, azt is ellöktem egy idő után. Nem akartam, hogy bárki szeressen, mert a szeretet, mint olyan számomra nem létezett és féltem az érzéstől, a törődéstől, mindentől. Egyszóval elzárkóztam, nem igazán szóltam senkihez, vágdostam magam, meg akartam halni. A mélypont akkor jött, amikor megértettem, hogy soha nem leszek normális, anyám soha nem akar majd elválni attól az embertől. Anorexiás lettem, elhatároztam, hogy nekem nem kell étel, meg akartam szabadulni a földi testemtől, attól, amit kihasználtak, amit bántottak. 35 kilósan kerültem kórházba, mai napig nem vagyok magammal megelégedve, néha nem eszek, néha eszek, aztán kihányom. Már beletörődtem.

19 évesen megismerkedtem az első "komolyabb" barátommal. Örültem, hogy valaki foglalkozik velem, még ha furcsán is. A furcsa alatt értem, hogy megvert, megcsalt, megalázott, megerőszakolt. Akkor ez nem igazán fájt, mert úgy tekintettem magamra, mint aki van és nem él, úgyhogy túl tudtam jutni rajta. Most viszont látom már, hogy ez se volt más, mint egy tünet, amibe én hajszoltam bele magam. Hagytam, hogy kihasználjon. A mai napig hibáztatom magam érte. Pontosabban mindenért, ami velem történt. Talán meg se kellett volna születnem.

Még most ebben a szent minitumban is úgy érzem, hogy meg akarok halni, nekem nem való az élet. Mindennapos kín a tömegközlekedés, az emberekkel való kommunikáció, több állásinterjúmat csesztem el amiatt, amilyen vagyok... Egy selejt, aki arra se képes, hogy az emberekre nézzen. Nem azért, mert nem vagyok őszinte, hanem mert nem akarom látni az undort a szemükben, amikor rám néznek. Úgy érzem tudnak rólam mindent...

Tudnék még miről írni... de senkit nem akarok még jobban bántani. Köszönöm, hogy leírhattam.