130. történet - Kata, 26 éves

Sosem gondoltam volna, hogy lefogom írni, ami velem történt, ilyen formában biztosan nem. Ahogy olvasgatom a történetet, pár kis részlet összerakásával lesz egy kerek egész, ami onnantól már az enyém. Feltépődnek a sebek, akaratlanul, mindig van olyan élethelyzet, ami kihozza a rossz érzèst ès a gondolkodást. Azt hiszem, elfelejtem, de sosincs így, időről időre előjön.

Először talán 5-7 éves korom között ért abúzus. Unokatestvér, szomszèdsrác, szüleim barátainak a fiai, velem egyidősek voltak vagy pár évvel többek. Mind mind csak játéknak fogtam fel, aminek részese voltam. Nem szégyelltem magam, azt gondoltam ez természetes. Volt mikor egyszer egy szülő ránk nyitott, mit csinálunk a sötétben, de csak annyit mondtunk játszunk, akkor rossz èrzés fogott el. "baràtokhoz" mikor átmentünk és játszottam a fiúkkal ránéztem a sötét szobára ès bevallom, vártam a helyzetet. Nem tudom felidézni pontosan mi törtènt ilyenkor, csak azt, hogy jó volt.

Olyan 8 éves voltam mikor nagyobbik bátyám (7èvvel idősebb) tanév kezdete előtt éjszaka megtalált, megkért simogassam neki a nemiszervèt viszonzásként ő is ezt tette velem.., nem tiltakoztam, miután lezajlott nemigazàn tudtam elaludni és az iskola első napja gondolkozàssal telt ès mèg egy kis ideig biztosan. 9évesen ugyanez megismétlődött.  Azt gondoltam ,,ez mindig így fog lenni?". Nem tettem ellene semmit. 10éves voltam mikor bátyàm összetűzèsbe keveredett a rendőrséggel, pár évet töltött börtönben is. Emlékszem az első látogatáskor annyira sírtam mikor megláttam, nem tudtam ránézni, nem tudtam mièrt viselkedem így, le kell hogy nyugodjak.

Sokszor volt, elmondom anyunak mit tett velem bátyám, vagy a többiek, de nem tettem ,,vajon hisz majd nekem?" Aztán próbàltam nem foglalkozni az egèsszel akartam kamaszkorban élni az életem, kötődni valakihez, sokszor hülyét csináltam magamból. Mikor már kapcsolataim voltak sosem tartott hosszú ideig, mindig belemenekültem inkàbb egy másikba, lezárva az előzőt. Nem akartam egyedül lenni, érzelmileg csak egy kis ideig kötődtem az adott fèrfihoz utàna csak úgy voltam, "üresen".

Most van egy 5 éves kapcsolatom, egy idő után bántalmazóvá váltott át, de erről nem beszélünk, egymásnak biztosan nem. Van egy 4 ès fél éves kisfiam ès sajnos sokszor álmodom, hogy èn leszek a bàntalmazó vele szemben, ilyenkor megrémülök magamtól, de tudom nem leszek az.

Idősebb fejjel gondolkoztam el, amik történtek velem azok nem jàtékok voltak, ès hibát követtem el. Bármennyire akarok se tudom feleleveníteni mikor veszítettem el a szűzességem, ez a kép nagyon kitörlődött.

Hibás vagyok? Valószínű igen, nem tudom.

Ez az egèsz hatással van az életemre, 26 évesen még mindig nem talàlom a helyem. Kivülről nem látszik semmi, vidàmnak mutatkozom, belülről időnként beletemetkezem a múltba ès roncsnak érzem magam.

Próbàltam erről beszèlni, írni, volt aki azt mondta ,,messziről jött ember azt mond, amit akar", volt aki meg azt, hogy ,,felejtsd el a múltat, éld pozítívan az életed", és vègezetűl volt olyan is, aki nem reagált rá semmit.

Napokban volt először mikor elmeséltem röviden egy szemèlynek, szerettem volna valakinek elmondani mièrt vagyok olyan amilyen, megnyíltam felé, és legalább benne láttam, hogy hisz nekem és nem én vagyok a hibás, nem tehetek róla. Tudom a múlt nem álom volt, hanem a valóság...

Bátyámról mèg annyit, nem beszélek vele a történtekről, mindig érzem feszengèst magamban, ha találkozunk, csalàdja lesz, legyen boldog... Van még egy kamaszodó húgom, ha ezt nem is mesélem el neki, mert nem akarom, csak szeretném felvilágosítani, ha olyan helyzetbe kerül vèdje meg magát, lépjen és ne érezze magát kiszolgáltatottnak...

Ne élje át azt, amit én.