126. történet - Málna, 36 éves nő

Nem emlékszem, mikor kezdődött és meddig tartott, kb. 3-6 éves koromban (hozzávetőlegesen a testvérem születése a viszonyítási pont). Amikor az óvodában szünetek voltak, én megőrzésre kerültem az apai nagymamámékhoz. Nem igazán szerettem ott lenni, de hát ez nem az én döntésem volt. Az emlékeket nagyon mélyre eltemettem, nem sokra emlékszem… Arra igen, hogy a nagymamám megkért, vigyek fel levest az egyik szomszéd bácsinak.

Amikor fellépcsőztem, kezemben a kis lábassal -és ezt tisztán látom magam előtt- egy velem egykorú kislány áll a fal és az üvegablakos lépcsőház sarkában és azt mondja nekem: Ne menj be oda, az a bácsi gonosz.

Érzem még most is azt a borzongásos félelmet, amit akkor éreztem, de a nagymamám mérges lett volna, ha visszamegyek.

Innentől nem emlékszem semmire, csak arra, hogy állok a nagymamám előtt, aki levetette velem a bugyimat és leszidott. Rossznak nevezett, mert piszkos lett a bugyim. Én sírni sem mertem, de nem értettem, miért vagyok rossz, nem én piszkoltam be a bugyimat. A büntetésem az volt, hogy aznap bugyi nélkül kellett eltöltenem a napot.

Ez többször is előfordulhatott, mert arra még emlékszem, hogy már féltem felmenni és hogy a bácsi lakása mindig sötét volt és mindig abban reménykedtem, hogy hátha nincs otthon, amikor odamegyek. Az ételfelvitelek után már rendszeresen ellenőrizte a nagymamám a bugyimat.

Később, amikor nagypapám meghalt, ez a bácsi lett a nagymamám udvarlója.

Az agyam elrejtette, mi történt ott velem. Sokszor elgondolkodtam, el kellene-e mennem pszichológushoz, esetleg egy regresszív hipnózissal is lehetne segíteni azon, hogy az emlékek előjöjjenek. De amíg az agyam magától nem akarja ezt tudatossá tenni bennem, inkább hagyom. Valószínűleg nem tudnék megbirkózni az esettel. Talán lassan, egyenként fog emlékképeket felhozni, ki tudja.

És az eredmény? Kicsi kislánykorom óta nagyon zárkózott vagyok és szorongó, nem szeretek emberek közt lenni, családomnak sem nyíltam meg soha. Gyerekkoromból, a fenti emlékképeken kívül szó szerint semmilyen emlékem nincs. Azt mesélték rólam, hogy kis vadóc voltam, mert ölbe nem lehetett engem venni, azonnal menekülőre fogtam…Könyvekbe menekültem, legjobban egyedül szeretek lenni. Irtózom a testi kontaktustól, a napi szintű tömegközlekedés kín.

És a bugyi… kb. csak fürdéskor nincs rajtam. És intimbetét kötelező, nehogy “piszkos” legyen a bugyim…

De van szerető barátom, aki megérti a furcsaságaimat, azt, hogy például nem engedem, hogy "ott lenn legyen", mert rossz, nem jó dolognak érzem... ki tudja, mi történt ott velem a szomszéd bácsinál...

Minden sorstársnak üzenem: túl kell élni. Erősek vagyunk, akarunk és tudunk boldogan élni. Lehet, hogy csodabogár vagy különc módra, de tudunk. És ahogy tudunk, akár csak történetekkel is, de segítünk.