106. történet - Ági, 40 éves nő

Még most is szégyellem, ami velem történt. Hiába győzköd a pszichológus, én nem vagyok hibás. Még nem teljesen hiszem ezt el. Szégyenérzet, bűntudat, rettegés és a titokba zárt magány. Pszichoszomatikus tünetek, öngyilkos gondolatok és az értetlenség. Ez van évekig, ha gyerekkorodban trauma ér. Engem ért.

Az apám zaklatott úgy 7 éves korom körül, aztán az unokatesóm 10 évesen, kb. Amit aztán az agyam elzárt előlem. Sokáig nem volt erről emlékem. Hát most vannak. Emlékeszem, hogy mi történt a hajnali órákban, amitől reggelre bepisilem. Emlékeszem a rémálmaimra, félálomban a furcsa érzésre ott lent. Semmit nem értettem.

Én csak az akartam, hogy szeressen az apám, ha már az anyám nem szeret. De nem így, én nem ezt akartam. Csak ezt akkor még nem tudtam.

Mit tehet egy kislány, aki vágyik az apja után? Mert nagyon vágytam ám. De nekem csak ez jutott. Aztán még ez sem. Ott álltam a világban egyedül, magányosan, teljesen összezavarva, megtörve. Néha legszívesebben meghaltam volna. Így talált rám az unokatesóm, akit egyszerűen rajongásig szerettem, és csodáltam. Én 10 körül lehettem, ő talán 16. Megint jött az érzés, hogy ismét szeretnek. Neki mindent megtettem, mikor bevonszolt a szobájába, és kulcsra zárta az ajtót. Az első még izgalmas volt, csak ő, meg én, de aztán fájdalmasan szembesültem azzal, hogy ez nem jó, nem akarom ezt. De valójában nem tudtam nemet mondani, csak hagytam magam, és olyat tettem, amit nem akartam. Innen már nem volt vissza út. Hiába éreztem szörnyen magam, semmit nem tettem, csak amit mondott nekem. Aztán egyszer vége lett. De nem lettem jobban, sőt.

Aztán lassan minden a feledésbe merült, elzártam magam a történtektől. Mást nem tehettem. Az emlékek elmentek, de jöttek a tünetek. Szorongás, migrén, kötődési zavarok, önbizalom hiány, önbántás. Semminek nem tudtam örülni, csak ha magamat sanyargathattam. Közben éltem az életem. Diploma, férj, két gyerek. Imádom őket. Az életben látszólag teljesen jól működtem. A trauma viszont még mélyebbre került. Ami ellen az egész testem tiltakozott, csak én sokáig nem vettem észre a jeleket. Aztán pszichológushoz fordultam. Végre mertem lépni, és elkezdődött a folyamat.

Az első pszichológusom férfi volt, ami talán nem véletlen. Rögtön egy apát láttam benne, aztán beleszerettem. Legalábbis akkor ezt hittem. Mert jött egy gondoskodó közeg, ahol én voltam a fontos. Figyelt rám, megértő volt, talán kicsit szeretett. Nekem ennyi elég volt. Kezdtem örülni dolgoknak. Egy ideig. Aztán mikor megfogalmaztam a vele kapcsolatos érzéseim, jött az újabb szenvedés. Neki sem kellettem. Nem akart engem. Magyarázta ő szakmai szemmel a dolgot, de én nem értettem. Annyira a saját világomban éltem, hogy nem bírtam a valósággal szembesülni. Néha gyűlöltem, néha imádtam a pszichológusomat. Nála dühöngtem, nem ismertem magamra. Vele sikerült az unkatesómról beszélnem, amit teljes kiborulás követett, ahogy szembesültem vele, hogy ez megtörtént velem. Aztán jött a csapás, hogy elköltözik, és már nem tud tovább vinni. Azt hittem, belehalok. Hát nem érti, hogy nem tudok nélküle élni?! Megint elutasítanak, megint nem szeretnek. Telefonon zaklattam, hogy ennek nem lehet így vége. De ha akartam, ha nem, vége lett. De mégsem haltam bele. Viszont a terápiámnak nem lett vége. Éreztem, hogy valami egyáltalán nincs rendben, nem itt kéne tartanom.

Jött a második pszichológusom. Aki egy nő volt, és ezért szörnyen utáltam az elején. Kissé nehezen fogadtam el. De aztán lassan elkezdtem bízni benne. Már nem voltak szélsőséges indulat kitöréseim. Viszont megtanultam sírni. A második órát vele végigsírtam. Újra kezdtem élni, elhinni, hogy engem is lehet szeretni. Nagyon kötődöm hozzá a mai napig.

Az apám emléke még most sem jött elő. De ahányszor szóba került, sírnom kellett tőle, pedig alig beszéltem róla. Az agyam nagyon ellenállt. Aztán jött apám halálának a 10. évfordulója, és kezdtem többet gondolni rá.

Ekkor törtek be az emlékek. Egy éjszaka, mikor egyedül voltam. Innentől már nem volt megállás. Azóta csak ezzel tudok foglalkozni. Mintha újra élném az egészet. Eleinte nem is akartam elhinni, azt gondoltam, csak kitaláltam az egészet. De sajnos nem. Közben megy az élet tovább, mert az nem állhat meg, és ez jó védekezés is egyben. Viszont jöttek újra az öngyilkos gondolatok, pszichiáter, gyógyszer. Közben vagdostam a karom, hátha ettől enyhül a lelki fájdalom. De nem enyhült, nem ettől enyhült. Mindezt úgy, hogy ebből a külvilágom semmit nem érzékelt. Ez a felismerés teljesen letaglózott, ez volt a kegyelemdöfés. Minden problémám ide vezethető vissza. Nehéz ezzel együtt élni, és tovább hallgatni.

Szerencsére szakértő kezekben vagyok a mai napig. A pszichológusommal mindent meg tudok beszélni, írhatok neki, felhívhatom, ha szükségét érzem. Ezek mind segítenek túlélni, feldolgozni. Ami nem könnyű, hiszen a titok mindig is köztem és a valós életem között állt. Azt hiszem, már nem félek, de még rettenetesen fáj. Azt, hogy ez megtörtént, az, hogy akit szeretni akartam vissza élt a helyzettel, és nem apaként szeretett. A mai napig elszorul a torkom, ha erre gondolok, és vágyakozva nézem, ha egy apa öleli a lányát.

Jelenleg a kettősség érzése van bennem. Mert ápolom apám sírját, de nem tudom, hogy gyűlölöm, vagy szeretem. Szégyellem szeretni is, azt hiszem. Mert hogy szerethetnék valakit, aki ezt tette velem? Megbocsátani lehetetlen, se neki, se magamnak. Lehet, nem is akarok, de lehet, hogy már megtettem, csak nem merem, fáj ezt bevallani.

Lassan vége a terápiámnak, de vannak még bennem elvarratlan szálak, amit még szeretnék a helyére tenni. De meg fogom oldani, magamért és a családomért.

Te, aki ezt olvasod, és kicsit magadra ismersz, és még egyedül vagy a problémáddal, azt üzenem, ne félj segítséget kérni, mert egyedül nem megy. De tudd, hogy van kiút, és rád is süthet még a nap. Hidd el, én már csak tudom.