102. történet - Amaoneth

Nem hinném hogy a történetem sokban különbözik másoktól. Anyám miután elvált vér szerinti apámtól újra férjhez ment. Egy darabig rendben mentek a dolgok, de azt hiszem apró jelek már ekkor voltak. A problémák - számomra - hat éves korom körül kezdődtek. Egy alkalommal nevelőapám megfogta a kezemet és az alsógatyájába húzta. Rátette a farkára, azt akarta hogy megfogjam.

Ledermedtem a rémülettől. Majd kirántottam a kezem és elfutottam mellőle. Anyámnak nem szóltam, valahogy mindig azt hittem gyerekfejjel hogy a felnőtteknek mindig igaza van, és nekem azt kell tennem amit a felnőttek akarnak, még akkor is ha nekem nem tetszik.

Ezután kezdődtek a piszok beszólogatások, kérdezgetések. Hogy nő a mellem, milyen jó nő leszek. Érdekelnek-e a fiúk, és szőrösödök-e már lent. Gyűlöltem mikor ezt csinálta, de senki sem állította le. Még nem voltam kilenc éves mikor először megerőszakolt. Attól a pillanattól kezdve nem voltam gyerek: aki átélte, tudja mekkora távolságot teremt mindenkivel ez a titok. Gyűlöltem magam, és gyűlöltem őt is, és rettenetesen egyedül éreztem magam. Eltartott egy darabig mire felfogtam mit tett velem. Igazából akkor jöttem rá mikor az a bizonyos kérdés, amit a táblámra írtam elhangzott tőle: "Ha terhes leszel mit mondasz kitől van? Nem árulhatod el hogy tőlem." Talán rosszabb volt mint mikor először bántott. Egy világ omlott össze bennem. Nem létezett többé biztonság, mindenkitől féltem. Azt hittem minden apa ezt teszi a lányával, rosszul voltam ha láttam hogy az utcán megölelik egymást.

Tizenkét éves lehettem mikor először tudtam az mondani neki hogy nem akarom, és ő békén hagyott. Ezután még inkább magamat okoltam, mert ha csak ennyi kellett ahhoz hogy megálljon, akkor miért is tűrtem? Miért kellett szenvednem, elviselni a szagát a bőrömön? Ezután többször nem közeledett felém, de egy fedél alatt éltünk, én pedig csavarogni kezdtem.

Nem tudom pontosan mennyi időre történt, de elég élesen megmaradt az emlékezetemben: szokás szerint csavarogtam, mentem amerre a lábam vitt. Az autók , a kamionok sorra húztak el mellettem, míg az egyik kamion megállt. Kiszállt belőle a sofőr, és intett hogy szálljak be, de én nem akartam. Erre elkezdett utánam jönni, én meg menten ahogy csak tudtam, és kiabáltam hogy hagyjon békén. Gondolom rájöhetett hogy nem túl okos otthagyni a kamiont járó motorral, mert visszament és elhajtott. Bár én sodortam veszélybe magam, de ez volt az a pillanat amikor nem magamat hibáztattam azért amit a férfi tett, csakis őt. Attól kezdve gyűlöltem mindet , egytől se tűrtem el az érintést.

Mikor befejeztem az iskolát, elmenekültem otthonról. És furcsa módon, amint elkerültem otthonról, apró kapaszkodókat találtam az életben. Ez eleinte csak annyi volt, hogy akartam dolgokat, ruhát, könyvet - leginkább könyvet - cd-t, hasonlókat, és meg is szereztem. Apránként persze, de most már senki sem volt aki bánthatott , meg piszkálhatott volna miattuk. Apróságoknak kezdtem örülni: Már nem csavarogni akartam, hanem kerestem a társaságot. A mai napig rosszat tesz nekem ha sokáig behúzódok a négy fal közzé. Olyanoknak örültem hogy valamit vethettem a kertben, és figyeltem hogyan nő, fejlődik. mert én csináltam, én döntöttem el hogy akarom csinálni. Nálam ez nagy szó, a mai napig gondot okoz szólnom ha valami nem tetszik, vagy ha akarok valamit: Pedig ez nagy lépés. Mert míg nem mertem szólni vagy tiltakozni, azt éreztem kevesebb vagyok a többieknél, semmit sem számít mit szeretnék. Hiába tudom hogy ez nem igaz. Tudni és elhinni viszont egészen más dolog,de a mi napi keményen igyekszem hogy ezt tudatosítsam magamban. Aztán kezdtem rájönni, hogy a férfiak nem szörnyek, vannak közöttük jó emberek, de a mai napig nem tudom közel engedni őket magamhoz.

Na de vissza a kapaszkodókhoz: számomra a legfőbb menedék a könyvek voltak a zene, és a naplóírás szintén sokat segített. Néha elolvasom milyen voltam akkoriban, és ijesztően idegennek érzem azt a lányt. Talán furcsán hangzik, de volt olyan időszakom - és ez néha előjön a mai napig- amikor napról napra kellett kapaszkodót találnom, ez mindig valami amire érdemes várni: Program, előadás amire el akarok menni, találkozó valakivel aki kedves a számomra, vagy valami könyv megjelenése amire vágyom. A lényeg hogy legyen mire várni, mert könnyebb így átvészelni a nehezebb időszakokat.

Gondolom feltűnt hogy nem írtam azokról akik segítettek, pedig sokan voltak. A kezüket nyújtották felém, de én eleinte nem tudtam elfogadni, nem tudtam bízni benne hogy tényleg segíteni akarnak. Magam sem tudom megmondani mi változott, talán csak idő kellett hozzá, és már nem löktem el mindenkit. Segítettek mikor elköltöztem, segítettek mikor az út mellett kapott el a sírás - a mai napig nem tudom ki volt az a néni - és segítettek mikor újra tanulni akartam, majd dolgozni kezdtem. Talán innen a kényszer, hogy szeretek másokról gondoskodni, mert rólam is gondoskodtak. Volt hogy a rokonaim, volt hogy idegenek tették meg ezt értem, de meggyőződésem hogy nélkülük sehol sem lennék ahhoz ahol most vagyok. És most külön szólnék azokhoz emberekhez, akiket a neten ismertem meg és tényleg a barátaim, mert ismernek: Drágáim, ha erre jártok és elolvassátok, felismertek: Köszönöm hogy szóra bírtatok. Mert akkor kezdtem el tényleg gyógyulni.

Nem állítom hogy minden rendben van velem. Vannak nagyon rossz napjaim, és sokszor bizonytalan vagyok, de szeretek élni. Dolgozom, és örülök neki, mert olyan társaságban vagyok ahol lehetetlen szomorkodni. Aki ismer többet lát nevetni mint elmélázva, befelé fordulva, és jól is van ez így. Inkább más gondjával törődök mint a magaméval. Lehet hogy ez elfojtás, nem tudom, de az az igazság hogy nem is érdekel: élem az életem, és örülök aminek lehet. Soha nem leszek olyan mint a többség, de nem látom hogy ez baj lenne: Vagyok aki vagyok.

A végére egy kis rövid történet: Az egyik tanfolyam elején amit elvégeztem csináltak olyat hogy felírhattuk egy pappírra a legrosszabb tulajdonságunkat, és utána ki kellet volna vinni hogy elégessük. Nem voltam rá hajlandó, mert a rossz tulajdonságaim is én vagyok. És okkal vagyok aki vagyok: Csak az merjen rajtam ítélkezni aki hasonló cipőben jár.

Sok mindent akartam írni, a töredékét sem sikerült, és elnézést szeretnék kérni ha zavarosra sikerült, de nem fogom visszaolvasni. Talán majd egyszer, ahogy a naplóimmal is szoktam.