95. történet - Dűne, 23 éves lány

Én is sokáig gondolkodtam azon, hogy leírjam-e a történetem. De végül úgy döntöttem, meg kell tennem, ennyivel tartozom magamnak. Én már 17 éves voltam, mikor mindez történt, ezért is gondoltam, hogy talán nincs jogom ide írni, mert ez már nem gyerekkori történetnek számít. DEHOGYNEM ide tartozom, hatalmas bűntudattal élek a mai napig, és nem vagyok hajlandó tovább ezzel együtt élni, miközben aki ezt tette velem, vígan éli világát.

Sokkal borzalmasabb dolgok történtek a legtöbb emberrel annál, ami velem történt, de mégis fontosnak érzem, hogy hallassam a hangom én is, mert nem szabad ezeket a dolgokat elbagatellizálni vagy lekicsinyelni.

17 évesen egy elég rossz középiskolába jártam, nem szerettem, de volt 1-2 nagyon jó barátom és ettől elviselhető volt. Volt egy tanárom, 45 év körüli férfi, akit mindenki szeretett, laza volt és jó fej, mindig is kedveltem. Másodikban az egyik barátnőm elkezdett járni az egyik szakkörére, sok különmunkájuk volt, élvezte, aztán a másik barátnőm is elég hamar elkezdett járni. Végül én is. Nagyon szerettük a tanárt mindannyian, nevezzük X-nek. Sokat beszélgettünk vele, gyakran meghívott minket kávézni, sétálni, és aztán mi is hívogattuk, megadta telefonszámát, néha sms-eket is váltottunk. Aztán X írogatott olyan sms-eket meg üzeneteket nekem, amivel egyértelművé tette, hogy jó lenne, ha csak kettesben találkoznánk, a barátnőm nélkül, mert, hogy „én jobban megértem őt” és, hogy „jobban el tudnánk lenni csak kettesben, mert mi ketten jobban kijövünk”. Kicsit zavarban éreztem magam, de végül is belementem, eleinte semmi sem történt, tényleg csak beszélgettünk, bár visszagondolva annyira egyértelmű jelzéseket adott, hogy nem is értem, hogy lehetettem ennyire naiv. Még soha nem volt barátom, nem is csókolóztam, talán ezért nem éreztem a jeleket, mindig is nagyon félénk lány voltam, sokszor jártam pszichológusnál, sose volt önbizalmam.

Aztán egy esti kávézásunk után hirtelen megölelt, de nem azzal az atyai öleléssel, ami még talán helyénvaló lett volna, rögtön éreztem a testem tiltakozását, ezt NEM!!! De aztán már nem volt visszaút. Ugyanazt a tehetetlenséget, zsibbadtságot éreztem, mint amit sokan leírtak itt. Aznap este ledugta a nyelvét a torkomon, erőszakosan, mint akinek ehhez teljes joga van. Undorító volt, persze nem mertem ellenkezni, hiszen a tanárom volt. (Az is hozzátartozik a történethez, hogy a nála fiatalabb barátnője várta őt haza.) Nem akarok hazudni, korábban álmodoztam arról, hogy megcsókol, és azt hiszem tetszett is, mint férfi. De soha nem gondoltam arra, hogy ez a valóságban is megtörténhet, és ezekre nem tudatosan vágytam, én főleg csak atyai szeretetet vártam tőle. Később persze emiatt a megfoghatatlan vonzalom miatt volt évekig bűntudatom. Úgy éreztem, hiszen én is vágytam rá, és már 17 éves voltam, szinte felnőtt, az én hibám volt!

Párszor találkoztunk így esténként, aztán egy délután iskola után írt egy sms-t, hogy ne haza menjek, hanem hozzá, mert nincs otthon a barátnője. Visszaírtam valami hazugságot, hogy most miért nem mehetek, amire egy olyan goromba sms-t írt, hogy kb egyértelművé tette, hogy ha nem megyek hozzá, akkor bármit megcsinálhat, hiszen a tanárom. Végül elmentem hozzá, ahol lényegében semmi komoly nem történt, de mégis úgy érzem egy kis darab meghalt belőlem. Fogdosott, különböző pózokba fektetett, levette a melltartómat, nyalogatta a mellem, végül egy pillanat alatt kikapcsolta a nadrág gombjait és belém nyúlt. Nem engedtem, hogy kielégítsen, de elég erős volt. Ez mindig így ment, kb hetente 2x fel kellett mennem hozzá. Úgy 4-5 hónapig tarthatott az egész dolog, áldom az eszem és az erőm, hogy nem feküdtem le vele. Mesélt egy lányról előttem, akkor végzett mikor én még elsős voltam, na vele lefeküdt, 16 éves volt a lány, ő vette el a szüzességét. Aztán megtudtam, hogy az a lány szakított vele, nem tudni miért (vajon miért…?szegény lány biztos rájött, hogy egy őrülttel van kapcsolata) és ő rettenetesen dühös volt rá emiatt.

Mialatt az egész tartott, összesen 2 embernek mondtam el,mert úgy éreztem, hogy kedvelem ezt az embert (nem szerethettem, mert előre közölte, hogy nehogy szerelmes legyek belé, erre vigyázni kell) és úgy gondoltam, hogy lényegében egy titkos kis kapcsolatban élek… Úristen milyen nevetségesen naiv voltam!!! Az egyik a pszichológusom volt, aki nagyon kedves nő volt, de elmondta a szüleimnek az egész dolgot, amit én később szépen átalakítottam nekik, nem, kettesben sosem találkozom vele, ő is úgy gondolja, hogy nem helyes, ha ennyit találkozunk stb… Úgyhogy semmi nem történt. A másik ember, akinek erről beszéltem, a barátnőm volt, de ő nem igazán értett meg, mondta, hogy ne folytassam a dolgot, de szerintem engem tart a mai napig felelősnek, vagy csak egyszerűen nem érti, mi ebben akkora nagy ügy. Nem is szereti, ha felhozom, pedig miután kezdtem rájönni, mennyire kihasznált és megalázott egy beteg ember, szerettem volna valakivel erről beszélni, de mindig eltereli a témát, mintha ez valami tabu dolog lenne.

Végül egy nyár után, miután mindig valami okot találtam, hogy miért is nem tudunk találkozni, rákérdezett telefonon, hogy hagyjuk abba? Mire én összeszedtem a bátorságom és azt mondtam, hogy igen. Ez után 1 éven keresztül még el kellett viselnem, hogy egy darab szemétnek éreztem magam, úgy nézett rám, borzalmas volt. És végig rettegtem, hogy elmondja valakinek a szégyenem, pedig ma már úgy látom, hogy ő inkább tőlem félt, félt, hogy bárkinek is eljár a szám, hiszen a kis korábbi ügyeiről is tudtam. Ma már leérettségiztem, szabad vagyok, mégis mostanában egyre inkább egy darab szarnak érzem magam, a férfiakban nem bízom, ezért nem is tudok velük rendes kapcsolatot kialakítani.

Ezután még egy idősebb fickó próbálkozott be nálam egy külön tanfolyamról, de elég hamar le tudtam állítani, de elég rémisztő volt, azt gondoltam rám van sütve, hogy „jöhettek vén kéjencek!”. Végül kb. 1 éve volt, hogy egy tömött buszon valami hozzányomódott a fenekemhez, azt gondoltam valakinek a bőröndje, aztán gondolom a fickó felbátorodott azon, hogy nem álltam arrébb, ezért egy kéjes nyögés kíséretében megmarkolta a fenekem. Azonnal hátradulakodtam az embertömegben, de mégsem kiáltottam, a mai eszemmel fel sem fogom, hogy miért nem. Egy embernek mondtam el ezt is, pedig ezután napokig mocskosnak éreztem magam. Mondjuk lehet, hogy rosszul választottam, egy mélyen Istenhívő lánynak meséltem el, aki gyakorlatilag semmit nem mondott rá, csak kínosan másra terelte a szót.

Nem érzem fer dolognak, hogy engem ilyen „kis” dolgok is így taccsra tudnak vágni, amilyen borzalmakat olvastam itt… De szerencsésnek érezhetem magam, hogy ennyivel megúsztam. Elképedve jöttem rá, hogy már az én példáimból is látszik, hogy milyen tabu témaként kezelendők ezek a szexuális abúzusok. A barátnők, akik nem tudnak erre mit mondani, ezért inkább hallgatnak, a szülők, akik nem tudják, mit tegyenek, ezért inkább hallgatnak. A köztiszteletben álló tanár, aki ki tudja hány éve néz ki magának félénk, hallgatag lányokat akik felnéznek rá, szinte istenként tisztelik, ő pedig szépen és módszeresen kihasználja őket… Istenem, de undorító. Jelenleg nem tudom mit tegyek, féltem a jelenlegi diáklányokat ettől a manipulatív szörnyszülöttől, mégsem tudom, hogy mit tegyek? Még mindig bennem van a szégyen és az undor magam iránt is, az önbizalmam mostanában a béka segge alatt van. Csináljak balhét, vagy csak menjek és pofozzam fel, hátha a saját lelkemnek is kicsit jót tesz és talán némileg helyrerakja, hogy amit tesz, az nem jó? Mert nem vagyok biztos benne, hogy ő látja, hogy mindez nem helyes. Persze ez nem mentesíti, mert én soha nem fogok tudni megbocsátani, azért amit velem tett. És nem is akarok.

Még mindig nehéz ezt felfognom és tudatosítanom, de nagyon fontos: NEM AZ ÉN HIBÁM! NEM A MI HIBÁNK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!