94. történet - Berti, 49 éves nő

Ez itt egy anyja lányát változat lesz. A történetem sok részletből tevődik össze, a legkorábbiak kerültek elő az emlékezetemből a legnehezebben és legkésőbb. Elfedte őket a szégyen és a bűntudat. Mindig egy picit többre voltam képes emlékezni, de újra, meg újra megrémültem a saját emlékeimtől, hogy talán csak én találom ki… míg végül összeállt a kép és bizonyossággá vált.

Valójában nem maguk az erőszaktevések a leggyötrelmesebb emlékek számomra, hanem az, amivé vált ettől az életem: folytonos törekvéssé, hogy végre értsem, miért érzem, amit érzek és tudjam, szabad-e ezt éreznem: utálom a saját anyám közelségét, nem tudok róla jót feltételezni. A titok és a bizonytalanság évtizedeken át távol tartott részben mindenkitől, alapvetően attól, hogy magamat elfogadjam. Egyfajta magányban éltem. 

Anyám csecsemőkoromtól fogva okkal, ok nélkül kúpot adott. Avval magyarázta, hogy ő jó anya, segíti hogy ne fájjon, ha a nagydolgomat végezni bilire ültet. Később avval az indokkal, hogy a rossz kislányok mindenfélét elrejtenek a testnyílásaikba, ezt rendszeresen ellenőrizte, ilyenkor megint és megkérdőjelezhetetlenül ő volt a jó anya. Közben mindig felismertem az arcán egy bizonyos arckifejezést, a szája mosolyogni próbált de inkább vicsorgás volt. Nagyon csúnyának láttam ilyenkor. Általános iskolás koromban hosszan tartó, emlékezetkieséssel járó betegségen esett át, eközben apám elhagyott bennünket és nem is láttam 10 évig. Örülnöm kellett, hogy anyám legalább egészséges és hazatér. El kellett fogadnom, hogy nincsenek, vagy csak foszlányos emlékei és tekintettel lennem rá, nehogy visszaessen… ezáltal háttérbe szorítani az erős ellenérzéseimet és önmagamat. 

Egymást követték anyám partnerei. Hiába csuktam be az ajtókat esténként, ő arra hivatkozva, hogy a betegsége miatt szüksége van levegőre, kinyitotta, így hallanom kellett az együttléteiket. Ezeket kínzó részletességgel el is mesélte és amikor kértem, hogy ne kelljen tudnom, az volt a válasza, hogy ő evvel bizonyítja: engem jobban szeret, mint őket. Előfordult olyan alkalom is, amikor valamelyik a partnerei közül úgy gondolta, hogy én is a csomag része vagyok és próbálkozott, de szerencsére ezt el tudtam utasítani. Azt nehezebb volt elkerülnöm, hogy anyám magához nyúljon a jelenlétemben és amikor rászóltam, engem szidott, hogy mit képzelek, egy bogár bemászott és nagyon megcsípte. A telefont gyakorlottan letettem, ha a hangján ezt észleltem. Szerencsémre akadt olyan barátnőm, aki elmesélte, hogy anyám megleste őt fürdés vagy öltözködés közben, amikor nálunk aludt. Mások tapasztalták, hogy nem mindig mond igazat és tökéletesen képtelen beismerni, ha hibázik. Így voltak már rajtam kívül is, akik legalább részben kételkedtek benne. Az uszodák öltözőjében magamat szégyelltem attól, ahogyan nézte a ruhátlan nőket, itt is kaptam együttérző pillantásokat. 

A világ és a család előtt önfeláldozó, gyermekét egyedül nevelő anyaként mutatkozott. Valóban rengeteg anyagi és egyéb látványos szívességben részesített. 

Kisgyerekkoromtól evészavarokkal, huszonéves koromig mindennapos öngyilkos fantáziákkal, rémálmokkal éltem. Gyakran voltam beteg, rosszkedvű, a vele való viselkedésem „indokolatlanul” feszült, hálátlan és indulatos volt. Ezt meggyőzően avval indokolta a családnak, az ismerősöknek, nekem és talán önmagának is, hogy sérült vagyok, mert az apám elhagyott. 

Így a valódi okról sokáig senkinek nem beszéltem, biztosra vettem, hogy nem hinnék el és hosszú ideig magam is el tudtam bizonytalanodni. Később néhány közeli barátommal és a saját családomból azokkal, -akikről úgy ítéltem, hogy elbírják ezt a történetet-, megosztottam. Nagy szükségét éreztem és érzem, hogy evvel együtt szeretnek. Ugyanakkor tudom, hogy van közöttük, akinek nagyon nehéz ehhez viszonyulni. Nagy lehetőség erről ezen a csatornán és értő olvasóknak írni, köszönöm!