88. történet - Mentalevél, 39 éves nő

Lakótelepen éltünk, sokan jártak hozzánk, apám volt a környék "szociális munkása", ügyintézője, konfliktuskezelője, programszervezője. 8 éves lehettem, mikor a játszótéren odajött a húgom (akkor 6 éves volt), hogy J. bácsihoz (aki heti rendszerességgel megfordult nálunk) bement, és ő furcsa volt vele, de kapott málnaszörpöt. Nem tudom, hogy történt, hogy ketten mentünk vissza J. bácsihoz.

Arra emlékszem, ül a széken, én állok előtte. Egyik kezével a vállamat fogja, nyalogatja a számat, betolja a nyelvét, közben a másik kezével a bugyimban turkál. Mellette a felesége, sírva, hogy "ne, ne csináld", J. bácsi pedig ráparancsol, hogy töltsön neki még pálinkát - amit ő remegő kézzel meg is tesz.

Tele volt a lakásuk játékbabával, mindnek ki volt vágva ollóval a lába köze.

Ezután nem köszöntem J. bácsinak. Nem tudtam pontosan, mi történt, mégsem. Apám tette szóvá, hogy J. bácsi panaszkodik a tiszteletlenségem miatt. Fogalmam sincs, mondtam-e apámnak valamit, talán nem, lehet, csak vártam, találja ki, miért nem akarok köszönni.

J. bácsi a Don-kanyarból jött egyébként haza és szeretett hölgyek vállán sírni, vigasztalódni. Apám bírta, szeretett tőle idézni.

Aztán az egészre nem gondoltam, sokáig eszembe sem jutott. Mikor J. bácsi meghalt, én jártam át a feleségéhez beszélgetni, hogy jót tegyek valakivel. Nekem akarta adni a babákat, de a szüleim kidobálták őket.

Nem volt az a nap sem különösebb, mint a többi: tizenéves koromban egyszer lefeküdtem, de sehogy sem bírtam elaludni. Forgolódtam. Eszembe jutott J. bácsi. Onnan kemény idők kezdődtek. Addigra meghalt J. bácsi, de izzó gyűlöletet éreztem: azt, hogy kikaparnám a csontjait és izzé-porrá zúznám őket.

Lefojtott nő voltam, a huszonéveimre szinte nem is emlékszem magamra mint nőre, ha az akkori képeimet látom, mindig fiús színeket használó (sötétkék, barna, szürke) embert látok. Utáltam,ha rám nézett egy fiú vagy férfi, azt éreztem, meg tudnám ölni. Minden közeledést csírájában elfojtottam.

28 voltam, mikor elkezdtem pszichodrámával foglalkozni. Aztán sok mindent kipróbáltam. Elmeséltem egy idő után a molesztálást is, de senki nem "harapott rá".

32 éves koromig nem volt szexuális kapcsolatom. Pár hónapja mentem férjhez (ő a 4. férfi az életemben ilyen szempontból), őt is molesztálták gyerekkorában, mint kiderült.

Még most is bizonytalan vagyok, nem "szánalmas-e" a történetem? Mások sokkal durvább dolgokon mennek keresztül. Gyengének tartottam magam, hogy engem ennyi padlóra küldött.

Döbbenetes, mennyi lehetőség kínálkozik a beteges embereknek. Egyszer (10 éves korom körül) a Dunaparton sétáltunk barátokkal, mikor egy idős férfi kutyájával játszani kezdtünk. Mindenkit elzavart, csak én maradtam. Kérdezgetni kezdett a koromról, hogy menstruálok-e, majd elmagyarázta, mik lesznek a tünetei, hogy pattanások jöhetnek ki pl. a nyakamon, és végighúzta rajta a kezét. Bolondultam a kutyákért, de elmenekültem onnan.

Máskor (hasonló korú lehettem) a délutáni zeneórára tartottam, mikor egy negyvenes, jól öltözött férfi, aktatáskával a kezében megkérdezte, hol a hévmegálló. Nem értettem a kérdést, mert odalátszott. Elmagyaráztam neki, de sehogysem akarta érteni, kérte, mutassam meg. Útközben azt mondta, pisilnie kell, bemegy a trafik mögé, kísérjem el. Otthagytam őt is.

A szüleimnek csak pár éve mondtam el J. bácsit (a többit nem is). Apám bocsánatot kért tőlem, és azt mondta, sajnálja. Anyám azt mondta, mikor 12 éves volt, a szomszéd bácsijuk mindig csúnyákat kiabált utána a kertből, ha arra járt. Azt éreztem, nem akar szembesülni azzal, hogy én 8 voltam, és nem utánam kiabáltak.

Azt hiszem, amennyire lehet, túljutottam rajta. A férjem csodálatos ember. Kislányt szeretne. Félek, ha fürdetné, egy idő után kísértést jelenthetne neki. Olyan könnyen, "természetesen" fordulnak át, történnek a dolgok. Szégyellem magam, hogy ez egyáltalán eszembe jut vele kapcsolatban – remélem, sosem olvassa el ezt az írást.

Jó, hogy leírhattam, de kicsit furdal a lelkiismeret, hogy az én kis ügyemet így felfújom.