87. történet - Eper, 29 éves nő

Én sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok, mint itt sokan, ugyanis engem "szerencsére" már nagyobb koromban, 16 évesen zaklatott a nevelőapám. Ennek köszönhetően talán mára mondhatom, hogy sikerült feldolgoznom a történteket. Ha 5-6 évesen történt volna velem, biztosan sokkal komolyabb gondjaim lennének mára.

Részleteket nem írnék, mivel mint mondtam, úgy érzem, túl vagyok már a dolgon. Röviden a lényeg: nevelőapám 2 éves koromtól volt velünk, én igazi apámként szerettem, apának is szólítottam sokáig. (Édesapám nem sokkal a születésem után meghalt.) Voltak előjelek már korábban (12-13 évesen fogdosott néha, benyúlt a bugyimba, meg beszólogatott, de én nem vettem róla tudomást), de 16 éves voltam, amikor azzal állt elő, hogy feküdjek le vele. Fizikailag sosem kényszerített, érzelmileg zsarolt, és ez elég volt ahhoz, hogy belemenjek. Úgy indult, hogy azt mondta, az lesz az egyetlen alkalom, utána persze jött az, hogy hetente egyszer kell vele csinálnom, végül 3 hónap után eljutottunk oda, hogy mindig meg kell tennem, amikor csak ő akarja. Na, ekkor törtem meg, és szóltam anyukámnak. Ebben is szerencsém volt, ő hitt nekem, volt feljelentés, előzetes letartóztatás, de aztán fél év után bizonyíték hiányában (mert ugye az én tollba mondott vallomásom, meg a rendőrségi pszichológus szakvéleménye, az nem elegendő bizonyíték) felmentették. Anyám visszafogadta, a mai napig haragszom rá emiatt, de ez egy másik történet.

Maga az aktus sosem fájt, persze kellemetlen volt, de valahogy kívül tudtam maradni közben az eseményeken, olyan volt, mintha nem velem történne. Nekem nem ez volt a legnehezebb része, hanem maga az állandó rettegés, amikor hirtelen minden előzmény nélkül zavarossá vált a nevelőapám tekintetete, és akkor már tudtam, hogy mi fog következni, amint anyám elaludt. Amikor megtettük a feljelentést, és őt őrizetbe vették, azt hittem, a nehezén már túl vagyok. De tévedtem, a kihallgatások, a szembesítés, és a bírósági tárgyalások, ahol látványosan senki sem hitt nekem, sokkal jobban megviseltek, mint maga az abúzus. Egy idő után már annyira nem bírtam ezt a nyomást, hogy a nevelőapám közeli hozzátartozójaként a tárgyalásokon egyszerűen megtagadtam a vallomástételt. Végül valószínűleg emiatt mentették fel bizonyíték hiányában. De képtelen voltam a történtekről részletekbe menően beszélni egy csomó ember előtt, nem is feltétlenül a szégyen miatt, hanem azért, mert ők elutasítóak voltak velem, tudtam hogy nem hisznek nekem.

Igazából abban is szerencsés vagyok, hogy én soha nem éreztem hibásnak magam a történtek miatt, sosem fordult meg a fejemben, hogy erről az egészről én is tehetek. Így azért jóval könnyebb volt elviselni mindent.

Csak mostanában, néhány hónapja jutott eszembe, hogy már egészen kicsi koromban, olyan 8-9 évesen, amikor a szobámban játék közben elcsíptem egy-egy mondatot a szexuális zaklatással kapcsolatban akár híradóból, akár a felnőttek beszélgetéséből, akár valamilyen filmből, mindig az a gondolat futott át az agyamon, hogy "ez akár velem is megtörténhet", sőt, tovább megyek, egyszerűen ÉREZTEM, TUDTAM, hogy meg is fog történni valamikor. És most estem gondolkodóba, hogy talán mégis az én hibám volt ez az egész. Talán a hülye (akkor még alaptalannak tűnő) félelmeimmel vonzottam be ezt az egészet, talán öntudatlanul is olyan jeleket küldtem a nevelőapám felé, amiből ő ráérzett, hogy ezt megteheteti velem.

Azzal próbálom felmenteni magam a felelősség alól, hogy néhány éve a nevelőapám a fejemhez vágta, hogy "Már kétévesen is egy kis kurva voltál! Amikor velem aludtál, még csak fel sem ébredtél rá, hogy a kezedbe tettem a f.rkamat!". Talán tudat alatt emlékeztem erre kiskoromból, és talán innen jött később az a bizonyosság, hogy egyszer engem is molesztálni fognak. De ez már sosem fog kiderülni, és őszintén, már nem is igazán érdekel. Csak jól esett kiírni magamból, köszönöm szépen a lehetőséget.