56. történet - Tengerszem, 27 éves nő

Először is, leszögezném, hogy az én történetem nem annyira súlyos, mint oly sok emberé ezen az oldalon. Ám mégis, mind a mai napig élénken emlékszem rá, hisz éveken keresztül a saját szégyenemként éltem meg. 5-6 éves lehettem, mikor ez történt velem, még óvodába jártam.

Épp meghalt a dédnagymamám, a család az ő temetésére készült. Mivel messzebb lakott tőlünk és hideg tél volt, így anyuék úgy döntöttek, hogy nem visznek el a temetésére (én ezt egyébként azóta is érthetőnek tartom), sokkal jobb lesz nekem anyukám egy kolléganőjénél. Rajongtam I. néniért, és ez kölcsönös volt. Neki és a férjének, P. bácsinak 2 fia volt, de I. néni mindig is szeretett volna egy kislányt, így ahányszor csak bent jártam a szüleim munkahelyén, sosem szalasztotta el az alkalmat, hogy kicsit beszélgessen velem vagy vmi csokival, gyümölccsel kínáljon meg. Nyáron is többször találkoztam velük, nagy gyümölcsösünk volt, a férjével jöttek segíteni. Szóval abszolút ismerős közegbe kerültem, sőt, alig vártam, hogy azon az éjszakán náluk alhassak. Minden idilli is volt az este: "segítettem" I. néninek vacsorát főzni, aztán P. bácsival tévéztünk, majd összetoltak nekem egy fotelt és oda ágyaztak (madárcsontú kislány voltam, nekem az királyi fekhely volt). Megbeszéltük, hogy mivel I. néni reggel korán megy dolgozni, így P. bácsi visz majd az oviba. Én jól is aludtam.

Majd reggel P. bácsi ébresztett, hogy nem akarok-e egy kicsit odabújni mellé az ágyba. Én nem akartam, de félénk kislány voltam, aki mindig udvarias és illedelmes, így odamentem. Ő a paplan alatt letolta a nadrágját és megkért, hogy simogassam meg a hímvesszőjét. Aztán mondta, hogy húzzam le a bugyimat, tegyem egy kicsit terpeszbe a lábam, mert ő is meg akar simogatni. Egy picit be is nyúlt a hüvelyembe, de nem tudott nagyon... Aztán mondta, hogy nem jól simogatom, és megfogta a kezem, és el kezdte ütemesen húzogatni a péniszén. Arra nem emlékszem, hogy elment-e... Igazából ezután az a következő emlékképem, hogy kézenfogva (!) ballagunk az oviba és vmit folyamatosan duruzsol nekem (gondolom, hogy ezt senkinek nem mondhatom el).

Eltel pár év. Ezekből csak arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy ahányszor megláttam, fizikailag rosszul lettem, de magam sem tudtam, miért. Pedig sokszor találkoztunk, hisz' a szüleimmel ugyanolyan jó viszonyban voltak. Aztán egyszercsak 11-12 éves koromban mint derült égből a villám...hirtelen bevillant minden, mintha csak azelőtti nap történt volna...Borzasztó, felkavaró érzés volt, addig az agyam eltemette valahová, de akkor előjött az összes elfojtott érzés. És utána hosszú évekig minden egyes nap. Mint egy rémálom. Ezidő alatt 2 embernek mondtam el, mert úgy éreztem, hogy elevenen felfal ez az érzés.

Sokszor hallok, olvasok olyan pszichológusi véleményt, hogy az áldozat érzi magát szégyenben, mintha értéktelen lenne, mintha ő nem lenne jó semmire. Ez teljesen így van. És ez a legszörnyűbb, hogy nem a nyomorult elkövetők érzik magukat rosszul: ők gyakran élik tovább a maguk kis álszent életét, sokan közülük a társadalom által megbecsült emberek, mindenki által tisztelt és szeretett családapák/anyák. És nem, helyette/ük én, mi érezzük magunkat a földbe tiporva, porig alázva, mint egy darab rongy.

Éveken keresztül gyűlöltem őt. Gyűlölöm a mai napig. Néha még most is találkozunk, mert a feleségével azóta is jóban vagyunk (a szüleim nem tudnak róla). Ha felfordulna végre, ez a világ csak jobb lenne. Ha eszembe jut az a reggel, még most is tömény undor fog el. Sok időbe telt, mire el tudtam fogadni önmagam, mire végre elhittem, hogy én nem vagyok hibás ezért. Sokáig úgy éreztem, hogy nem leszek képes közelebbi kapcsolatba kerülni a férfiakkal, ezért, ha valakin észrevettem, hogy komolyan tetszem neki, úgy intéztem a dolgot, hogy ne akarjon tőlem semmit. De szerencsére megismertem a Párom, akivel teljesen őszinte lehetek. Neki elmondtam mindent, a rideg tényektől kezdve a bennem kavargó érzésekig. És végre, őelőtte nem érzem szennyesnek magam.

Mindenkit arra bíztatok, hogy ha megtalálta azt a személyt, akiben maximálisan megbízik (legyen az akár egy családtag, egy barát vagy barátnő), mondja el neki a traumáját. Nem szabad és nem is lehet egyedül cipelni ezt a súlyos terhet. És tegyünk az ellen, hogy majd a gyerekeinkkel is hasonló megaláztatások történjenek! És jobbulást kívánok minden sorstársnak!