52. történet - Névtelen, 22

Először is szeretném leszögezni, hogy nem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírom, úgyhogy köszönöm, lehet ezzel többet teszek magamért mint az elmúlt 22 évben. Az én történetem csak két kislány „átlagos” gyerekkoráról szól, de inkább tűnhet panasznak az előző bejegyzésekhez képest.

Édesanyánk 6 év házasságot követően vált el férjétől, aki papíron a kishúgom és az én vér szerinti édesapánk (persze ez mint utólag kiderült, kb 50-50 % mindkettőnk esetében). Rendszeresen verte, iszákos volt, és emlékszem, hogy 5 éves voltam, Karácsony volt, mikor betörte a gyerekszobaajtó üvegét egy veszekedés alkalmával. Anyukám mindig azt mondta, hogy olyan volt mintha még egy gyereke lett volna, és neki olyan férfi kell aki megmondja mit tegyen. Meg is találta ezt az embert, egy évre rá. Apánk nehéz anyagi körülmények között hagyott ott minket, ezért az ifjú, délceg lovag különösen jól jött (6 évvel volt fiatalabb). Az elején még nem is volt semmi probléma. Kedvesnek tűnt, és úgy festett szívügyének érzi, hogy jól teljesítsünk az iskolában. 3.osztályban kezdődtek a nyelvtan szabály magolásos, „amíg szó szerint nem tanulod meg nem feküdhetsz le” momentumok. Nálunk nem volt szíj, szódásszifonnal kaptunk az arcunkba ha elaludtunk. Én voltam az alkalmazkodóbb, a húgom onnantól kezdve, hogy iskolába járt megkeserítette a kis családi idillt. Közös vonásunk volt, hogy eltitkoltuk a rossz jegyeinket. Ezt tendenciózusan egy másfél-két órás szembeszéddel, arcba vicsorgással majd következetesen kiszámolt pofonok osztásával torolta meg a 100kilós, ereje teljében lévő, vagyonvédelmi tevékenységet végző delikvens rajtam és a vaságyastól 35 kilós kistestvéremen. Egyszer kétszer elestünk, a húginak orra vérzett, füle törött, de egyszerűen nem találtak más nevelési formát, pedig próbálkoztak, koki, nincs TV, nincs kosarazás, nincsenek barátok és egyéb tiltások.

Én behódoltam, úgyhogy mondhatni arany életem volt a tesóméhoz képest. Ő ugyanis nem volt képes. Egyszer a lakás előtt ülve „szemétlevitel”címen addig vártam amíg már nem hallottam 11-12 éves húgom üvöltését a fájdalomtól. Anyukám tudta, hogy lányai milyen súlyos bűnöket követtek el amikért teljesen jogos volt az ítélet. Gyermeki logika, hogy ez egyáltalán nem ösztönzött bennünket a jobb eredmény elérésére. De míg nálam havi 1-2 alkalomra redukálódtak ezek a pár óra alatt lezajló igazságosztások, a kistestvéremnél két napi rendszerességgel volt mindig valami. Ha 10 percnél többet volt a WC-n megvádolta, hogy lóg a tanulásból. Sosem volt vége. Én azért, ahogy cseperedtem nőttek az igényeim, szerettem volna a barátaimmal lenni, koncertre járni, ahogy minden normális tinédzser. Ehhez viszont engedélyre és pénzre volt szükségem. Így 22 éves fejjel, Önálló felnőtt életet élve jöttem rá, hogy eladtam magam ezekért a dolgokért ennek az embernek. Azt mondtam neki szeretem, szájra puszival kellett köszönni, és úgy tenni mint aki nem gyűlöli szívből azért amit a húgommal művel. Anyukám szava semmit sem ért, ha az elengedésemről volt szó, ezért muszáj volt jó viszonyt ápolni a mostohával. Együtt TV-zések, játék, játékos bunyózás miközben a lábaim közé nyúlt és dörzsölt ott, ahol akkor még fogalmam sem volt, hogy mi van, de mondtam neki, hogy fáj és ne csinálja, legközelebb ugyan úgy dörzsölt. 16 éves lehettem már mikor megígértetem vele, hogy nem nyúl oda. Azonban ezt követően ha valamire szükségem volt, 1000 Ft-ra, vagy nagyon szerettem volna eljutni egy koncertre a barátaimmal, az ára megbeszélt időtartamú és mennyiségű cicipuszi volt.

Még leírni is undorító, pláne ha visszagondolok. Ezt valahogy nagyon mélyen sikerült elrejteni magamban, mert egyik nap álltam a zuhany alatt, bevillant, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Egész nap depressziós voltam és azóta is ha eszembe jut, hányingerem támad. Anyukám erről nem tud és nem is fogom neki elmondani soha. Végszónak csak annyit, hogy a kishúgomat 14 évesen, mikor agyrázkódás gyanújával egy iskolai tornaórát követően kórházba került, és ez pont egybe esett az ellenőrzőjébe történő jegybeírásokkal, az „Őr” megfenyegette, hogyha kijön a kórházból megkapja ami jár neki. Két hétig volt ott, szimulált és könyörgött az orvosnak, hogy ne engedje haza. A család látogatta, és nagynénim (anyukám húga) közölte, hogy elköltöztetik testvéremet, és ha nem tetszik, még fel is jelentik az igazságosztót. Én 18 évesen döntöttem úgy, hogy nem tartozom tovább az agymosottak táborába, és azóta maximum köszönő viszonyban vagyok az emberrel. Hál’Istennek talán olyan aberrált beteges dolgok velem nem történtek mint itt egyesekkel, gondolom érthető, hogy miért nem érzem magam egésznek mégsem.