43. történet - Névtelen, 20 éves fiatal

Én gyermekkoromban több éven keresztül szenvedtem el a szexuális abúzust, és azt hittem, feltudom dolgozni, legtöbbnyire azáltal, hogy jó emberekkel vagyok körülvéve, a szeretetükből, de sajnos, most nemrég megint elő jött bennem ez az érzés, és igen sajnos nagyon nehezen vagy nem is tudok szabadulni tőle. Pedig nagyon szeretnék.

Sokszor azt érzem nem ért meg senki, "hülyének"néznek, ha elmondom valakinek azt érzem utána, hogy lenéznek, kiközösítenek,mintha nem ugyan olyan ember lennék mint ők, és ekkor érzem azt, hogy én nem vagyok jó semmire...

Egy két történetet elolvasva úgy érzem,mintha velem történt volna meg az az esemény. Engem az a saját apám zaklatott szexuálisan több éven keresztül, én is ugyan úgy nem mondtam el senkinek...pár év után rájöttem, hogy nagyon is rönktette ez az én életemet, és arra is rájöttem milyen körülmények között is éltem, és hogy nem tudtam semmit tenni ellene, nem tudtam senkinek sem szólni, de lehet nem is mertem volna...

Sokszor úgy érzem, hogy nem is tudom, hogy fogom ezt feldolgozni, mert vannak olyan napok mikor napközben eszembe sem jut, mert jó emberek között vagyok,akik szeretnek, odafigyelnek rám amennyire idejük engedi és ebből a szeretetből táplálkozom, de éjszaka azért eszembe jutnak és vagy újból átélem vagy új és rossz történetek részese vagyok, amit nem szeretnék, és vannak sokszor olyan napok mikor rossz napom van, egész nap csak sírnék akkor meg az egész napomon sokszor azt éreztem nincs értelme az életemnek,nem szeret senki...

Sajnálatos módon az apám sok mindenre rákényszerített, a vele való együtt fürdéstől kezdve, a szexuális játékra és minden másra, és sokszor még mindig undorodom a saját testemtől.és őszintén még most is néha félek elmondani, mert úgy érzem utána még jobban megutálnak még azok is, akik eddig néztek valakinek aki jó ember. És úgy éreztem,érzem,hogy ebben én is hibás vagyok, hogy miért születtem lánynak vagy miért is születtem meg? Miért nem adatott meg nekem, hogy legyen rendes anyukám, rendes családom, és sokszor amikor rendes családokat, szerethető embereket látok, sokszor megkönnyezem, hogy velem ez miért nem történhetett meg mibe hibáztam, mit követtem el?? :'(

Most nagy részben az innen onnan kapott szeretetekből táplálkozom, de emellett jó lenne feldolgozni a történteket. Ha elmondom valakinek úgy érzem hogy lehet hogy jó, hogy elmondtam, de ha rá nézek azt érzem, hogy elsüllyedek szégyenemben...

Emellett nem csak a történtek feldolgozása a baj, hanem a szorongás és minden más ami ezzel együtt jár. Egy vizsga előtt úgy érzem, hogy ott fogok meghalni,én nem tudok semmit csak a többi, mit keresek itt amikor én nem érek semmit, egyáltalán én el tudom pl..ezt a főiskolát végezni? Valaha viszem valamire??..és azt is érzem emiatt a sérültségem miatt elég érzékeny vagyok igen kis apró dolgokra is. és azt is érzem,hogy lehet emiatt is sokan kihasználnak...

Erre az oldalra az egyik Tanárom talált rá, hogy itt lehet segítségre lelek vagy jobban fogom érezni magam, ha pl.kiírom magamból. Igenis vannak jó emberek akikre érdemes felnézni, és ha mégis nem jött össze nem adatott meg, hogy nekem pl. legyen egy rendes családom, egy anyai vagy apai minta akkor így ezt másképp kell, lehet megoldani és sokszor azt érzem lehet jobb is,mert lehet általuk jobb emberré válok!...

Elnézést a hosszú "regényem"miatt!!