10. történet - Marionett, 32 éves nő

Szerintem 5-6 éves lehettem, mikor még közös szobánk volt a bátyámmal. Nem emlékszem, hogy kezdődött az egész, részletekre emlékszem. "Játszottunk" olyat, hogy nekem kellett őt simogatni. Olyat, hogy ő felvilágosított, milyen részei vannak a nemi szerveknek. Aztán olyat, hogy aki elkapja a másikat, bármit tehet vele... természetesen esélyem nem volt megmenekülni.

Ezen kívül is sokat bántott, és máig ellenséges velem. Én pedig máig nem értem miért, és mit ártottam neki. Mostanában eszembe jutott, hogy talán vele is történt valami, amiről én nem tudok. Egyszer apám maga mellé fektetett és megkérdezte, tudom-e hogy készül a gyerek, és áttette rajtam az egyik lábát. Akkor már - lévén nagyon felvilágosult -, eszeveszetten menekültem mellőle. Onnantól kezdve megszűnt az érdemi kapcsolatom a család összes férfi tagjával. Jobbára egymás mellett élünk.

Hogy hogyan hatott ez az életemre? Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna terhességi fóbiám, de szociális fóbiám nagyon keményen. Általános iskolában felső tagozatig egyetlen barátom sem volt, senkivel nem beszélgettem, rettegtem megszólítani az osztálytársaimat, a többi gyereket, és egyáltalán az embereket. Nem is értem, hogy nem tűnt fel ez senkinek akkor. Aztán lett egy-két barátom, és ahogy haladtam az iskolákkal, aránylag fejlődtem szociális téren is, de igazából súlyos problémáim vannak máig, ami minden területen visszanyom.

Máig van erőszak-fóbiám (akkor már folytatom fóbianyelven): gyerekként ha kimentem az utcára papírt, vagy zsebkendőt tömködtem a bugyimba, mert rettegtem tőle, hogy meg akarnak majd erőszakolni. Azt akartam, hogy azt higgyék, fiú vagyok. Nem tudom, van-e összefüggés, de idővel az arcom is szőrösödni kezdett, ez is csak súlyosbította az emberektől való tartózkodásomat. Senkiben és semmiben nem bízom, nekem minden ember egy rejtőzködő gonosz, aki akkor fog rám támadni, mikor a legközelebb engedem magamhoz.

Aztán a felsőbb fokú iskolai tanulmányok alatt sokat fejlődtem. Sikereim voltak a tanulmányokban, kaptam sok pozitív visszajelzést, a segítségemet kérték, aztán jól teljesítettem a munkahelyen. Utólag visszagondolva viszont már akkor elkezdtem olyan férfiakhoz vonzódni, akik elnyomnak. Az első azt akarta, hogy csak vele legyek, ne járjak sehová. A második fizikailag volt erőszakos - ezt megfogadtam, hogy többé senkinek nem engedem. Úgyhogy az összes többi utána "csak" lelkileg terrorizált. Mert hagytam is. És mindig egyre durvább jött.

A választott nevem: Marionett. Régen is használtam ezt a nevet a neten és csak nemrég jöttem rá, mit is jelent valójában. Egy bábu, ami úgy táncol, ahogy rángatják. Ilyen lettem. Képtelen vagyok megvédeni magam, ahogy annak idején is képtelen voltam. Pontosan úgy érzem magam, amikor ma bántanak, mint akkor, amikor ott álltam meztelenül, és nem volt mit tenni. Majd képes vagyok kapcsolatban maradni a bántalmazóval, ahogy a bátyámmal is kénytelen vagyok/lennék jóban lenni, mintha mi sem történt volna.