„A tested a tiéd” – Beszélj róla!

Lélek

Két hét alatt 107 történet gyűlt össze a Beszélj róla! honlapján. A projekt a gyermekkori szexuális bántalmazások áldozatainak történeteit gyűjti össze, közösséget épít, és legfőbb célja, hogy az abúzus témáját beemelje a közbeszédbe. Pócs Balázs újságíróval, Víg Sára pszichológussal és Anoni Marával, a projekt szülőanyjával beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: A Beszélj róla! projekt célja a csend megtörése. Hogyan, milyen eszközökkel képzelitek el ezt?

Pócs Balázs: Amikor elolvastam Anoni Mara könyvét (a Bűn vagy bűnhődés című könyv 2013-ban jelent meg – F. Zs.), akkor döbbentem rá, hogy rengeteget beszélünk ugyan a médiában is a családon belüli erőszakról, egy fontos szelete szinte mindig kimarad, mégpedig a gyerekkori szexuális bántalmazás. Pedig ez egy létező jelenség, ami sokkal gyakoribb, mint azt az emberek gondolnák, mégsem akar erről senki beszélni, úgy tesznek, mintha nem is létezne. Ezért gondoltuk, hogy meg kell próbálnunk valamit csinálni, vegyük rá az áldozatokat és a közvéleményt, hogy beszéljenek erről, hiszen nincs jogunk elfordítani a fejünket.

Anoni Mara: Amikor megjelent a könyvem, a kiadó hatalmas sikert jósolt neki, de aztán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, iszonyatos falakba ütköztem. Nem akartak a témáról hallani és beszélni, sokan nem foglalkoztak velem, mert anonim írtam, vagy mert egyszerűen bulvártémának titulálták. A sok visszautasítás felbőszített, én ugyanis saját tapasztalatomból tudtam, milyen sokat jelent, ha egy áldozat más áldozatokkal is tud beszélni.

magyarnarancs.hu: Mindebből hogy jött létre a csapat, a honlap, az egész vállalkozás?

Víg Sára: Én két ponton is csatlakozom a kezdeményezéshez,egyrészt, mert dolgozom gyerekekkel, akik között nap mint nap találkozom ilyen kérdésekkel, másrészt a szakdolgozati témám – ami azóta is foglalkoztat – a titok volt, hogy társadalmi szinten hogyan is működik, hogy ami kényelmetlen, arról nem beszélünk, és ha kimondjuk, katartikus hatással járhat.

PB: Én ebben a projektben magánemberként és önkéntesként veszek részt, újságírói mivoltomból adódóan pedig hiszek a nyilvánosság erejében. A honlap két szempontból fontos: az áldozatok névtelenül elmesélhetik a történetüket, és a fórumon kapcsolatba léphetnek egymással, felfedezhetik a párhuzamokat a történetek között; másfelől pedig a közvélemény miatt is fontos, hogy lássuk, ez egy létező jelenség. Az a célunk, hogy beemeljük a gyerekkori szexuális abúzus témáját a közbeszédbe.

Víg Sára, Pócs Balázs

Víg Sára, Pócs Balázs

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Vannak-e támogatóitok?

PB: Semmilyen szervezet vagy alapítvány nem áll mögöttünk, nincs pályázati pénz, ez tisztán civil lelkesedésből jött létre. Aztán meglátjuk, mivé tudja kinőni magát, most fogalmazódnak meg bennünk is újabb és újabb ötletek, amelyekhez aztán jó lenne partnereket találni. Nagyon jó, hogy már ilyeneken kell gondolkodni.

AM: Egyelőre nincsenek, de ha egyszer ránk találnak, azért tudnánk velük mit kezdeni. Például szeretnénk ingyenes terápiát biztosítani, de ettől egyelőre fényévekre vagyunk. Nem is gondoltuk, hogy ennyire gyors lesz.

magyarnarancs.hu: A történetek megosztása mellett fontos, hogy kommentárokkal lehet reagálni rájuk, és van egy fórumotok is. Mennyire tud kialakulni egy közösség az oldal látogatóiból?

AM: Abszolút, ez már most is látszik a fórumon. Gyakran nem is tudjuk követni, hiszen sok a szerkesztési feladat, és a történeteket is mi rakjuk ki, így arra sokszor már nem is marad elég időnk, hogy a fórumot is kövessük. Azt azonban jó látni, hogy bátorítják egymást, hiszen másról sokkal könnyebben megállapítja az ember, hogy nem bűnös. Az emberek azt nem értik meg ezzel kapcsolatban, hogy teljesen tönkre tud vágni egy életet, ha nincs feldolgozva, és sokszor azt sem tudhatod, mire megy rá. Amikor én elkezdtem a terápiát, eszembe sem jutott, hogy annak a hatéves kori abúzusnak bármi köze van a jelen állapotomhoz. Pedig de.

magyarnarancs.hu: Ahogy elindult az oldal, egy hét alatt hatvan történet érkezett. Mit gondoltok, mi lehet a népszerűség oka? Talán a téma tabusága?

VS: Igen, ez abszolút tabu. Szerintem ezért is hiánypótló ez az oldal, mert ez kétoldalú dolog, és mindkét oldalról támogatást élvez: az egyén oldaláról, akivel ez megtörténik, és a társadalom oldaláról, amely hallgat róla. Nagy kérdés egyébként, hogy azért nem beszélnek az áldozatok, mert nincs is befogadó közeg, vagy mert úgysem hinnének nekik, hiszen ilyenre nem is lehet gondolni, egy rendes családban ilyen sosem fordulhat elő. Most meg, ahogy ez az oldal elindult, olyan, mintha kinyitottunk volna egy dobozt, és csak özönlenek a szörnyűségek.

magyarnarancs.hu: Szükség van történetmoderációra?

AM: Eddig egy történet volt, amit azért nem raktunk ki, mert nem gyerekkori volt.

PB: Egy sem volt, amit tartalmi okokból kellett volna kihagyni. Elképesztő látni egyébként, ahogy a történetek írói egy egyperces novella hosszúságú, nagyon feszes néhány bekezdésben összefoglalnak egy emberi drámát.

VS: Ebből is látszik, hogy ezek mennyire élő történetek, hogy kimunkálták őket magukban, akkor is, ha 50 évesen mondják el először. Olyanok, mintha milliószor elmondták volna már, nap mint nap, akár egy mantrát. Szerintem éppen attól állnak ennyire össze, hogy kimondatlanok.

magyarnarancs.hu: Beszéljünk egy kicsit magáról a gyerekkori szexuális abúzusról. Milyen jogi következményekkel jár például, ha utólag kiderül valakiről, hogy szexuálisan bántalmazott egy gyereket? Lehet tenni bármit is jogilag, vagy ezek az ügyek elévülnek?

PB: Számomra éppen az volt a furcsa, hogy senki nem írta oda a történetek mellé, hogy bosszút akarna állni, vagy akart-e anno, tett-e vagy tervez-e jogi lépéseket. Sok olyan sztori érkezett, ahol az elkövető a saját édesapa, és egyszerűen megbocsátanak neki, kvázi jó kapcsolatban maradnak, vagy maradtak.

VS: Van egy ilyen téves elképzelés, hogy a megbocsátás közelebb visz a túllépéshez, vagy az a felfogás, hogy olyan régen volt, felejtsük el, ne is beszéljünk róla. Ez egy önvédelmi mechanizmus.

magyarnarancs.hu: Hány gyermeket érint ez ma Magyarországon, és honnan lehet mindezt tudni?

VS: Gyakorlatilag nem lehet tudni. Hivatalosan minden tizedik gyermeket érint Magyarországon, míg az európai átlag szerint akár minden ötödik gyereket. A magyar adatokkal kapcsolatban azonban húsz-huszonötszörös latenciával kell számolni, éppen azért, mert hallgatnak róla.

AM: Európa és Magyarország különbsége abban rejlik, hogy nálunk ez egyszerűen tabutéma. Nyugat-Európában sokkal nagyobb figyelmet kap: ott van prevenció, felvilágosítás. A mi üzenetünk az, hogy bárki lehet áldozat, ami azért fontos, mert sokan azzal védekeznek, hogy a mi családunkban ilyen nem fordulhat elő. Szeretnek amögé menekülni, hogy ilyen csak hátrányos helyzetű családokban történik meg, pedig legalább annyi jól szituált családban van abúzus, mint hátrányos helyzetűben.

magyarnarancs.hu: Ahogyan ti is megfogalmaztátok, alapvetően ez a honlap a felnőtteknek szól, egy kis részt azonban szenteltek azoknak a gyerekeknek, akik elérnek hozzátok. Hogyan tudja ez a projekt, vagy célja-e egyáltalán megszólítani a gyerekeket is? Úgy tűnik, ez vagy megelőzhető, vagy utólag feldolgozható, de nagyon ritka az, hogy a gyermek elér egy helyre és segítséget kér.

VS: Itt kellene, hogy összeérjen a megelőzés és az utógondozás, ha ugyanis erről az iskolákban beszélni kezdenek, megvan a lehetőség a közös gondolkodásra, a gyerekek számára is elérhetőbb lesz a téma, személyessé válik, és jobban odafigyelnek.

AM: Aki benne van, azt gondolja, hogy ő az egyetlen, aki ilyen borzalmas dolgot művel, hiszen azt gondolja a gyerek, mindezt ő műveli. Viszont ha hallja, hogy mással is megtörtént egy hasonló dolog, akkor más rálátása lesz a történetre, a másik esetén keresztül mindig jobban megérti, hogy a gyerek védtelen.

VS: A megelőzés kérdése azonban nagyon nehéz témakör, hiszen azért nem kellene olyan szinten beemelni például az óvodákba vagy általános iskolákba, hogy ez egy állandó fenyegetés, félelemforrás legyen.

false

 

Fotó: Projekt Unbreakable

magyarnarancs.hu: Többek között ezért is látszik ez nehezen megfogható ügynek. Mit lehet tenni, hogyan érdemes hozzáfogni a probléma kezeléséhez?

VS: Sokan megkerestek mostanában, hogy szerintem hogyan lehet beszélni erről a témáról a gyerekekkel. Azt hiszem, minden korban máshogy, de a fő üzenet az, hogy egy olyan, Magyarországon jelenleg abszolút nem létező biztonságot kell adni a gyereknek, hogy tudja: a tested a tiéd, csak az történhet meg vele, amit te akarsz, és ez mindenkivel szemben igaz kell, hogy legyen.

PB: Fontos lenne az is, hogy olyan társadalmi közeg alakuljon ki, amelynek van alapvető ismerete, és amelyben mernénk ilyesmiről beszélni. Fontos, hogy az áldozat merje szakember segítségét kérni, ami nyilvánvalóan hosszú és fájdalmas út, évekig tartó terápia, ami aztán ebből a helyzetből kivezeti őt. Ez is egyfajta megelőzés, megelőzése annak, hogy az egész élete rámenjen erre valakinek.

AM: És fontos az is, hogy ha ennek a projektnek akár csak annyi hatása is lesz, hogy el tudjuk koptatni az „úgysem fognak neked hinni” mondatot, akkor az már siker, hiszen az elkövető egy idő után már nem lehet biztos abban, hogy a gyereknek tényleg nem hisznek majd. Én így szeretek gondolni a prevencióra. És úgy, hogy a szülő vegye észre, ha a gyerekkel baj van, az önmarcangolás, a bűntudat és a titkolózás ugyanis sokkal nagyobb károkat okoz, mint ami fizikailag történt a gyerekkel, azt még talán el is lehet felejteni.

VS: Ezért is örültem nagyon például annak a levélnek, amit egy nagymama küldött nemrégen, hogy ilyen és ilyen jeleket lát az unokáján, olvassa az oldalt, és akkor mi most mit gondolunk erről.

magyarnarancs.hu: Vannak előttünk jó külföldi példák, olyan kezdeményezések, amelyeket érdemes követni?

AM: A mondatküldés egy amerikai példa, ahol egy kartonra írták fel az elkövető mondatát, eltakarták vele az arcukat, és a fotót beküldték. Fórum is sok helyen van, illetve történetküldés, de olyan jellegű oldalt, ami ezt a hármat összefogja, én még nem láttam. Franciaországban is beindult például néhány éve a történetküldés – ott mondjuk állami támogatással és országos szintű kampánnyal –, de nem lehetett rájuk reagálni, ami szerintem rossz. Én, ha időm engedi, szoktam egy-egy rövid kommentet írni a sztorik alá, hiszen ha már elmondod a történetet, vársz valami reakciót is rá.

Figyelmébe ajánljuk