A pszichológus szemével

Nem a te hibád

Mint minden poszttraumás stressz szindrómás ember, én is közelről ismerem az emlékbetörések nehézségeit, fájdalmait, időnként elviselhetetlennek tűnő érzelmi viharát. Tegnap épp egy ilyen bevillanásom volt, ami minden fájdalma ellenére mégis nagyon sokat segített nekem. Nem írom le a részleteit, nem terhelek ezzel senkit, csak valami fontosra ráébresztett, amit megosztok veletek is, hátha másnak is éppen jól jön.

Írta: Sebestyén Eszter pszichológus

Nemcsak a PTSD-t ismerem közelről, hanem a bántalmazottsággal együttjáró förtelmes bűntudatot, hogy miért engedtem, miért hagytam, miért nem küzdöttem jobban, erősebben. Évtizedeimet kísérte végig ez az önvád, amitől iszonyatosan kemény munka megszabadulni. És amikor már azt hiszed, megszabadultál, újból elődugja a fejét a semmiből, és újból küzdeni kell vele.

Nagyon sokszor bántottak engem úgy régen, hogy lefagytam, kővé dermedtem, sem mozdulni, sem megszólalni nem tudtam. Ezért pedig folyton magamra haragudtam, magamat hibáztattam, gyűlöltem magam, hogy nem tudok mást, mint lebénulni. Elmondhatatlan szégyent éreztem.

Tegnap viszont egy icipici inger hatására előtört belőlem egy emlék, amikor épp bántottak, és én kiabáltam, küzdöttem. De aki bántott, kegyetlenül megtorolta ezt a próbálkozásom, megbűnhődtem érte rendesen. Az igazság az, hogy jobban jártam, ha nem ellenkeztem, jobban jártam, ha lefagytam. A lefagyás az én védelmemet szolgálta.

Az emberi agy és szervezet csodálatos. Nagyon jól tudja, mivel védjen bennünket leghatékonyabban. A lefagyás, a mozdulatlanná dermedés, a disszociáció, vagy a disszociatív amnézia bizonyos helyzetekben a legesleghatékonyabb önvédelem, és ezt az agyunk pontosan tudja. Ezért védekezik ilyen módon. Ahonnan nincs menekülni, mert olyan a helyzet, mert olyanok az erőviszonyok, ott ez a leghatékonyabb védekezés. Érzésteleníti a testet és a lelket a fájdalomtól, szétválasztja a testet és a lelket egymástól, hogy a bántás minél kevesebb kárt okozzon. Kiszakít a valóságból, hogy minél kisebb sérüléssel túlvészeljük a helyzetet. Eltompítja az érzékelést. Így védi a lelket a teljes széteséstől.

Valójában az egyik leghatékonyabb védekezés, mégis sajnos rengeteg bűntudat forrása. Mert ha nem értjük, miért történik, ha nem ismerjük meg az emberi lélek működését, az emberi agy és elme csodálatraméltó küzdelmét, ahogy védeni próbál bennünket, akkor gyengeségnek hisszük, és utáljuk magunkat érte.

Rengeteg ember, akit bántottak szenved ettől a bűntudattól, és önvádtól. A bántalmazás nemcsak azért szörnyű, mert fájdalmat okoz testnek és/vagy léleknek, hanem mert gyakran saját magunk ellenségévé tesz. Saját magunkra haragszunk, magunkat okoljuk, és vádoljuk.

Én ezért küzdök minden fajta bántalmazás ellen. És azért osztom meg az érzéseimet, mert tudom, milyen érzés saját magam ellenségeként élni. És azt is tudom, milyen hihetetlenül felszabadító, mikor az ember felfogja és tudatosítja, hogy a bántás nem az ő hibája, és nem tehetett róla. Saját magunk ellenségeként élni olyan, mintha egy fojtogató lánc lenne a nyakunkon állandóan. Nem enged lélegezni, szabadnak lenni, a puszta létezés vele is gyakran szörnyen nehéz. Mikor viszont felmentjük magunkat a bűntudat és önvád alól, újra kapunk levegőt, újra tudunk lélegezni.

Ha van bárki közületek, aki utálta és hibáztatta magát azért, mert lefagyott, mert nem tudott megmozdulni, megszólalni, mert nem tudta magát megvédeni, amikor bántották, próbálja meg elhinni, hogy akkor abban a helyzetben épp az volt a legjobb, és legtöbb, amit tehetett. Nem gyenge volt, hanem épp ellenkezőleg. Erős volt ahhoz, hogy a lelkét védje az összeomlástól és a teljes széteséstől.

Soha ne higgyétek el, hogy a bántás a ti hibátok volt sem másnak, sem a bennetek duruzsoló belső hangnak. A bántás mindig annak a hibája, aki elköveti, soha nem annak, aki elszenvedi.

És ha magadat hibáztattad azért, mert bántottak, hadd legyen ez az írás a karácsonyi ajándékom neked. Hátha segít közelebb kerülni magadhoz, megérteni magad. Hátha felment. Hátha felszabadít. Nem a te hibád volt. Nem tehettél róla.